Magna Hungariától Magna Hungariáig
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. október 09. szombat, 05:08
- Sándor Klára
1221-ben reményt keltő hírek érkeztek a távoli keletről a Jeruzsálemért elkeseredetten küzdő keresztesekhez: János papkirály utóda, Dávid király megtámadta a mohamedánokat, közeleg hát a Szent Város fölszabadítása. János pap országának legendáját ősidők óta ismerték már – de emberemlékezet óta bizonyosan: 1145-ben Freising püspöke, Ottó mint nesztoriánus keresztény uralkodóról írt Jánosról a Chronicájában. Freisingi Ottó szerint János papkirály a napkeleti bölcsek utóda, gazdag földje a perzsák országán túl található, harcban állt a perzsákkal, s ellenségei legyőzése után Jeruzsálem megsegítésére sietett, de a Tigrisen nem tudott átkelni, így hosszas veszteglés után hazatért. Ismerték János levelét is, melyet Manuel Komnénosz (1143–1180) bizánci császárnak írt volna saját országáról, amelyben egyszeműek, fejetlenek, kutyafejűek, kentaurok, faunok, griffek, főnixek is laknak, küklopszok, pigmeusok és egyéb csodás lények mellett. Az országot az Yconus folyó szeli át, mely a Paradicsomban ered, s drágaköveket görgetnek habjai. János pap országa maga is édeni: ott élnek bár Góg és Magóg veszedelmesnek tartott törzsei is, még sincs gonoszság, lopás, gyilok és hazugság, de nem is lehet, mert János a palotájában ülve csodás tükrében mindent lát, ami a birodalomban zajlik. A levél hamisítványnak bizonyult, de ezt Endre királyunk (1205–1235) korában még nem tudhatták, igen megmelengette hát a szíveket, hogy a paradicsomi föld uralkodójának, egyben a napkeleti bölcseknek az utóda, a maga is elsőrangú királyi névvel rendelkező Dávid indul majd segítségükre.
Dzsingisz kán és a kínai követek – Miniatúra Hamadani Dzsami al-Tawarikh-jának oldalairól (1335)
Dávidban tehát János unokáját remélték – valójában azonban Temüdzsinről volt szó, egy mongol vezérről, aki akkor már kánként uralkodott a mongol törzsek fölött, Dzsingisz néven. 1223-ban már sehol sem volt a korábbi lelkesedés, nem is lehetett, hiszen a Magyar Királyságból kétségbeejtő hírek érkeztek: Dávid király, aki nem muszlim ugyan, de nem is keresztény, s népét a magyarok és a kunok tatárnak nevezik, földúlta az orosz végeket, és elpusztította a kunok országát – az egykori Etelköz, a mai Dél-Moldva vidékét. Ebben az időben szerveződött Magyarországon a domonkos rend, 1221-ben a rendbe belépett Paulus Ungarusnak köszönhetően, s hamarosan már a kunokat próbálták téríteni – több elhullatott vérrel, mint sikerrel. Nem sokkal később azonban változott a kunok hozzáállása: 1227-ben a kun fejedelem, Bajbarsz megkeresztelkedett, és elfogadta a magyar király főségét, mert a keleti veszedelemmel szemben ettől remélt némi védelmet. Két évvel később már felállították a kun püspökséget a moldvai Milkót megtéve székhelyéül, s nagyratörő terveket dédelgettek a kunok mellett lakó többi nép megkeresztelésére is.
A magyarok réges-rég ismerték a „régi Magyarországról”, Magna Hungariáról szóló történeteket – hiszen a magyar krónikafolyam mesél róla, hogy valahol keleten van egy másik ország, amelyben az ősi földön maradt magyarok élnek. 1232-ben a király úgy döntött, itt az ideje megkeresni a keleti testvéreket – ebben valószínűleg elsődleges szerepe volt annak a körülménynek, hogy ezzel az ürüggyel fontos híreket lehetett szerezni a félelmetes „Dávid király” további hódításairól, seregéről, terveiről. A domonkos Ottó szerzetes három társával indult a keleti testvérek fölkutatására, de nagyon komisz útjuk lehetett, mert egyedül Ottó tért vissza három év múlva, s egy héttel hazaérkezése után ő is meghalt. Épp csak annyit tudott elmondani, hogy találkozott pogány magyarokkal, s útbaigazította társait, hogyan jutnak el e keleti magyarokhoz. Útmutatását követve indult hát el 1235-ben Julianus, Gerhardus s még két társuk – de nem oda mentek, ahol aztán Julianus a magyarokra talált, hanem az alánok földjére, ahová Ottó irányította őket, merthogy ő a Kaukázus környékén lelt rá a keresett keleti magyarokra.
Julianusnak nem volt ilyen szerencséje. Váltig keresgélték a pogány magyarokat, de minthogy sem nyomukra nem akadtak, sem élelemben nem bővelkedtek, ketten közülük hazatértek. Julianus és Gerhardus azonban nem adta föl a kutatást. Muszlim kereskedőkkel gyalogoltak északra egy hónapot, akkor – mintegy hatszáz kilométer legyűrése után – érkeztek meg a Don-könyökhöz, arra a tájra, ahol a Don és a Volga a legközelebb hajol egymáshoz, s ahol egykor a kazárok Sarkel nevű erődje állt. Gerhardus már félholtan jutott el következő állomáshelyükre, a Volga melletti muszlim kereskedővárosba, Burdászba, és a következő városban meg is halt. Julianus magára maradt, s nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy egy muszlim imám és felesége szolgálatába álljon, velük haladt tovább észak felé. Így értek a bolgárok országába, ott, egy igen tekintélyes városban, amely ötvenezer harcost tudott kiállítani, a barát egy magyarul beszélő nővel találkozott, akinek a faluja két nap járásra feküdt, az Etil folyó mellett. Útbaigazította a szerzetest, Julianus meg is találta új ismerőse rokonságát, népét, azok meg igen örvendtek neki: körbemutatták házaikat, falvaikat, s odaadóan figyeltek a barát keresztény magyarokról szóló elbeszélésére. A Julianus útját megörökítő Riccardus-jelentés szerint „teljesen magyar a nyelvük”, így hát jól megértették egymást. „Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla” – írja Riccardus testvér Julianus útiélményei alapján.
Julianus és Gerhardus szobra a Halászbástyán – Antal Károly, 1937 – Wikimedia
Julianus útjának más részleteiről és későbbi jelentőségéről lesz még szó, most azonban azt lenne fontos tudnunk, hol is volt az a „régi Magyarország”, ahol a barát a keleti magyarokra bukkant. Egészen biztosan nem ott, ahová rendtársa, Ottó irányította, hiszen Ottó a Kaukázus tájékán botlott magyarul beszélőkbe, Julianus meg jóval északabbra, a Volgánál. Hacsak a nagybeteg Ottó nem beszélt félre, vagy nem értették rosszul, amit mondott, akkor ezek szerint nem is egy keleti magyarfölddel kell számolnunk, hanem mindjárt kettővel: Julianus az egyikbe indult, de a másikra bukkant rá.
A domonkos barát és társai nem pusztán Ottó beszámolója alapján indultak Konstantinápolyon át a Kaukázuson túli – mármint Konstantinápolyból szemlélve azon túli – vidékre. Akkoriban a magyarok egykori hazáját a nyugati források a Meótisz, vagyis az Azovi-tenger vidékére helyezték. Viterbói Godofréd, a német-római császár, Barbarossa Frigyes (1155–1190) káplánja és jegyzője 1185-ben tett említést arról, hogy két Magyarország van: egy új, Pannóniában, s egy régi, a Meótisznál. Ungaria Minornak, illetve Ungaria Maiornak először Bartholomeus Anglicus (vagy sokszor: Angelicus) angol minorita szerzetes nevezte a magyarok új, illetve régi hazáját az 1230-as években készült, De proprietatibus rerum című munkájában, melyet egyébként az enciklopédiák előfutárának tekintenek. Az egykori magyar hazát ő is a Meótiszhoz teszi. Bartholomeus munkája különösen később, a 15. század utolsó harmadában vált népszerűvé, számos nyelvre lefordították, sok példánya maradt fenn kéziratban, s a 15. század végéről ősnyomtatványként is – nekünk különösen kedves az egyik ősnyomtatvány-példány, mert abba kötötték bele a székely írás ma ismert legrégebbi ábécéjét, a Nikolsburgi Ábécét. A nyugati krónikáshagyomány tehát az Azovi-tengernél tudta a magyarok régebbi hazáját, természetes hát, hogy Ottó ide indult, s még kézenfekvőbb, hogy a rendtárs beszámolója nyomán, miszerint valóban vannak még ott magyarul beszélők, Julianus is az alánok földjére indult társaival. Magyarokat azonban, mint ismeretes, a fráter mégsem ott, hanem a Volga mellett talált. A Magna Hungaria név nem azonnal vándorolt át Alániáról a Volga-Káma-vidék jelölésére, hanem csak Riccardus útijelentésének megismerése után, s mindez a nyugati forrásokban történt – maga Julianus nem telepítette át az elnevezést arra a területre, ahol olyan jól elbeszélgetett a keleti magyarokkal.
De hihetünk-e Julianusnak, hogy a Volgánál olyan csoportokat talált, akikkel megértették egymást, s akik szintén magyaroknak nevezték magukat? Vámbéry Ármin szerint semmiképpen. Ő a domonkos barátok útjáról szóló jelentést hamisítványnak tartotta, s ezzel nem volt egyedül. A szintén turkológus Mészáros Gyula szerint Julianus elutazott ugyan keletre, de a magyarokkal való találkozást csak önigazolásképpen eszelte ki. Vámbéryt könnyű megcáfolni: a Riccardus-jelentés elkészültének egykorú nyoma van a pápai könyvtárban. Mészáros föltételezését csak más érvek bevonásával lehet elvetni, hiszen Julianus valóban egyedül jutott el a volgai magyarokhoz, rajta kívül nincs más tanú.
Magna Hungaria – Wikpédia
Vagy nem volt. Mára bebizonyosodott, hogy a domonkos barát nem tódított, nem is látott lázálmot: a Volga jobb partján, a szamarai kanyartól északra ugyanis számos Mozsar-típusú helynév van a mai napig – Mozsar, Mozsarka, Mozsarovo, Mocsar és hasonlók. Igen ám, de a föltételezések szerint (legalábbis a kutatók többsége így véli) Julianus a Volga másik oldalán, keleten talált rá a magyarokra, a mai Tatárföld területén. Sokáig azt hitték, hogy az a nagy város, amelybe Julianust végül mégis elvezette jószerencséje, a mai Bolgari volt, de ma már tudjuk, hogy nem: a volgai bolgárok fővárosa akkoriban Biljar volt (ez a név szintén a bolgárok nevéből való), a Káma bal oldali mellékfolyója, a Cseremsan partján. A magyarok települései is arrafelé lehettek, de a Julianus látogatását követő évek mongol szökőárja elől a volgai magyarok nyugatra, a Volga jobb partjára települtek, s a fennmaradt helynevek azt mutatják, hogy sokan közülük sikeresen túlélték a mongol támadást. Később nyilván beolvadtak az arrafelé élő tatárokba, csuvasokba, oroszokba.
Az említett területen, a Volga bal partján, a Káma folyótól délre fekvő területen más nyomai is vannak az egykori volgai magyaroknak. 1311. december 9-én szomorú eseményt örökített meg egy kőfaragó: ezen a napon halt meg Iszmail, „aki a tudósoknak nevelést adott, az istenfélőknek szeretetet, mecseteket építtetett, s jámbor cselekedetek sokaságát vitte véghez”. Nekünk azonban szerencsét hozott a Káma melletti Csisztopol faluban talált sírkő, mert az elhunyt apjának a neve is olvasható rajta, ez pedig Madzsar Redzsep volt – a név első része utal arra, hogy Redzsep felmenői a volgai magyarok közül valók voltak. A régészek tekintélyes része a magyarok egykori jelenlétének egyértelmű jelét látja abban is, hogy Biljar közelében, a Bolsije Tigani nevű falu határában, s más, a területen lévő temetőben is találtak olyan jellegzetességeket, amelyek a Kárpát-medencei honfoglaló magyar sírokban megfigyelhető temetési szokásokat idézik: részleges lovas temetkezést, amikor a föláldozott lónak csak a bőrét, s a bőrbe csavart koponyáját és végtagjait temetik el, és hogy a halottak szemére ugyanúgy nemesfémből készült szemfedő-lemezeket helyeztek, mint a honfoglaló magyarok. E magyar párhuzamokat mutató temetőkbe a 8. század második felétől temetkeztek. Manapság tehát a török nyelvű tatárok élnek ezen a területen, de korábban a volgai bolgároké volt ez a föld mindaddig, amíg a mongol szélvész föl nem kavart a steppén minden népet.
A mongol szélvész – 14. századi kézirat illusztrációja – afe.easia.columbia.edu
A tatárok keleti szomszédságában, egészen az Urál-hegységig a szintén török nyelvet beszélő baskírok laknak – az a nép, amelynek nevét a középkori forrásokban a magyarokra is alkalmazták, ráadásul többféle változatban leírva, és nem kis kalamajkát okozva ezzel. A muszlim – arab és perzsa – források változatos alakokban jegyezték föl a baskír népnevet, tévesztésből is, és talán mert nem is egyetlen változatban élt. De a szövevényes arab írássajátosságoknál most érdekesebb nekünk egy beszámoló, amelyet al-Balhí, egy 9. század második felében élt történetíró elveszett munkájából őrzött meg két másik forrás. Al-Balhí szerint a „basdzsirtoknak” két fajtájuk van, az egyik a guzzok végein, a bolgárok mögött lakik, ők úgy kétezren vannak, a basdzsirtok másik fajtája a besenyők mellett lakik, ők a besenyőkkel együtt turkok, és Rúmmal határosak. Van már gyakorlatunk abban, hogyan értelmezzünk egy ilyen híradást: a baskírnak nevezett nép egyik része a volgai bolgárok országán túl él, a pontuszi steppe keleti határán, az oguzok szomszédságában, kétezren lehetnek. A baskírok másik része a besenyők szomszédja, s velük együtt a kazárok fennhatósága alá tartozik, földjük Bizánccal határos. Mindebből még persze nem következik, hogy az arab tudós által leírt kétféle baskírnak nevezett népnek bármi köze lenne egymáshoz. Csakhogy néhány évszázaddal később, a 12. század második felében egy nevezetes granadai utazó, Abu Hamid al-Garnáti előbb a volgai bolgárok között élt, s aztán eljutott a Magyar Királyságba is, erről pedig azt írta, hogy „megérkeztem Ungurijába, ahol a basgird nép lakik”. Al-Garnátiról tudjuk, hogy más esetben is a volgai bolgároknál megismert megnevezéseket használta, ebből arra lehet következtetni, hogy a magyarokra is a volgai bolgároknál megismert nevüket alkalmazta – akik eredendően valószínűleg a volgai magyarokat illeték a baskír névvel. Mindez persze azt is jelenti, hogy mindkét szerzőnek tudomása volt a volgai és a Kárpát-medencei magyarok rokonságáról.
A baskír név a magyarokra vonatkoztatva egyes nyugati krónikákban is fölbukkant a tatárjárás után, vélhetően azért, mert két nagy 13. századi utazó, a mongol udvart megjárt Plano Carpini (1180 k.–1152) és a flamand ferences, Rubruk (1220 k.–1293 k.), a középkori geográfiai irodalom egyik legnagyobb alakja is Baskíriával azonosította azt a területet, ahol Julianus és a keleti magyarok találkozhattak. Ez az azonosítás később jelentős izgalmat okozott a magyar történeti irodalomban, annál is inkább, mert máig sem tisztázódott teljesen megnyugtatóan, hogy a baskírok két törzsnevének, a Jurmati és a Jenej törzsnévnek van-e köze a magyar Gyarmat, illetve Jenő törzsnévhez. Korábban általánosan elfogadták ezt az azonosítást, s keresni kezdték a baskír nyelvben az egykor asszimilálódott volgai magyarok nyelvének nyomait – és nem találtak ilyet, sem a baskír nyelv hangtani sajátosságaiban, sem a szókincsben. Ma kevesen vannak, akik szerint az említett törzsnevek összefüggenének egymással, de nem mondhatjuk mégsem, hogy végleg lezárhatjuk ezt a kérdést, mert az ellenérvek sem cáfolhatatlanok.
Carpini és Rubruk útja Közép-Ázsiában – Wikimedia
Az pedig természetes, hogy a baskírban ennyi idő után akkor sem lehet kimutatni az egykor asszimilálódott csoport régi anyanyelvének hatását, ha valaha ott volt – ahogyan a magyarban sem lehet kimutatni például a kun nyelv szubsztrátumhatását, noha elég nagy tömegű kun népesség olvadt a magyarok közé. A szubsztrátumhatás a kölcsönzésnek az a speciális módja, amit nyelvcsere után lehet kimutatni: az egykori anyanyelv hatása az új anyanyelvre. A kétnyelvű beszélők első generációi az új nyelvet némiképpen a maguk anyanyelvéhez igazítva beszélik, s gyerekeik, akkor is, ha nekik már a közösség új nyelve az anyanyelvük, ezt a módosult változatot tanulják meg. Éppen ezért a régi anyanyelv hatása mindenekelőtt a hangtanban és a mondattanban mutatható ki – ugyanúgy, ahogyan idegen nyelv tanulásakor sem a szavak, hanem a kiejtés és az idegen nyelv „szemléletének”, „gondolkodásmódjának” elsajátítása az igazán nehéz. A szókincsben eleve fölösleges ilyesmit keresgélni, hiszen a szókölcsönzés jellemzően a nyelvcsere előtt történik, az új nyelvből a régibe. A magyar nyelvben lévő kun kölcsönszavak – kevéske van belőlük – nem az asszimilálódott kunok nyelvének az új, magyar anyanyelvükbe átszüremkedő, „megőrzött” elemei, hanem a magyar nyelv kölcsönözte őket a kunból, amikor a kunok még török nyelvüket beszélték. Aztán amikor a kunok nyelvet cseréltek, értelemszerűen az egykori kun kölcsönszavakat is tartalmazó magyart kezdték beszélni. Másrészt a szubsztrátumhatást nyilvánvalóan csak azokban a baskír nyelvváltozatokban érdemes kutatni, amelyről úgy véljük, hogy az egykori volgai magyarok utódai beszélik – nyilvánvaló, hogy a kun nyelv szubsztrátumhatását is csak az elmagyarosodott kunok által beszélt nyelvváltozatokban lehetett volna kimutatni még egy ideig a nyelvcsere után, de persze nem örök időkig, mert a kunsági nyelvjárásokra is ugyanúgy hatnak a nyelvi változások, mint bármely más nyelvváltozatra, így aztán a szubsztrátum hatása idővel kimutathatatlanná válik. A baskír törzsnevek kérdése talán nem ér meg ennyi nyelvészkedést, a kölcsönzés és a szubsztrátumhatás különbségeinek tisztázása viszont igen, mert később szükségünk lesz ezekre az ismeretekre, hogy megértsük, miért nem lehet a magyar nyelv sok száz török kölcsönszava egy elmagyarosodott török vezetőréteg nyelvi öröksége – és hogy megértsük, ettől még bőven lehettek a honfoglalók között elmagyarosodott törökök.
Akár van köze a Gyarmatnak a Jurmatihoz, a Jenőnek a Jenejhez, akár nincs, ma már biztosra vehetjük, hogy Julianus nem tódított és nem is képzelődött: a volgai magyarokat találta meg. Azért időztünk ennyit a 13. században, noha magyarjainkat még mindig nem indítottuk útnak, mert épp ez az a terület, a Volga-Káma-Urál vidéke, ahová, legalábbis számos kutató szerint, vissza kell végre térnünk, hogy az önálló magyarság első évszázadait nyomon követhessük. A Julianus-utat megörökítő Riccardus testvér jelentéséből ugyanis arra következtettek, hogy a domonkos szerzetes azokra a magyarokra lelt rá, akik annak idején nem indultak útnak, hanem a régi hazában maradtak – így aztán évszázadokig megrendíthetetlen volt a hit, hogy megvan a forrásokban emlegetett magyar őshaza, Magna Hungaria. Az utóbbi évtizedekben azonban egy másik nézet vált elfogadottá: az, hogy a Julianus által megtalált keleti magyarok nem ott maradtak az egykori szállásterületen, hanem a 8. század vége felé költöztek oda a Volgához települő bolgárokkal együtt.
Ezt a véleményt támasztja alá a nyelvészet is: a barát bajosan értette volna azt a magyar nyelvet, amelyet 600-700 év távolság választott el saját nyelvétől – mert időközben a Kárpát-medencei magyar nyelvet nagyon erőteljes török és aztán szláv hatás érte (és sok más nyelvből, a latinból, németből, franciából is kölcsönzött szavakat). Összehasonlításképpen: ha az északi csángók között járunk Moldvában, s úgy "tanácsolnak" egymással (ők így mondják), ahogyan természetesen – nem a magyar turistákkal beszélve – szoktak, meg mi is úgy beszélünk, ahogyan az nálunk ma szokás, akkor nem értjük meg egymást. Avatatlan fül azt sem mindig fedezi föl az északi csángót ért erős román hatás miatt, hogy nem román beszédet hall. Az északi csángók őseinek legkorábbi csoportjai valamikor a 14. században telepedtek meg Moldvában, s a 15-16. században folyamatos utánpótlás érkezett hozzájuk, tehát ugyanúgy 600-700 év a távolság a két nyelvváltozat között, mint a Magna Hungariában „maradt” és a Julianus korabeli magyar között lett volna, kiegészítve azzal, hogy a csángók a 17. századig, ha szórványosan is, de kapcsolatban álltak a Kárpát-medencei magyarokkal, a volgai magyarok viszont nem maradtak kapcsolatban az elvándoroltakkal. Ráadásul a Julianus korát megelőző 600 év alatt, a kései ősmagyar és a korai ómagyar korban összehasonlíthatatlanul többet változott a magyar nyelv, mint az elmúlt 600 évben: hangtanát, alaktanát, mondattanát és szókincsét tekintve egyaránt, és jóval nagyobb volt a kései ősmagyar nyelvet érő török és szláv hatás is, mint amit a nyelvújítás okozott a 19. században. A másik elmélet, amely szerint a volgai magyarok a 8. században szakadtak ki a magyar törzsszövetségből, és a bolgárokkal együtt indultak északra, kevesebb kérdőjelet hagy. A 8. századra ugyanis a legmarkánsabb hangváltozások lejátszódtak, bekerültek a magyarba az alán kölcsönszavak, és legalábbis folyamatban volt a török hatás. Valószínűleg még így is csak jóindulattal mondhatta azt a barát, hogy a „nyelvük teljesen magyar” – a hosszú hónapokig tartó eredménytelen kutatás és a sok viszontagság után kétségkívül nagy élmény lehetett a távolban magyarul beszélőkre bukkannia egy olyan nép fiának, amelyik nem szokott hozzá, hogy a szomszédai hozzá többé-kevésbé, de jól fölismerhetően hasonló nyelvet beszélnek.
Anonymus Gesta Hungarorumjának első lapja (13. század) – franka-egom.ofm.hu
Tudjuk, a magyar hagyományban is fennmaradt a keleti magyarok emlékezete – de mint láttuk, a keleten maradt magyarokat nem a Volga, hanem Alánia szomszédságában keresték, ahová Ottó, és eredetileg Julianus is indult. Van egy rejtély is ezzel kapcsolatban: Anonymus már három évtizeddel Julianus utazása előtt azt írta, hogy a Magyar Királyságba rendszeresen érkeztek kereskedők Bular földjéről – azaz a volgai bolgárok országából. Ők nem ismerték volna föl a volgai és a Kárpát-medencei magyar nyelv hasonlóságát? Vagy tudtak erről, csak valami más, például egy másik legenda vezette félre a magyarok ősi hazáját kereső domonkos szerzeteseket – épp az a monda, amely arról szól, hogy Hunor és Magor Dula alán fejedelem lányait rabolta el feleségnek? Természetesen lehetett tudomásuk a 13. századi magyaroknak mindkét Régi Magyarországról is – ezt egyelőre nem tudjuk eldönteni. Azt azonban mai ismereteink szerint csaknem biztosra vehetjük, hogy a Julianus által föllelt, Káma vidékén élő volgai magyarok nem ott ragadtak az „ősi földön”, hanem később költöztek oda.
Mégse búcsúzzunk még ettől a vidéktől – mert úgy tűnik, a magyarok elődei egykor valóban éltek itt, csak jóval a 8. századi magyar törzsek volgai letelepedése előtt. Julianus magyarjai nem maradtak, hanem visszatértek a magyar törzsek talán első szállásterületére, bár erről vélhetően fogalmuk sem volt. Ugyanis annak a népességnek a története, amely a magyar nyelv legkorábbi változatát beszélte, éppen ezen a tájon, valahol az Ural-hegység vidékén kezdődött, annak nyugati oldalán, valamikor az i.e. első évezred közepe táján. Innen, a Káma környékéről húzódtak a későbbi obi-ugorok ősei Szibériába, az Ob folyóhoz, a magyarok ősei pedig kissé délkeletre, az Urál-hegység déli peremvidékére, az Urál folyó mellé. Mégis joggal nevezhetjük tehát ezt a területet Magna Hungariának, a magyar törzsek őshazájának – legalábbis az egyiknek.
 Harmatta János Wikipédia |
Amikor a formálódó magyar törzseket elhagytuk egy időre, a többi ugor csoporttal már régóta csak laza kapcsolatban álltak. Úgy tűnik, ekkor már lovat is tenyésztettek, e mesterség egyes fogásait minden bizonnyal a steppét uraló iráni törzsektől, Harmatta János szerint a jüecsiktől lesték el – ő ebből az időből származtatja az arany, isten, menny, ég, ló, nyereg, fék szavakat (nem árt tudnunk, ezeknek a szavaknak van más etimológiájuk is). Sokáig népszerű volt az a nézet, hogy az ugor korban már török népekkel is érintkezett volna a magyarság, az ugor korra föltételezett török érintkezések nyelvészeti és történeti háttere azonban bizonytalan – Harmatta szerint az egyezések egy része, például a lótenyésztéshez kapcsolódó szavak hasonlósága abból adódhat, hogy a lótartást a törökök is iráni népektől vették át, vagy legalábbis iráni népek hatására fejlesztették tovább (ez a nézete sem tartozik az általánosan elfogadott vélemények közé). Az ugor nyelvekben és a magyarban egyaránt meglévő iráni eredetű elemek azonban, legalábbis a neves iranista szerint, már párhuzamosan kerültek az önállósodó ugor nyelvekbe, nem a föltételezett közös ugor ősnyelv részei voltak.
A magyar történelem első ezer éve sűrű homályba burkolózik – lényegében csak a magyarba került kölcsönszavak jelentenek halvány tájékozódási pontokat. Abból sejtjük, hogy a magyarok a szintén finnugor permi nyelvek, a komi (zürjén) és udmurt (votják) ősét beszélő csoportokkal szorosabb kapcsolatban álltak, hogy a magyarban és a permi nyelvekben hasonló, csak e nyelvekre jellemző hangváltozások játszódtak le, vannak közös alaktani sajátosságaik, és permi eredetűnek tekintik a magyarban a kenyér és az ezüst szót is. A permi-magyar érintkezést Hajdú Péter az i.e. 1. századra teszi. Föltehetően kapcsolatba kerültek a magyarok a steppét akkoriban uraló iráni nomád népekkel, de másokkal is – ezt a magyar törzsek el sem tudták kerülni, miután az Urál déli végeihez, a prém útjának közelébe költöztek –, ám azoknak a peloszibériai és paleoeurópai nyelveknek nagy része, amelyekből egykor a magyarba szavak is kerülhettek, valószínűleg nyom nélkül eltűnt.
Ebből a hosszúra nyúlt, de alig ismert korból származtatják a szarvasmarha-tenyésztéssel kapcsolatos iráni eredetű szavakat – tehén, tej, nemez, hús, szekér – és még néhány korai iráni eredetű szót: például tíz, kés, bűz, nád, özvegy. Minthogy a továbbiakban gyakran esik majd szó kölcsönszavakról, jó, ha már most eloszlatjuk azt a hiedelmet, hogy egy nyelv akkor vesz át egy másik nyelvből egy szót, ha nincs még szava az adott tárgy megnevezésére, a fogalom kifejezésére, leginkább azért nincs, mert beszélői nem ismerték korábban az adott tárgyat vagy fogalmat. Szó sincs erről. Természetesen az újonnan megismert kulturális elemek nevét gyakran kölcsönzik egy-egy nyelv beszélői abból a nyelvből, amelynek közvetítésével az adott kulturális újdonságokat megismerték, de ez sokszor nem merőben új valami, hanem új eljárás, módszer, új alkalmazás is lehet, sőt lehet egyszerűen gyakran használt szó, ami a kétnyelvű beszélőnek előbb jut eszébe, mint saját anyanyelve megfelelő kifejezése. A húst nyilvánvalóan ismerték a magyarok az irániakkal való érintkezések előtt is, az iráni eredetű szó például vonatkozhatott eredetileg a hús egy bizonyos módon elkészített, tartósított változatára, vagy lehetett egy speciális fajta hús is. Mégis sokat elmondhat egy-egy kölcsönszó arról a kultúráról, amelynek része: az, hogy a szarvasmarha-tenyésztéssel kapcsolatban nem egy, hanem több iráni szó is került a magyarba, arra utal, hogy új állattenyésztési technikát is tanultak a magyarok az irániaktól. Özvegyek is nyilvánvalóan voltak korábban is, az iráni szó átvétele viszont azt mutatja, hogy ebben a korban valami miatt kitüntetett státuszt kaptak az elhunyt családtagok feleségei – nagy valószínűséggel elsősorban nőkről van szó –, talán ekkor kezdtek róluk az elhunyt fivérei tudatosan gondoskodni.
A formálódó magyar népesség valószínűleg nagyon korai időktől azt az elnevezést használta saját magára, amelyet aztán később is – a magyarok egyetlen ismert önelnevezése a magyar. A népnév eredeti, vegyes hangrendű alakját, a madzseri-t még Anonymus Gesta Hungaroruma is őrzi. Az első két szótagban mutatkozó hangrendi különbségből a nyelvészek nagyon korán arra következtettek, hogy nem képzett, hanem összetett szóval van dolgunk, másként nem alakult volna ki a vegyeshangrendűség. Abban valamennyi magyarázat megegyezik, hogy a magyar népnév összetett szóból vált a magyar törzsek nevévé, az egyetértésnek azonban ezzel vége, és számos magyarázat született a szóösszetétel elemeiről. Csak a legismertebbet véve: a magyar népnév első része a mond, mesél ige tövével lenne azonos, második az er ’férfi, ember’ jelentésű szót rejtené. Ez az er bújik meg a férj és az ember szóban, az elsőt a fi ’férfi’ és az er ’ember’, a másodikat az em ’nő’ és az er ’férfi’ szó összetételének tekintik – vagyis az ősmagyarok ’ember’ jelentésű szavát, az indoeurópai gyakorlattal szöges ellentétben, nem a férfit jelentő szóból képezték, hanem a nőt és a férfit is magába foglalta (ami azt illeti, itt lenne az ideje az ősmagyaroktól egy kis gender mainstreaminget tanulni). A név jelentése ennek megfelelően ’beszélő ember’ lenne (fölrúgva immár a politikai korrektséget, csak a férfit tekintve embernek). Ez a magyarázat azonban, maradva a PC-terminológiánál, súlyos kihívásokkal küzd a hangtan és jelentéstan területén.
Újabban inkább egy nagyon korai ősiráni átvételt, a manu ’férfi’ (na tessék) szó továbbképzett változatát, a manus ’ember’ szót látják a népnév első elemében. Ez vált még az irániban mańća (azaz manycsa-féle) alakká, s ez került be az ugor nyelvekbe – hogy mindegyikbe külön-külön, vagy még az ugor nyelvek ősébe, azt nemigen lehet eldönteni, mindenesetre a vogulok saját neve, a manysi, és az egyik vogul, illetve osztják frátria, a moś neve szintén ebből származik. A korai ősmagyarok azonban nem eredeti jelentésében használták a szót, hozzájuk már valószínűleg népnévként került, egy vélemény szerint az Urál folyó környékén élő iráni népcsoportokkal kialakult „szimbiózis” következtében. Hogy ez a szimbiózis mennyire volt békés, mennyire volt kényszer, azt nem tudjuk, de kétségtelenül sok példát ismerünk arra, hogy egy népesség nyelvileg asszimilál egy hatalomban fölötte álló, de kisebb létszámú csoportot, viszont saját neveként örökíti tovább annak nevét – ez történt a bolgárokkal, ruszokkal. A magyar népnév első része könnyen értelmezhető tehát egy iráni csoport beolvadásának maradványaként. A feltételezett iráni szóval hangtani problémák sincsenek: a mańća a legszabályosabb hangváltozással vált a magyarban madzs hangzásúvá, ugyanígy lett az ańćara hangalakból adzsar (és még később agyar). Ráadásul fogódzót kapunk az átvétel idejének a meghatározásához is, mert az ńć › dzs hangváltozás (ínyenceknek: és az mp › b, nk › g, nt › d, azaz eltűnik a nazális elem a nazális + zöngétlen zárhang kapcsolatból, de zöngéssé válik a zárhang) csak a magyarban és a permi nyelvekben játszódott le, tehát a mańća népnév még a permiekkel való érintkezés előtt került a magyarba. A korai ősmagyar korban a szó végén álló a/e hangok eltűntek, ezzel sincs gondunk.
Korábban a szó második eleme, a ’férfi’ jelentésű er magyarázata okozott kevesebb galibát, most hirtelen az vált nehezen magyarázhatóvá: a népek nem szokták ugyanis magukat a népnév + ember összetétellel megnevezni – az adott népből származó egyes emberek igen, de ez nem válik népnévvé. Azt minden tovább nélkül mondhatjuk, hogy „magyar/angol/orosz ember vagyok”, de arra nincs példa, hogy egy egész nép „magyarember”-nek, „angolember”-nek vagy „oroszember”-nek hívná magát. Nagyon is gyakori azonban, hogy két törzs szövetségre lépésekor az új név a két régi név összetétele: ilyen többek között a honfoglaló magyarok Kürtgyarmat törzsének a neve, vagy a varhun szövetség neve.
A honfoglalók – A magyarok bejövetele Pannóniába – Miniatúra a Képes krónikában – Wikipedia
A Volga és az Urál között pedig rengeteg nyomot hagyott maga után egy er nevű valamikori nép: a finnugor nyelvű (permi) udmurtokat a volgai tatárok és a szomszédos csuvasok ma ar-nak hívják, de a mai formáról tudjuk, hogy egykor er-nek hangzott. Azt is tudjuk, hogy az udmurtok mai lakóhelyén korábban ugor nyelvű népek éltek. A vogulok nyoma egészen a 17. századig kimutatható az Urál és a Káma között. Az arab források beszámolnak az er nép földjéről, s egyöntetűen úgy vélik, hogy onnan lehetett beszerezni a legjobb prémeket. A volgai bolgár sírfeliratokon nemcsak a volgai magyarok Madzsar nevét találjuk meg, hanem Er hodzsá-ét is. Mindebből kiindulva alkotta meg Róna-Tas András a magyar népnév új etimológiáját. Eszerint az Anonymus által is megőrzött madzseri alak két ugor népcsoport egykori egyesülésének emlékét őrizte meg. Ha idáig eljutottunk, a népnév mai alakjának létrejöttét gyerekjáték megmagyarázni. A szó végén álló -i a legszabályosabban tűnt el az összes ősmagyar szó végén álló i, ï, ü és u hanggal együtt a kései ősmagyar korban kezdődött hangváltozás során, a hangrendi illeszkedés szigorú szabálya miatt pedig a második szótag alkalmazkodott az elsőhöz, azaz szintén mélyhangrendűvé vált, amikor a madzsereknek már a leghalványabb emlékük sem volt arról, hogy nevük két nép egyesülését őrzi. Az ősmagyar dzs-ből az ómagyar korban kivétel nélkül gy lett, így hát ennél tisztább etimológiát nehéz lenne elképzelni: olyan szabályos, mintha a manycsák meg az erik kifejezetten a magyar nyelvtörténet oktatásának céljából kötöttek volna szövetséget egymással.
És mindez még fokozható: a madzseri nemcsak magyar, hanem Megyer alakban is ismeretes, hiszen a magyar szövetség vezértörzse a Megyer volt, legalábbis nagyon hosszú ideig, ezért viselte a teljes szövetség ennek a törzsnek a nevét. Az, hogy egy vegyes hangrendű szóból a magyarban némiképpen elkülönült jelentéssel magas és mély hangrendű változat is kialakul, csöppet sem különleges. Ugyanígy lett a szláv cseljad-ból egyrészt cseléd, másrészt család (ínyenceknek: és nyelvjárásokból jól ismerjük a kettő keveredését, a „kis cselédem” is, a „három családom van” is a gyerekekre vonatkozik). De talán az sem véletlen, hogy a magyar, azaz a mély hangrendű alak lett a népnév, a magas hangrendű Megyer pedig a törzsnév. Róna-Tas szerint a népnév a magyar, a törzsnév viszont a szó török változatát mutatja: a magyar nyelvben, amelyben a hangsúly mindig az első szótagon van, a hangsúlyos első szótaghoz alkalmazkodott a második szótag, s így lett a madzseri-ből madzsar(i). A törökben viszont a szó utolsó szótagján van a hangsúly, így a magyarokat körülvevő törökök nyelvében az illeszkedést a második szótag irányította, s a madzseri-ből medzser(i) lett. Ezzel mintaszerűen illeszkedik a törökös magyar törzsnevek sorába.
Önelnevezésünk tehát igen fontos tanúvallomást rejtegetett legkorábbi történelmünkről. Elárulja, hogy a magyar nyelvet beszélő népcsoport már önálló történetének legelső szakaszában is több etnikumból formálódott: nagyon szoros kapcsolatba került egy ősiráni nyelvet beszélő néppel, talán ez az iráni nép még vezetőrétegét is adta egy ideig, s aztán asszimilálódott a magyarul beszélőkhöz. Aztán a már mańća ~ madzs(a) nevű nép összeolvadt egy másik, szintén ugor nyelvet beszélő néppel, az er-rel. Az idegen nyelvekben használt nevünk, az ungar, hungarus legalább ilyen beszédes – és a számunkra már jól ismert környezetbe, a törökök által uralt pontuszi steppére irányít bennünket.
 Ligeti Lajos – turkinfo.hu |
Előbb azonban kénytelenek vagyunk csaknem ezer évet átugrani, mert annál többet, mint amit Ligeti Lajos írt a korai és középső ősmagyar korról, nehezen lehetne hitellel előadni: „Az uráli őshazában eltöltött évezred egyszer véget ért. A néma évszázadok nyilván nem múltak el teljesen eseménytelenül, az újonnan kialakult nép számban bizonyára meggyarapodott, műveltsége a korábbihoz képest emelkedett, a lovat ismerő vadász népből lótartó lett. Az örökösnek tűnő hazát el kellett hagynia, kelet felől érkező, sodró erejű néprajok kerülgették, végül is magukkal ragadták. A magyar nép lóra szállt, és a ligetes steppék békés világából a füves pusztaság földjére lépett, hogy rövid néhány száz év alatt műveltségében, szervezetében gyökeresen átalakulva eljusson izgalmas vándorútja végső állomására: mai hazájába.”
Az elvándorlás megkezdésének többféle, egymással jól megférő oka lehetett: valamilyen külső támadás, mint Ligeti írja, de közrejátszhatott a népesség számának jelentős megnövekedése, a klíma megváltozása, a nomád életmód meghatározóvá válása. A magyarok, hasonlóan nagyon sok más alakuló nomád néphez, az erdős vidék és a steppe határán megerősödtek, s mivel a steppei nomádokkal nyilván már régóta szoros kapcsolatban álltak – kereskedtek velük, talán adóztak is nekik –, egyszer csak elérkezett az idő, amikor maguk is bekerültek a steppei világba, önszántukból vagy nem, nem tudhatjuk. A kutatók többsége abban viszont egyetért, hogy a magyarok valamikor a 6. században kezdték meg útjukat, akkor, amikor a hun birodalom szétesése után török népek vették birtokukba a steppét, és rendezték át a korábbi erőviszonyokat. Julianus útját fordítva bejárva útra keltek a volgai Magna Hungariából – az alánok szomszédságában fekvő Magna Hungariába.
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják