Amikor a pártsajtó hírforrássá válik
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. október 07. csütörtök, 04:48
Orbán Viktor október 5-i nyilatkozatából kiderült, hogy az ország közvéleményét két napon át egy hamis, ráadásul alaposan felpörgetett információ uralta: Matolcsy György leváltásának híre. A miniszterelnök azonban azt állítja, hogy sem most, sem a jövőben sem készül erre a leváltásra.
Orbán a maga „mindent a hasznomra fordítani” taktikájával természetesen rögtön kihasználta a lehetőséget, hogy az Orbán-Matolcsy szövetség képének erősségét felnagyítsa, és a helyzet egészére is rávetítse: összeforrt alakjukat egy háború utáni csatamező gigantikus látványában kell elképzelnünk. "Mi mindig is úgy gondolkoztunk Matolcsy miniszter úrral, hogy a munkamegosztás közöttünk az úgy fest, mint Németország újjáépítésekor. Tehát, hogy a miniszterelnök az kvázi Adenauer és a gazdasági miniszter meg kvázi Erhard" – mondta.
Mindez néhány hónap vagy év elteltével – amikor esetleg valóban láthatóvá válnak bizonyos törésvonalak a kormányon belül, illetve kiderülhet, hogy Matolcsy mégsem kifejezetten jobbkéz a miniszterelnök testén – akár még más megvilágításba is kerülhet, ami akkor hatalomtechnikai szempontból érdekes lehet. Ma azonban az az érdekes, hogy egyáltalán miért jön létre olyan helyzet, amelyben a sajtó két napon át tökéletesen fölösleges köröket fut be, egy sehová sem vezető téma körül. Milyen sajtó az ilyen?!
Az ügy kiindulópontja a Magyar Nemzet vezércikke volt, amely ezzel a címmel jelent meg, október 4-én: Fogyóban a levegő Matolcsy György körül.
Azt, hogy a kormánytag Matolcsy körül nem másutt, mint a kormányban fogy a levegő, a cikk első mondata ezzel a folytatással erősíti meg: „hamarosan napirendre kerül a leváltása”.
Minisztert leváltani nyilvánvalóan csak kormány tudhat, nem kérdés tehát, hogy itt a kormányt érintő tényekről van szó, melyekről a Magyar Nemzet újságírói súgások révén mindenki más előtt értesültek, és most közzéteszik ezt a tárgyszerű információt.
Ha azonban továbbolvassuk a cikket, az alábbi mondat következik: „mára ez az általános vélemény alakult ki a piacokon a nemzetgazdasági miniszter további sorsával kapcsolatban”.
Amit tehát a lap a címében és annak folytatásában állít, arról már itt kiderül, hogy a legkevésbé sem tény, hanem vélemény. (A lapnak ez egyébként régi technikája: újságírói még az Új Magyarországbeli működésük idején vezették be. Sokáig konzekvensen kérdőjelet tettek az ilyen címek végére, s előfordult, hogy magából az írásból épp az állítás ellenkezője derült ki, mára azonban már a kérdőjelet sem tartják fontosnak kitenni.)
A cikk a továbbiakban kizárólag véleményeket és feltételezéseket közöl, éspedig piaci és pénzügyi szakértőktől: Török Zoltán, a Raiffeisen elemzője például azt nyilatkozta, hogy nem kommunikációs tévedései miatt, hanem szakmai alapon cserélhetik le a nemzetgazdasági minisztert.
Nem vitás, hogy a cikk egyértelműen jelzi, miről beszél, s az igék végén megjelenő „-hat-het” toldalékok is azt erősítik, hogy mindez csak találgatás, ennyiben tehát az írás „korrekt”, miközben a tartalomnak, mint látjuk, köze sincsen a címhez. A valóságnak megfelelő címek ezek lehettek volna: A piacok szerint Matolcsy alkalmatlan; A piac feltételezi, hogy a kormány le fogja váltani Matolcsyt, stb., stb.
Ha létezne az újságírói szakmának valamiféle bírósága, akkor a lap ott azzal védekezne, hogy hiszen a „napirendre kerül” kifejezés egyáltalán nem szabja meg a kérdés fölvetésének helyét. Ők semmi olyasmit nem mondtak, hogy a „napirend” a kormány napirendje volna. A szakmának természetesen nincs efféle bírósága, viszont vannak elemi szakmai normái, amelyek megszegése lassan a jobboldal elidegeníthetetlen jellemzőjévé válik. Ez alkalommal azonban a sajtó többi része is sikerrel pályázhat a „kiváló normasértő” címre, amennyiben egyáltalán nem érdekelték a téma tárgyszerű vonatkozásai, kizárólag a szenzációt ígérő cím, a lecsapás lehetősége vált érdekessé.
A következő napon cikkek és nyilatkozatok özöne született annak alapján, amit ez az írás a címében állított. A szakma kritika nélkül elfogadta, hogy amit a Magyar Nemzetben tényként közöltek, az tény. A Magyar Nemzet feltétel nélküli hírforrássá vált a sajtó összes többi szereplője számára.
A valódi, lehetséges hírforrást – vagyis a kormányszóvivőt vagy kabinetfőnököt – senki nem kérdezte meg arról, hogy vajon valóság-e, amit a napilap állít. E helyett úgy folytatták a hivatásszerű találgatást, mintha maguk is a Magyar Nemzet újságírói lennének. Idézhetetlen mennyiségű helyen hosszasan sorolták, Matolcsynak milyen „bűnei” vezethettek a leváltásához, milyen ellentétek feszülnek a kormányon belül, melyik lobby érdeke Matolcsy megfúrása, és komoly elméleteket állítottak fel arról, hogy Matolcsynak kevésbé szakmai, mint inkább politikai okokból kell távoznia. (Ez utóbbi állításnak megcáfolhatatlan talapzata volna, hogy a miniszter egy alkalommal meg merte dicsérni a Bajnai-kormányt.) A hírekben visszatérő szlogenné vált, hogy „a kormány a Magyar Nemzeten keresztül küldött selyemzsinórt Matolcsynak”. A folyamat megismételhetetlen csúcspontra jutott akkor, amikor ötödikén délután a Reuters Hírügynökség (!!!) már halálpontosan „tudta”, hogy Matolcsynak vagy Hernádi Zsolt (a Mol elnök-vezérigazgatója), vagy Járai Zsigmond (a CIG Pannónia Biztosító felügyelő bizottságának elnöke, korábbi pénzügyminiszter és jegybankelnök), illetve Varga Mihály miniszterelnökségi államtitkár lehet az utóda a miniszteri székben.
Az, hogy mindeközben maga a megtámadott Matolcsy aznap cáfolta a híreszteléseket, mit sem változtatott a helyzeten, hiszen megnyilatkozása a rendszeren belül maradt: csupán annyi történt, hogy a másik fél is leadott egy lövést – de hát hiszen ezzel is a harc létezését, a konfliktus valódiságát bizonyította.
A jelenség arra utal, hogy a sajtót közönséges dogmák vezérlik az elsődleges reflexek szintjén, s ezek az alábbiak:
– Természetes és magától értetődő, hogy a sajtó egy része folyamatosan a hatalomtól érkező kisúgások alapján működik;
– Természetes és magától értetődő, hogy amit egy kormánypárti lap leír, az csak a kormányfő jóváhagyásával jelenhet meg, tehát kisúgásnak kell tekinteni (lásd a Népszabadság Nyomás alatt Matolcsy című cikkét);
– Természetes és magától értetődő, hogy ha létezik a sajtóban egy nyíltan pártos lap, amely a hatalmat vagy egyszerűen a hatalmaskodókat képviseli, akkor annak információit készpénznek kell venni, és amit ott leírtak, az egyenértékű az MTI tudósításaival;
– Természetes és magától értetődő, hogy ha a sajtó számára ellenszenves hatalomról bárhol bármiféle negatívum jelenik meg, akkor azt a tények ellenőrzése nélkül, azonnal fel kell használni a hatalommal szemben;
– Természetes és magától értetődő, hogy a cél érdekében a legaljasabb és legszakszerűtlenebb módszereket is át lehet venni, akár a politikai ellenfél sajtójától is, ha ezt diktálják az adott lap érdekei.
A kormány pedig annak bűvöletében él, hogy jelen pillanatban a sajtó egésze ellene esküdött össze, olyannyira, hogy az addig sajátjának tekintett Magyar Nemzet is a megosztására törekedett. S ráadásul ezúttal nem minden alap nélkül.
Hogy a Magyar Nemzet miért tette, amit tett, azt ugyanúgy csak találgatni lehet, ahogyan a Matolcsy körüli összes cirkuszt – emögött állhat az is, hogy valaki a kormányból valóban felbujtotta őket, az is, hogy túl okosnak gondolták magukat, vagy hogy azt hitték: ez Orbán antikommunizmusának szerves része (jobboldali fórumokon evidencia, hogy Matolcsy „kommunista”). Mindez azonban halálosan érdektelen.
flickr/james gooddal
A magyar sajtó egészét a jobboldali része nem tegnap óta nyomja vissza a mocsárba, és nem véletlenül tudja ezt megtenni. A nyilvánosságban húsz éve nincs meg az az erő, amely megakadályozta volna, hogy a jobboldalán tűrhetetlen technikákat tegyenek természetessé (például hogy feltételezéseket tényállításokként jelentessenek meg), és ez a hiány most látványosan csőbe húzta szinte az egész sajtót. Ha igaz, ha nem Orbán állásfoglalása hosszú távon, a mostani, leleplező nyilatkozatával nemcsak a Magyar Nemzet, hanem a teljes magyar sajtó iránti bizalom kapott hatalmas pofont.
Ember nem lesz, aki olvasóként ezek után ne a rejtett üzeneteket és összeesküvések, belső kabinetharcok bizonyítékait olvasná ki minden cikkből bármely oldalon, és folyamatosan gyanakodva. Ebben semmi különbség nem lesz a baloldali, a liberálisnak mondott vagy a jobboldali sajtó között.
Ennyiben ez a sajtó rosszabb, mint a Kádár-kori. Akkor ugyanis nem a hatalom súgott – nem volt rászorulva, nyíltan befolyásolhatott –, hanem maga a sajtó: súgtak a sorok között, ha azt akarták, hogy felvillanjon az igazság is. Tiszta képlet volt: mindenki tudta, ki merrefelé beszél. Most viszont semmi ilyesmit nem lehet tudni. A jobboldalon úgy tesznek, mintha felülről súgtak volna nekik, és a hatalom vágyait teljesítenék, az egyéb oldalakon meg úgy, mintha számukra is csak egyetlen tényező létezne: a felülről érkező súgás és a hatalom vágya.
Azután jön a miniszterelnök, és egyetlen perc alatt megsemmisíti az egész feltételezés-rendszert.
Csoda, hogy ő az isten?
