Mi lesz, mi legyen – és mi lehet az Orbán-rezsim után?




– Vita: Mi lesz, mi legyen Orbán után? –

Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után?
Krémer Ferenc: Lehetséges-e kiegyezni az orbánistákkal?   
Lendvai L. Ferenc: Válaszok kérdésekre
Andor Mihály: Lesz-e valamikor Orbán után?
Fazekas Csaba: A kiegyezések népe jottányit enged a 48-ból     
Debreczeni József: Orbán után
Lánczos Vera: 2014 és a rezsim hagyatéka
Szüdi János: Orbán után a közoktatásban
Huszár Ágnes: Értékalapú politizálás
Gyurcsány Ferenc: Alkotmányos kérdésekben nincs kompromisszum
Mesterházy Attila: Egy fontos vita
Csillag István: Az Orbán-rendszer öröksége
Hanák András: Mi lesz utána?
Krémer Ferenc: Demokráciára nevelés – Mit tanulhatunk a német példából?
 


Mi lesz, mi legyen Orbán után? – hangzik a kérdés, ami ma sokakat foglalkoztat ebben az országban. Sokan hozzá is szóltak az itteni vitához, elhangzott számos érdekes, megfontolandó, lényeges és nem kevés vitára ingerlő megjegyzés, elképzelés is. De most nem vitatkozni akarok, hanem inkább néhány olyan mozzanatra hívnám fel a figyelmet, amely az eddigi hozzászólásokban kevesebb hangsúlyt kapott.


Hogy mi lesz Orbán után, azt ma nehéz megmondani (bár találgatni, jósolgatni nyilván lehet). Már csak azért is, mert nem tudjuk, nem látjuk, mikor jön el ez az Orbán utáni világ. 2014-ben? 2018-ban? Vagy a kettő között valamikor? Vagy még később? Nem lényegtelen kérdések ezek. Hiszen minél tovább maradnak hatalmon, annál több kárt okoznak, annál nagyobb feladat vár a következő kormányra. És persze az sem lényegtelen kérdés, hogy miképpen fog véget érni az Orbán-rezsim. Választásokkal 2014-ben, vagy gazdasági összeomlással valamikor 2014 után, vagy akár véletlenszerűen kirobbanó társadalmi elégedetlenséggel, tüntetéssorozatokkal? Akárhogyan is, az Orbán-rezsim leváltásának ideje és módja, körülményei jelentős mértékben meg fogják határozni mindazt, ami ezt követően – főleg rövid, de hosszabb távon is – történni fog, történni tud. Alapvetően természetesen nem lehet más cél, mint az európai liberális demokráciák hagyományaihoz, értékeihez és normáihoz való visszatérés. Az Orbán-kormány legnagyobb bűne ugyanis éppen az, hogy saját hatalmának kiépítése, fenntartása és védelme érdekében megtagadta ezeket az értékeket és normákat. Orbán hosszú évek óta tudatosan hajtogatja az ezzel kapcsolatos ostobaságait: elítéli 1968-at, a Nyugat hanyatlásáról beszél, miniszterelnökként pedig szánalmas háborúskodást folytat az Európai Unióval. Mindez nem véletlen, hanem tudatos stratégia. Orbán és a környezete pontosan tudja, az a politika, amelyet ők folytatnak, az a társadalom, amelyet ők akarnak felépíteni gyökeresen szemben áll mindazzal, ami az európai liberális demokráciák alapját jelenti: a nyitottsággal, a mindennapi élet szabadságával, a szabad és felelős polgársággal, a sokféleséggel, a teljesítménnyel, a versennyel, a felelősségvállalással, a szolidaritással. S mivel Orbán világa összeegyeztethetetlen az európai értékekkel, meghirdette a „szabadságharcot”, aminek eszközeként galád módon hazudik, megpróbálja félrevezetni a társadalmat, s minden erejével azon van, hogy kiirtsa ezeket az értékeket és normákat. Éppen ezért nem mindegy, mennyi ideig van hatalmon; éppen ezért kell minden erővel arra törekedni, hogy 2014 tavaszán véget érjen ez a rémálom. Világosan kell látni, minél tovább marad hatalmon Orbán, annál nehezebb lesz visszatérni Európába, annál nehezebb lesz visszatéríteni az országot a demokráciához, annál nehezebb lesz kiszabadítani a korrupció szorításából a „foglyul ejtett” államot. S pontosan ezért tévesek, félrevezetőek azok a vélemények, amelyek szerint, „nem lesz katasztrófa, ha nem sikerül győzni 2014-ben. Lesz élet 2014 után is”. Persze, hogy lesz élet. Csak a demokráciának az írmagját is kiirtják. Csak fényévnyi, áthidalhatatlan távolságra kerülünk Európától. Csak végérvényesen leszakadunk. Csak egyre többen szegényednek el, és a kevesek, a haverok még inkább meggazdagodnak. Csak egyre inkább elsüllyedünk a korrupció mocsarában. Csak egyre több tehetséges, okos, kreatív fiatal fordít hátat az országnak. Csak erősödni fog a szélsőjobboldali barna szenny. Persze, lesz élet. Ilyen élet lesz. És még valami: semmi kétségünk ne legyen a tekintetben, hogy ha a jelenlegi kormánypárt veszít a következő választásokon, akkor minden aljas és alantas eszközt be fog vetni, káoszt fog okozni, semmiben nem fog együttműködni, akkor sem az ország, hanem csak és kizárólag a saját érdekeit fogja szem előtt tartani. A Fidesz már 2010 előtt is bebizonyította, hogy képtelen felelős, az ország érdekeit szem előtt tartó ellenzéki politizálásra. Ehhez sem politikai, sem intellektuális, sem erkölcsi ereje nincs. Lejáratni tud, „amortizálni”, hazudni, vádaskodni. A 2014-es választási vereséget követően ez is lesz, méghozzá eddig soha nem látott méretekben.


Forrás: Facebook

Bármilyen furcsán hangzik is, némileg egyszerűbb válaszolni arra a kérdésre, hogy mi legyen Orbán után. Normalitás legyen, olyan világ, mint más, szerencsésebb európai országokban, ahol mindenki otthon érezheti magát; olyan világ legyen, ahol többé nem ismétlődhet meg a Fidesz kétharmada; olyan világ legyen, ahol nincs „unortodox” gazdaságpolitika, ahol működik a fékek és ellensúlyok rendszere, ahol nincs titkos összekacsintás, önkormányzati együttműködés egy újfasiszta eszméket hirdető párttal, ahol a kormány a rendkívüli intézkedésekre elkülönített tartalékokból nem kormánytagok által uralt focicsapatokat támogat – és hosszan sorolhatnám a hasonló „kívánságokat”. Az igazi kérdés azonban a „lesz” és a „legyen” között az, hogy mi lehet-e? Az az igazi kérdés, hogy mi a helyes, „önfenntartó” politika abban a társadalmi helyzetben és környezetben, amelyben a Fidesz uralmat követő kormánynak dolgoznia kell. Milyen prioritásokat kell felállítani? Hogyan kell megtervezni az egymás után kövekező lépéseket, intézkedéseket, törvényjavaslatokat, hogy a társadalom az Orbán-rezsim eltakarítását ne újabb „földrengésként”, zűrzavarként érje meg? Hogyan kell majd visszavezetni a társadalmat a demokráciába, Európába, hogy közben az intézmények működjenek, a nagy ellátórendszerek működőképesek maradjanak? Ha ezeket a kérdéseket nem tudjuk megválaszolni, ha nem lesznek az ezekkel (és más kérdésekkel) kapcsolatos, a helyzetnek megfelelő, a helyzetet kezelni tudó, hatékony stratégiáink, válaszaink, akkor a kormányváltás súlyos csalódást fog okozni. Már csak azért is, mert alig van ellenzéki politikus ebben az országban, aki ki merné mondani, hogy a kormányváltást követően nem fog azonnal vagy akár csak gyorsan megváltozni a gazdasági helyzet, nem lesz azonnal több munkahely, magasabb fizetés, nagyobb létbiztonság, mérséklődő szegénység, gyors felemelkedés. Amit az Orbán-kormány 3-4 év alatt lerombolt, annak a helyén egy új, másik Magyarországot kell felépíteni, s az hosszabb időt vesz igénybe, amihez türelem és megértés kell.


A társadalmi helyzetet, környezetet azonban nemcsak emiatt kell különös figyelembe részesíteni. Hanem azért is – sőt, talán elsősorban azért –, mert az Orbán-rezsim politikája lényeges változásokat okozott a társadalmi szerkezetben, a társadalom szövetében. És itt most nem csupán a növekvő társadalmi különbségekre, a drámai módon felgyorsult elszegényedésre, az egyre növekvő és egyre többeket érintő létbizonytalanságra utalok. Nagyon egyszerűen fogalmazva a kormány politikájának közismerten az a lényege, hogy a kormánypárthoz való tartozást gazdasági előnyökkel, a meggazdagodás lehetőségével jutalmazza, míg a kormánnyal való szembefordulást ugyancsak gazdasági, anyagi eszközökkel bünteti. És itt nemcsak a mindenki által ismert közgépes, századvéges, nézőpontintézetes stb. sok milliós-milliárdos megbízásokról van szó. Hanem a földbérletek, a trafikok ügyeiről, a szerencsejáték törvény megváltoztatásáról vagy éppen a vidéki kis- és középvállalkozásoknak juttatott üzletekről. Ami azt jelenti – és ezt hangsúlyozta nagyon élesen Békesi László –, hogy ma egzisztenciálisan több mint kétmillió ember függ közvetlenül vagy a családtagjain keresztül a hatalomtól. Ezek az emberek nem osztják feltétlenül a kormánypárt zavaros nemzeti ideológiáját, EU-ellenességét, de az az alapvető érdekük, hogy a jelenlegi hatalom fennmaradjon, különben elvesznek, vagy legalábbis meginognak azok a gazdasági alapok, amelyekre jelenlegi jólétük épül. A „keleti nyitás” az Orbán-rezsim számára nem az új gazdasági kapcsolatok miatt fontos. Hanem az ezekben az országokban lényegében hasonló formában meglévő és működő társadalmi modellek miatt. Francis Fukuyama hívta fel rá a figyelmet, hogy a „keleti” (azaz az európai liberális demokráciák hagyományaival szembenálló) országokat elsősorban az jellemzi, hogy bizonyos társadalmi csoportok, rétegek, a gazdasági előnyökben részesülő középosztály számára nem lényeges kérdés a demokrácia mibenléte. Csak saját önérdekeik, jólétük és társadalmi pozíciójuk a fontos, és ezek védelme érdekében hajlandók támogatni az autoriter kormányzást, az „irányított demokráciát”, sőt, a demokratikus jogok korlátozását és az önkényuralmat is. Magyarországon pontosan ez történt, ez történik, a „nemzeti érzelmű középosztály” pontosan ezt a mintát követi, az Orbán-rezsim ezt a társadalmi modellt valósította meg. S ez a társadalmi réteg nem fog eltűnni az Orbán-rezsim leváltásával sem. Azaz az Orbán-rezsim utáni kormánynak nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy a legfontosabb állami intézmények élén vele szemben ellenséges érzületű politikusok ülnek; nemcsak azzal kell számolnia, hogy a vesztes fél minden – a társadalmi békét is veszélyeztető – eszközt meg fog ragadni a nyugtalanság, az elégedetlenség szítására, hanem azzal a társadalmi környezettel is számolnia kell, amely a Fidesz választási vereségét saját egzisztenciájának veszélyeztetéseként éli meg. Ebben a helyzetben nem lesz elég a demokrácia, az alkotmányosság helyreállítására, a racionális gazdaságpolitika szükségességére hivatkozni. Más, a politikai rendszer alapjait érintő kérdéseket kell felvetni és megvitatni. Erről szól ennek az írásnak a következő része.






Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke