„Ha máshol nem”

Fazekas Csaba


Schmitt Pál köztársasági elnök a vártnál is erőteljesebben igyekszik a „keresztény politikus” imázsát* megjeleníteni. Lehetne persze Schmitt sokoldalú sportolói, sportvezetői, diplomata-, sőt politikus-múltjában keresni mindennek előzményeit, de nem nagyon volna értelme. Az elnök korunk politikusa („korunk hősének” azért még nem nevezném), sőt korunk fideszes politikusa, aki nyilván mindent elkövet, hogy megfeleljen az Orbán Viktor által bevezetett és megtestesített, 2010 áprilisában kezdődött kurzus rá szabott feladatkörének. Ebbe illeszkedik nála a keresztény hit államépítő szerepének, fontosságának folyamatos hangsúlyozása.

Nyilván szimbolikus jelentősége van annak is, hogy az államfő a külföldi országok budapesti képviselőinek tartott első találkozón hangsúlyozta, melyik „államot” tekinti az új Magyar Köztársaság egyik legfontosabb szövetségesének. Hogy pontosan mit is tud a katolikus egyház tenni a „morális és spirituális (!?)” válsághelyzet leküzdésére, még nem fejtette ki sem a köztársasági elnök, sem az őt jelölő kormányzat. Sejtésünk szerint ez a szófordulat nem jelent mást, mint az egyházak kiemelt társadalmi, továbbá közéleti-politikai szerepvállalását, mindennek intenzív állami támogatásával. Cserébe az egyházak (különösen a katolikus egyház) hajlandóak az állam sajátos „szakralizálására”, az erre való utalás felismerhető a budapesti nuncius kedélyes szavai mögött is. (Vagy találgathatjuk, mit értett „modern Magyarország” alatt.)

A folyamat eddig is erőteljes volt, pedig igazi kibontakozása még csak most várható. Schmitt most is utalt vatikáni látogatására, amikor elégedetten nyugtázhatta XVI. Benedek pápa elismerését „az új magyar kormánynak az egyházzal való komoly együttműködési szándékát” illetően. Köztársasági elnöki beiktatása óta nem egy alkalommal adott hangot annak a véleményének, hogy Istent (vagy a kereszténységet) és a Szent Korona-tant (vagy a Szent Korona említését) mindenképp az új alkotmányban akarják szerepeltetni. Ismerve Schmitt politikai hátországát, nyilván nem hangoztatná mindezt ennyire határozottan, ha nem lenne a Fideszben kikristályosodott az ezzel kapcsolatos döntés. Rómában egyébként Schmitt nagyon érdekesen fogalmazott: „Én is szeretném a készülő magyar alkotmányban a kereszténységre történő utalást és a szent koronát látni, ha máshol nem, a preambulumban.”

Lehet, hogy csak töltelék, vétlen elszólás az a kis tagmondat („ha máshol nem”), de mindenképp jellemző. Utal arra, hogy a leendő alkotmányban a szakrális utalások nem pusztán szimbolikus jelentőségűek lesznek, hanem nagyon is gyakorlati jelentőséggel bírnak majd. Schmitt (nyilván a mögötte állóktól nem függetlenül) legszívesebben az egész alaptörvényt telerakná a történelmi egyházak által kívánatosnak tartott jogértelmezéssel, ha kimondva nem is, de kimondatlanul egyházias alapelvekkel. Az új magyar alkotmányos rend a történelmi egyházak kiemelt szerepvállalására és pozicionálására épül. Ennek kapcsán pedig nagyon is valószínű, hogy mindaz a polgári hagyomány, amelyet a 19-20. századi Magyarországon az állam-egyház elválasztása jelentett, amely törvényekben és polgári, szekularizált állami, illetve egyéni magatartásformákban testet öltött – ismét megsemmisül. Gyakorlatilag eldöntött ténynek tekinthető, hogy a néhány hónap múlva elfogadott fideszes alkotmány preambuluma tartalmazni fogja nemcsak Istent, hanem az egyelőre homályos tartalommal újraértelmezett Szent Korona-tant is. Eldőlt, kétség nincs. Schmitt büszkén említette a pápának, hogy hazánk ezzel kilencedikként feliratkozik a hasonló alkotmányszöveggel büszkélkedő országok listájára. Az egyes országok hagyományai, felekezeti tagolódása, állam-egyház viszonyai nagyon is eltérőek, de azért megfordíthatjuk Schmitt érvelését: „ha máshol nem…”

A leendő alkotmány-preambulummal kapcsolatosan is lehetnek sejtéseink, a fideszes többségnek már eddig is sikerült ilyen törvényszöveget elfogadtatni, mégpedig a sokat emlegetett, a „nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről” szóló 2010. évi XLV. törvény (a „Trianon-törvény”) bevezető passzusaiból. Május vége felé sokat cikkeztek erről, sok érv-ellenérv elhangzott. Kétségtelen, hogy a preambulumban foglaltak számos tanulságot hordoznak és bizonyos következtetések megfogalmazására sarkallnak. Hadd tegyek hozzá mindehhez egy, eddig talán kevéssé érintett – elismerem, első olvasásra kukacoskodónak tűnő – történészi nézőpontot.

A szöveg, mint lassan kívülről tudjuk, a Magyar Köztársaság országgyűlési képviselőiről szólva két kategóriát alkot: „azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni”. Már azon is hosszan lehet elmélkedni, hogy miért egy politikai deklarátum igyekszik a történelmi episztemológia (a megismerés tudománya) ügyében sajátos állásfoglalást kialakítani, s ezáltal a történetelmélet szakembereit műveik tűzre vetésére vagy átdolgozására sarkallni. A szöveg ugyanis a történelmi múlt feltárásához két, teljesen különböző utat tart egyaránt elfogadhatónak: az isteni kinyilatkoztatást egyfelől, és a „más forrásokat” másfelől. A kettő között felállított sorrend önmagában mutatja a kétharmados parlamenti többséget alkotó politikai párt prioritásait. Ha ugyanis a történelmet valamilyen forrásból megismerni szándékozók általános tömege állna a törvényalkotás mögött, tiszteletben tartva mások ettől eltérő értelmezéshez (isteni eredethez) való jogának gyakorlását, jóval kevésbé kifogásolhatnánk a szöveget, bár talán akkor is. A problémám viszont pont a két tagmondat közötti viszonyból fakad. A történelmet ugyanis lehet ilyen vagy olyan (tárgyi, írott, szóbeli) forrásokból megismerni (forráskritikájukat elvégezni) – de csak történelmi forrásokból lehet. Az isteni kinyilatkoztatás a benne hívők számára – feltéve, hogy tudják, pontosan mi is az – egyéni üdvösségük, vallásgyakorlatuk forrása lehet, egy nép vagy ország múltjának megismeréséé nem. „Az Isten a történelem ura” ideológia nem forrás, azon kívül csak „mások” vannak. Az előbbi felfogás egyébként tipikusan nem is a múltról, hanem a jelenről szól. Aki a történelmet „Isten akaratára” hivatkozva magyarázza, azt is állítja, hogy ő azt jól ismeri, másokkal ellentétben, vagyis jóval több, mint azok, akik a kinyilatkoztatás ismeretéből kirekesztettek. Mindennek pedig jogszabályok szövegében nincs keresnivalója, mert a kormányzó (uralkodó?) párt felsőbbrendűségét sugallja. Arról nem is beszélve, hogy az efféle történelemmagyarázat mennyire kényelmes: Isten a történelem ura (tehát mindenben az ezt állítónak van igaza), innen nem nehéz oda eljutni, hogy semmi szükség a történelem forrásaira, a történészek tudományos vitáira és következtetéseire, talán a történészekre sem. (Sőt, egyes források kifejezetten zavaróak tudnak lenni…) A dolog egyébként ennyiben hasonlít az 1949-es alkotmányra. Annak preambulumát egy másik „Isten” nevében írták, s a marxista „vallásosság” hívei ugyanilyen bizonyossággal nyilatkoztak a történelmi múltról, mint a „más forrásokról”.

A kereszténység általános, a másik ember jogainak tiszteletben tartására irányuló erkölcsi tanításai pedig oly mértékben általánosak és általánosan elfogadottak, hogy emiatt nem kellene szakrális államelméleteken törni a fejünket. Viszont a demokratikus szabadságjogokat rögzíteni benne: kötelezettség – ja, azok a mostaniban is benne vannak.


* „Schmitt Pál megemlítette, hogy […] azért is látogatott el nemrég a Vatikánba, mert úgy gondolja, a katolikus egyház olyan értékeket képvisel, amelyek segíthetnek „a morális és spirituális válságban” lévő magyaroknak.”

„A diplomáciai testület nevében beszédet mondott Juliusz Janusz apostoli nuncius, hangsúlyozva: Schmitt Pál a modern Magyarország megteremtésén fáradozik. A vatikáni nagykövet üdvözölte, hogy a magyar államfő kiáll a keresztény értékek fontossága mellett. Érdeklődéssel figyelik majd az államfő tevékenységét – tette hozzá. Véleménye szerint Schmitt Pálnak szüksége lesz a sportolói múltjából adódó erőnlétére a jövő évi uniós elnökségi feladatok ellátásához.”


www.fazekascsaba.hu

Írásai a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv

G-7 rovat


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!