Tisztelt vámosszabadi polgárok!
- Részletek
- Napi apró
- 2013. július 16. kedd, 06:53
- Szlávnits László
Pár nappal ezelőtt alkalmam volt látni-hallani pár képkockát arról a falugyűlésről, amelyet a község mellett létesített menekülttábor ellen tiltakozandó tartottak.
Elborzasztott az, amit láttam és amit hallottam: a kulturált viselkedést nyomaiban se igen mutató hangadók magukból kikelve, dühödten ordítoztak és rázták az öklüket. Ilyen heves indulatokat az utóbbi időben nyilvános helyen – bár futballmeccseket nem látogatok – nem láttam.
Micsoda tudatlan, szívtelen népség reprezentálta ekkor az Önök jobb sorsra érdemes faluját! Szégyen gyalázat.
Engedjék meg, hogy ebből az apropóból elmeséljem Önöknek az én két saját, idevágó családi történetemet. Dodi, az unokatestvérem valamikor 1957 márciusában került az édesapjával, „disszidensként” Svédországba. Az akkor 6 éves kisfiút elég hamar egy jönköpingi gyermekotthonban helyezték el, hogy legyen, ahol gondoskodnak róla, ahol megtanulhatja a nyelvet, ahol iskolába járhat és barátokra lelhet, amíg az édesapja munkát-lakást talál és beilleszkedik a svéd társadalomba. Ma is őrzöm azt a fényképet, amelyen Dodi, már a 60-as évek elején, egy kis játéktalicskával játszik, szépen felöltözve, boldogan és magabiztosan. Hogy irigyeltük mi őt akkoriban! Ma már majdnem nyugdíjas korú mérnökember, a hazája Svédország, de másodjára azért csak magyar asszonyt vett el, és még ma is tökéletesen beszél magyarul. De haza már látogatóba sem jön, ez a mai Magyarország neki már idegen, bizarr hely lett.
Egy másik rokonunk Új-Zélandra került, pontosabban ott is született. A szülei disszidáltak 56-ban, és kalandos úton kerültek oda. A családi elbeszélésekből jól tudjuk, hogy mindenki, de szó szerint mindenki szívélyesen, szeretettel és a magyarok sorsa miatti őszinte aggodalommal, együttérzéssel fogadta a fiatal házaspárt. Állást kaptak, szinte napokon belül. Fogadott rokonokra találtak az elég zárkózott új-zélandi „angolokban”. Akik még azután is évtizedeken keresztül tartották a kapcsolatot velük, amikor a rokonaink – hamar belátták: pechjükre – 63-ban, a karonülő Antival, hazajöttek. A kint született fiút még abban is segítették, hogy – miután munkanélküli lett a 90-es évek elejének zavaros, nehéz időszakában – ’hazatérhessen’ Új-Zélandra, megpróbálhasson egy új, reményteljesebb, biztonságosabb életet. Elintézték, hogy személyi iratokat, útlevelet állítsanak ki a fiatalembernek, aki 2 éves kora óta nem is járt ott, még angolul se igen beszélt. Anti már 20 éve új-zélandi lakos. Megtalálta a helyét, beilleszkedett, boldog ember. Nagyritkán meglátogatja ugyan az itt maradt rokonait – éppen mostanában utazott haza –, de 2-3 hétnél többet nem akar Magyarországon tölteni. Örül, hogy jól döntött 92-ben.
Svédország és Új-Zéland biztonságot, otthont, kenyeret, perspektívát adott az 56-os magyaroknak, az én rokonaimnak is. Azoknak a százezreknek is, akik 56-ban, és azt követően évtizedeken át, elmenekültek abból az országból, ahol úgy érezték, nem élhetnek tovább. Így tett rengeteg más ország is, mindannyian jól tudjuk. Ki a történelemkönyvekből, ki a családi legendáriumból.
2013 nyarán pedig Vámosszabadi csőcselékének a legalja önmagából kifordulva őrjöng és a „közbiztonságot” félti a községet fenyegető „potenciális bűnözőktől”. Vámosszabadi polgársága, közöttük nem kizárhatóan egykori „disszidensek” rokonai, hátat fordítanak a ma szükséget szenvedőknek. Aki éppen annyira „bűnözők” és éppen akkora „közbiztonsági és/vagy közegészségügyi kockázatot” jelentenek, mint Dodi és az édesapja, mint Anti fiatal szülei 1957 kora tavaszán Svédországban és Új-Zélandon.
Én szégyellem magam azok helyett a vámosszabadi polgártársaink helyett, akik ilyen képet mutattak rólunk, magyarokról a világnak. Csak reménykedni tudok abban, hogy amit a tévében láttam és hallottam, az csak a képzelet játéka és nem a valóság volt.
Üdvözlettel:
dr. Szlávnits László
(egy 1941-es háborús menekült fia)
(Szlávnits László)