rss      tw      fb
Keres

Az Orbán lányok tánca



Másokkal ellentétben én nem értem, hogy miért jöttek indulatba az Orbán lányok, hogy lefilmezték őket. Hiszen ők nem akárkik. Ők teljesen más esélyekkel indulnak az életben, mint az az átlagos magyar fiatal, aki éppen most szorul ki az egyetemről, vagy az elmenetelen kénytelen gondolkodni, ha valamit szeretne kezdeni az életével. A lányok annak a magyar miniszterelnöknek a gyermekei, aki gyakorlatilag egy olyan rendszer megteremtésén fáradozik, ahol az esélyek egyenlősége voltaképpen megszűnik. A tudás, a tehetség, a teljesítmény helyét teljes mértékben átveszi a születés (pl. trafikos, földbérlő stb. gyermeke), illetve a politikai és ideológiai hovatartozás, megfelelés. A jövőben ezek lesznek a magyarországi érvényesülés sorsdöntő kritériumai. Nem mintha eddig ezek nem lettek volna fontosak, de talán a dolog soha nem volt ennyire nyilvánvaló és világos; soha nem nyilvánult meg ennyire élesen és radikálisan. Lényegében a szakmaiság megszűnésének, megszüntetésének folyamata indult el. Az egy külön fejezet, hogy ebben az egészben mi az önmagukat értelmiségnek nevezők, pontosabban képzelők (hiszen nagyon sokan csupán diplomások, mint pl. Semjén Zsolt) felelőssége. És itt az ún. „szakmai” bírálatok anonimitásának gyakorlatára gondolok, ahol mindenki szabadon, gátlástalanul és következmények nélkül kiélheti frusztrációit, zsigeri gyűlöletét.


Az Orbán lányoknak nem kell felkapni a vizet. Hiszen a tánctörténetnek van előzménye. Ennyire kurta lenne Orbán Ráhel memóriája? Akkor segítek. A történet tulajdonképpen 2011-ben kezdődött. Abban az évben Ráhel és Szájer Fanni (na ugye!) a Sziget szervező irodánál töltötték a szakmai gyakorlatukat, ahol felkérték őket, hogy a magyar EU-elnökség záró buliján, a Volt fesztiválon, üzemeltessék az Európa Kempinget. Teljesen természetes és helyénvaló, nemde?


2012-ben, az itt szerzett tapasztalatok alapján, Orbán Ráhel simán megírta/megírhatta egyetemi szakdolgozatát a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságtudományi Kar Gazdaságföldrajz tanszékén. A dolog ezzel rendjén is lenne, ha az 2013-ban, az induló 38 pályamunka közül, nem nyeri el a Magyar Turizmus Zrt. első díját. A dolog pikantériája, hogy a díjat Dr. Nemes Andrea, a konzulens egyetemi docens és egyben a Nemzetgazdasági Minisztérium turisztikai főosztályvezetője adta át. A díjról pedig közösen döntöttek a Turizmus Zrt. és az NGM Turisztikai és Vendéglátóipari Főosztályának munkatársai. Ha tehát nincs kemping és nincs díjnyerés, ami mind-mind összefügg a mostani tánchelyszínnel is, akkor jogos lenne a felháborodás. És még igazuk is lenne. De így? Ne forgassuk a szemünket!


Orbán Gáspár a Felcsút színeiben – MTI

Ha mindehhez hozzávesszük a fiúnak is összegründolt labdarúgó csapatot, amelynek éppen most építenek stadiont Felcsúton, akkor joggal vélelmezhető, hogy az Orbán Viktor neve által fémjelzett rezsim és korszak a modern Magyarország maffiásodási és visszafeudalizálódási (a cselédek és szolgák) időszakaként fog bevonulni a magyar történelembe. A miniszterelnök épp most közölte, hogy „a magamfajta emberek szeretnek valami jelentőset, valami rendkívülit tenni”. Hát sikerült! Ehhez hasonló teljesítményt, szétverni a társadalmat, utoljára Szálasi Ferenc mutatott fel. Akkor is a nemzet és a kereszténység folyt még a csapból is. És még messze vagyunk a végétől!


Mivel az apjuk lényegében a saját birtokának tekinti az országot és alattvalóinak a lakóit (nála ezt jelenti a szentistváni örökség), az Orbán lányok aligha fogják megtudni, hogy tényleg a teljesítményükért értékelik-e őket; hogy valaki önmagukért, vagy csupán azért dörgölőzik hozzájuk, illetve utasítja el őket, mert ők a mi nemzeti Viktorunk lányai. A születésük az előnyük, és egyben a hátrányuk is. Erről ők nem tehetnek, de jobb, ha tudatosítják. Ezzel kell élniük. Nincs választási lehetőségük. Kevés ugyanis az esélye annak, hogy az Orbán-rezsim harminc évre rendezkedjen be; és mit csinálnak majd utána, harmincéves koruk után? Ők ugyanis halálukig Orbán Viktor gyermekei maradnak; ezt már semmi és senki le nem mossa róluk. A rendszer talpnyalóinak az alattvalóságban egymást túllihegő versengése, amelyre mind több jel utal, óhatatlanul kiterjed a Vezér gyermekeire is. És ez ellen nem tehetnek semmit. Valójában már az apjuk is csak keveset, hiszen az általa felépített rendszernek vannak önjáró elemei. Mivel pedig nyíltan nem lehet bevezetni a totális önkényuralmat, marad a folyamatos kármentés.


Érdekes módon eddig nem nagyon olvashattunk arról, hogy az Orbán lányok jeleskednének a szociális és/vagy karitatív munka terén. Pedig apjuk rendszerének bőven vannak kárvallottjai. Mintha jobban feltalálnák magukat a haszonélvezők körében. Ha korábban Ráhelnek nem volt kifogása a médiaszereplések/szerepeltetések ellen, akkor most se kapja fel a vizet, ha egy önfeledt pillanatában lencsevégre kapták. Ez a celebek sorsa. És ő már az!


A tánctörténet tulajdonképpen egy másik Magyarországról szól. Ebben a világban az Orbán lányok a helyükön vannak, ellenben sokan mások (minimálbéresek, közmunkások, munkanélküliek stb.) nem férnek bele. Ők nem részesei a nemzeti együttműködésnek. Nem lévén semmijük, annyit is érnek, mondta Lázár János, akit joggal tekinthetünk a trafikmutyi értelmi szerzőjének és kivitelezőjének. Miközben magyar fiatalok – és kevésbé fiatalok – tízezrei mentek és mennek el folyamatosan, mert Orbán Viktor annak reményét ölte meg, hogy autonóm személyiségekként – tehát nem talpnyaló jobbágyként – a teljesítményükkel előbbre juthatnak a társadalmi ranglétrán (és minden között ez a legnagyobb bűne), az elmenőknek – és itt maradóknak – igenis joguk van látni, miképpen mulatnak önfeledten a rendszer kiváltságosai; azok, akik biztosan nem gondolkodnak az elmenetelen, és akiket a társadalom nyomora nem igazán érdekel. Az erkölcstanároknak, íme, máris megvan az első órák tananyaga: élvezd az életet; ne törődj senkivel és semmivel.


Talán még nem tartunk ott, mint Argentína, az azonban vitathatatlan, hogy az Orbán-rezsim már felvette az irányt. Vélelmezhető, hogy az igény is megvan rá. Még egy-két ciklus (ami a mostani „demokratikus ellenzék” teljesítményét tekintve egyáltalán nem lehetetlen), és a lassan-lassan öregotthonná átalakuló „sikeres” és „jobban teljesítő” Magyarország, amely a Kárpát-medence vezető szerepének lázálmában fetreng (pontosan, mint az 1940-es évek elején; csak most nincs a háta mögött egy Adolf Hitler), akár a gazdagok önkéntesen választott gettóparadicsoma is lehet. Addigra a hoffmani-klinghammeri nemzetnevelési rendszernek a még itthon maradó fiatalokból feltehetően sikerül majd megfelelő számú jobbágyot kitermelni. Ha meg nem, akkor majd importálnak a keleti stratégiai partner Nagy Testvértől, mert ő néhány milliót biztosan tud nélkülözni.