Nézőpont kérdése?

A 2009. december 7. és 9. között, 1000 fő véletlenszerű kiválasztásával, országos reprezentatív mintán, telefonos lekérdezéssel végzett közvélemény-kutatást a Nézőpont Intézet a Heti Válasz felkérésére. Nem ismeretesek a kérdések, csupán a kutatás közzétett adatai és a levont következtetések olvashatók az intézet honlapján. Ezek alapján tettem kísérletet, hogy bemutassam: más nézőpontból más következtetésekre lehet jutni.

Az intézet első megállapítása a felmérés alapján így hangzik: „Gyurcsány továbbra sem kell”

Mint írják:Úgy tűnik, a 2009-ben megbukott Gyurcsány Ferenc még 2009-ben vissza akar térni. Az MSZP országos listáján elfoglalt negyedik hely nem egyszerűen protokolláris kötelezettség a korábbi közjogi méltóság felé, hanem a volt kormányfő győzelmét jelzi a párton belüli hatalmi harcokban. De hiába győzte meg az MSZP-t Gyurcsány, a választók szemében nem lett hitelesebb. Míg októberben a megkérdezettek 9, decemberben 12 százaléka mondta azt, hogy a választásokig vissza kellene térnie a ’politika élvonalába’. A választók 75 százaléka azonban a listaállítás után is ellenzi Gyurcsány szerepvállalását (októberben 83 százalék ellenezte). A kérdésben az MSZP-tábor teljesen megosztott: 48 százaléka örül neki, 46 százaléka viszont nem, hogy a volt miniszterelnök-pártelnök visszatért.”

Érdekes, hogy inkább publicisztikába, mint elemzésbe illő az indító gondolat megfogalmazása: „úgy tűnik, a megbukott Gyurcsány vissza akar térni”. Lépjünk most túl azon a kérdésen, hogy helyénvaló-e a „megbukott” jelző a „lemondott” helyett – bár már a két szó közti jelentéskülönbség is szolgálhat magyarázatként arra, miért lehetséges a visszatérés.

Ám az is kérdés, mit értünk „visszatérés” alatt? Ha egy volt miniszterelnök, minden pártfunkció nélkül, felkerül a választási lista előkelő 4. helyére, ez már maga a visszatérés volna? (Abban az értelemben igen, hogy jellemzően minden politikai tényező és az elemzők is úgy gondolják, Gyurcsány Ferencnek nem kell ahhoz semmilyen pártfunkció, hogy jelentősen hasson a politikai erőtérre. De abban az értelemben vitatható a kifejezés, hogy a negyedik hely és Gyurcsány jelenlegi népszerűségi mutatói alapján messzemenő következtetések lennének levonhatók jövőbeni politikai szerepvállalásáról.) Valódi visszatérésről és annak mérhető eredményeiről majd akkor beszélhetünk – amennyiben sor kerül rá egyáltalán –, ha a volt kormányfő aktívan közreműködik a választási kampányban.

Addig is vessünk egy pillantást a hivatkozott adatokra, elsőként két adatsorra! Az első: „Míg októberben a megkérdezettek 9, decemberben 12 százaléka mondta azt, hogy a választásokig [Gyurcsánynak] vissza kellene térnie a politika élvonalába” – emelkedést jelez az elfogadottságában; míg a második: „A választók 75 százaléka azonban a listaállítás után is ellenzi Gyurcsány szerepvállalását (októberben 83 százalék ellenezte)” – csökkenést mutat az elutasítottságában. Vagyis a két adatsor egymást erősíti, és Gyurcsány pozícióinak javulására utal.

Érdekes összevetni az összes megkérdezett között az MSZP-t választók arányát, és a csoporton belül a Gyurcsányt választók arányát. Láthatjuk, hogy az intézet által mért adatok szerint az MSZP-t az összes megkérdezett 10 százaléka választotta, Gyurcsányt pedig 12 százaléka. Ha ez így van, akkor vajon az a következtetés, miszerint „hiába győzte meg az MSZP-t Gyurcsány, a választók szemében nem lett hitelesebb”, mennyire megalapozott? Nem arról van-e inkább szó, hogy az MSZP-t nem kellett győzködni, mert a párt jól felfogott érdekei szerint cselekedett?

Ne maradjon szó nélkül a következő adat sem: „…az MSZP-tábor teljesen megosztott: 48 százaléka örül neki, 46 százaléka viszont nem, hogy a volt miniszterelnök-pártelnök visszatért.” A komoly megosztottságot jelző adat mögül egyrészt hiányzik a „miért” ismerete. Az ellenzők jelentős része – s ez széles körben olvasható, hallható vélemény - nagy valószínűséggel azért vélekedik így, mert attól tart, hogy a Gyurcsány személye ellen ismét fellángoló – akár igaz, akár igaztalan, de végletesen heves, gyakran szélsőséges – támadások az MSZP esélyeit ronthatják. Másrészt ha a megoszló vélemények arányának okait nem is kutatjuk, csupán az arányt rögzítjük, akkor is érdekes megállapításra juthatunk. Arra, hogy ezek szerint a Gyurcsányt támogatók körének jelentős részét nem az MSZP-t választók közt kell keresni. Márpedig ez szintén ellentmond annak a tézisnek, hogy „… hiába győzte meg az MSZP-t Gyurcsány, a választók szemében nem lett hitelesebb”.

***

Az intézet második alapvetése: „Mesterházy sem kell
Mint az összefoglalóban kifejtik: „…az MSZP listavezetője, Mesterházy Attila sem sokkal népszerűbb. Novemberben a megkérdezettek 5, decemberben 7 százaléka választotta volna kormányfőnek egy közvetlen voksoláson. Gyurcsány korábbi helyettesének (Mesterházy államtitkár volt a 2003–2004-ben Gyurcsány által irányított Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztériumban) népszerűsége az után sem emelkedett, hogy az MSZP hivatalos miniszterelnök-jelöltjévé vált. Továbbra is Orbán Viktort választanák a legtöbben kormányfőnek (36 százalék), Bokros Lajosra pedig 16 százalék adná a voksát. Mesterházy jelöltté válásának egyetlen hozománya [talán inkább „hozadéka], hogy az MSZP szimpatizánsai között immár többen választanák őt. Míg az előző hónapban a szocialisták 39 százaléka Bokrost, 19 százaléka Mesterházyt választotta volna, addig decemberben ez az arány 36:38-ra változott az MSZP-s politikus javára.”

Természetesen lehet a miniszterelnök-jelöltekre közvetlenül voksoltatni egy közvélemény-kutatásban, ha kizárólag a formalitásokból indulunk ki, elvégre minden párt állít „miniszterelnök-jelölteket” is a választások előtt – csak az a kérdés, hogy érdemes-e. Érdemes-e a listavezetők népszerűségét külön mérni, függetlenül a jelölő pártokétól, ha közben eltekintünk egyéb összefüggésektől? S ha eltekintünk egyéb összefüggésektől a felmérés szempontjainak meghatározásakor, akkor felhasználható-e az eredmény tágabb összefüggések értelmezésére is? Attól tartok, nem. És attól is tartok, hogy jelen esetben mégis ez történt. Erre enged következtetni a Nézőpont Intézet anyagának címválasztása is: „Gyurcsánytól Mesterházyig”, és az első két alapvetés is: „Gyurcsány továbbra sem kell”,Mesterházy sem kell”. Vagyis a kormányzópárt miniszterelnök-jelöltjének népszerűtlensége a még fokozottabb elutasítottságot lenne hivatott illusztrálni.

Tekintsünk át ehhez néhány szempontot! Először is nézzük meg, kik szerepelnek a „versenyben”!

Orbán, aki már volt miniszterelnök és a jelenleg legnépszerűbb párt megkérdőjelezhetetlen vezetője, annak ellenére, hogy már két választást vesztett el egymás után.

Bokros, aki már volt pénzügyminiszter, de nem politikus. Az ő tekintélye inkább kimagasló szakmai teljesítményének köszönhető.

Mesterházy, aki inkább pártkarriert futott be, és jóval fiatalabb, mint a másik két jelölt.

És meg kell említeni egy negyedik személyt, a volt miniszterelnököt is, aki nem indult a versenyben, de távolmaradása ellenére is jelen van a politikai erőtérben.

Orbán esetében evidencia, hogy azért áll a lista első helyén miniszterelnök-jelöltként, mert a jelenleg legnépszerűbb párt első embere. A jobboldali szavazók nem adhatják másra a voksaikat, hacsak nem akarják a szélsőjobbra adni – vagyis nincs is más választásuk. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy míg a Fidesz 39 százalékon áll az összes megkérdezett válaszairól közölt adatok alapján, addig Orbán csak 36 százalékon. Vagyis kijelenthetjük, hogy az ő esetében egyértelműen a választók pártpreferenciája érvényesül miniszterelnök-jelölti népszerűségében, miközben támogatásának szintje nem éri el a pártjáét.

Bokros esetében jelentős, pozitív irányú eltérés figyelhető meg: jelöltként sokkal népszerűbb, mint az őt jelölő párt. Miközben az MDF bennmaradása a Parlamentben még nem tekinthető biztosnak, az ő személye a közvetlen voksolásban a második legmagasabb szavazati arányt hozta (16 százalék) az összes megkérdezett körében. Ez az eredmény nyilvánvalóan annak a gazdaságfilozófiának szól, amelynek elismert szaktekintélye és eredményes alkalmazója a világban, s amely most felértékelődött azoknak a pártoknak a szavazói körében, amelyek ezt az irányt korábban képviselték, ám mára végletesen erodálódtak. Ez a kimagasló szimpátia azonban nem biztos, hogy voksokra lesz váltható, mert egyrészt meglehetősen nagy a távolság a jelölő párt által képviselt politikai eklekticizmus és a Bokros által fémjelzett gazdasági és politikai filozófia között, másrészt, mert a választók meghatározó többsége szeret biztosra menni a választásokon.

Mesterházy 7 százaléka az összes megkérdezett körében alatta maradt még az MSZP 10 százalékos támogatottságának is. Az ő beemelése a „versenybe”, főként akkor, amikor még nem is volt listavezető (akkor 5 százalékot kapott), nem is hozhatott érzékelhető eredményt. Pártján belüli elfogadottsága jellemzően akkor ugrott meg, amikor a listavezetéséről konszenzus alakult ki: „Mesterházy jelöltté válásának egyetlen hozománya, hogy az MSZP szimpatizánsai között immár többen választanák őt. Míg az előző hónapban a szocialisták 39 százaléka Bokrost, 19 százaléka Mesterházyt választotta volna, addig decemberben ez az arány 36:38-ra változott az MSZP-s politikus javára.”

Ez – véleményem szerint - azt jelenti, hogy Mesterházyra nem mint a miniszterelnökségre legalkalmasabb személyre tekintenek, még a saját pártján belül sem, hanem mint olyan személyre, aki egy defenzív helyzetben egy csapat élére került, s ezért érdemes mögé felsorakozni. Ő kiegyezés eredményeként vált jelöltté, ennek a kiegyezésnek pedig van politikai haszna, csakhogy ez nem mérhető ebben a versenyben. Nem lehet elvonatkoztatni attól a háttérkörülménytől sem, hogy az általa vezetett listán szerepel a volt miniszterelnök is, mint csapattag, ami egyrészt befolyásolja a lista erejét, másrészt befolyásolja azt is, hogy a listavezetőt – akár csak egy felmérés erejéig – mennyire veszik komolyan mint potenciális miniszterelnök-jelöltet, főleg ellenzéki szerepre készülve.

Összegezve: a közvetlen voksolás a miniszterelnök-jelölti versenyben nem hozott semmilyen meggyőző érvet a második alapvetés üzenetének alátámasztására. A háttérben meghúzódó összefüggések nélkül a jelöltek népszerűségére vonatkozó adatok nem alkalmasak a pártpreferenciák jobb megismerésére, még kevésbé a választási esélyek megítélésére.

***

A Nézőpont Intézet kérdéseket tett fel a pénzügyi-gazdasági válság kapcsán is.
Gyurcsány és Mesterházy népszerűtlensége nem meglepő, ha a pénzügyi-gazdasági válság okozta hátrányról kérdezzük a választókat.”

Ezt a megállapítást egyben tekinthetjük a harmadik alapvetésnek is, amelyet az alább érvek állítólag alátámasztanak:

„Tavasz óta ötből négyen állítják, hogy valamilyen mértékben a válság kárvallottjai. A ’Bajnai-csomag’ elfogadása óta pedig viszonylag következetesen minden második megkérdezett egyenesen azt állítja, hogy ’jelentős hátrányt’ okozott számára a válság. Decemberben ráadásul a megkérdezettek 68 százaléka tagadta, hogy ’a nehézségek ellenére a kormány gondoskodik a hétköznapi emberekről’. Érthető, hogy ilyen körülmények között a volt, a jelenlegi és a szocialisták által jelölt kormányfő is hiába reménykedik népszerűségi mutatójának javulásában.”

A felmérés értékelésének ez a pontja különösen elgondolkodtatott arról, hogy szabad-e komolyan venni a vizsgálat eredményeit. Vajon milyen kérdés szolgált alapul ezekhez a megállapításokhoz:
Tavasz óta ötből négyen állítják, hogy valamilyen mértékben a válság kárvallottjai.
Felteszem, valami ilyesmi: „Érzi ön bármilyen hátrányát a pénzügyi-gazdasági válságnak?”
Tulajdonképpen nem is érthető, hogy miért nem ötből öten válaszoltak erre igennel. Van olyan ember, akit egy pénzügyi-gazdasági világválság hatásai nem érnek el? Arról nem is beszélve, hogy ez a megállapítás: „… a megkérdezettek 68 százaléka tagadta, hogy ’a nehézségek ellenére a kormány gondoskodik a hétköznapi emberekről’”, nem más, mint egy prekoncepció mentén feltett kérdésre csak sommásan adható, kódolt tartalmú válaszok összegzése. (A „hétköznapi emberek” mint szociológiai kategória pedig egyenesen gyöngyszem!)

Felmerül a kérdés, mi értelme van az ilyen felméréseknek.
Az a gyanúm, hogy nem a megismerés a cél, hanem az eredményhirdetés.
Fokozódhat ez a gyanú, ha a „kutatásnak” a munkanélküliségtől való félelemre vonatkozó megállapításait vesszük górcső alá:

Decemberben is az éppen dolgozók negyede (24 százaléka) állította, hogy a következő fél évben elveszítheti a munkahelyét. Ez az arányszám 2009 folyamán nem változott számottevően, azaz a folyamatosan romló munkanélküliségi statisztikák ellenére nem nőtt az aggódók aránya.”

Mint a szövegből kitűnik, az éppen dolgozók 24 százaléka aggódik a munkahelye elvesztése miatt, és ez az arányszám nem változott egész évben. Nyilván nem illik a képbe, hogy az aggodalom mértéke nem nőtt, ezért az elemzők magyarázatot kerestek rá:
„Mindez összefüggésben lehet azzal is, hogy az aktív korú lakosság (15–64 év) alig több mint fele dolgozik egyáltalán (a foglalkoztatási ráta 55 százalékos), azaz csak e korcsoport felénél merülhet fel a munkahely elvesztése.”

Figyelmes olvasás után azonban nyilvánvaló, hogy ez utóbbi megállapítás semmilyen összefüggésben nincs az előző állítással. Attól, hogy a foglalkozási ráta 55 százalékos, nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért nem nő az aggódók aránya a foglalkoztatottak körében.

Felülemelkedhetnénk az ilyen logikátlanságokon, de ez is adalék a felmérésből levont többi következtetés megítéléséhez. Itt van mindjárt az utolsó sommás megállapítás:
Már nincs ’két nagy párt. 2009 a Fidesz éve volt, Orbán Viktor 2007 májusában meghirdetett középre nyitási stratégiáját igazolták az eredmények. Ma már csak a nosztalgiázó vagy a szavaik alakító erejében bízó baloldaliak beszélnek ’két nagy pártról’”.

Noha a közvélemény-kutatások valóban azt mutatják, hogy a Fidesz támogatottsága elsöprően nagy, az, hogy Orbán Viktor középre nyitása valóban eredményes lett volna, még nem igazolt. Egyelőre az látszik, hogy a Fidesz megőrizte saját bázisát (a Nézőpont Intézet szerint az összes megkérdezett körében a párt most 39 százalékon áll, az MSZP 10 százalékával szemben), az intézet munkatársai azonban nem beszélnek a nem válaszolókról, főleg ezek magas arányáról. A Fidesz akár még el is veszítheti a jobb szárnyán lévőket. A volt kormánypártok szavazóiról pedig nem tudható, hogy aktivizálódnak-e majd és mennyire, ha a tét nagy lesz. Hogy hová, milyen irányba indulnak el éles helyzetben, annak megítéléséhez az ilyen felmérések nemigen adhatnak választ.

***

Vajon megéri-e egy telefonos közvélemény-kutatás megállapításaival ennyire részletesen bíbelődni? Néha igen. Ezek a felmérések és „autentikus” magyarázataik ugyanis úgy kerülnek be a köztudatba mint szakérői vélemények, független és objektív elemzések. Hogyan is fogalmaz maga az elemzés, igaz, nem önmagára vonatkoztatva: a szavak alakító erejében bízni lehet. Ha az ilyen kutatási eredmények ismertetése alakíthatja a közvéleményt, akkor alakíthassa az ilyen ismertetések kritikája is.


Ajánlja az írást másoknak is!