rss      tw      fb
Keres

Boros László






A G-7 e heti vendége Boros László jogszociológus


ELTE Társadalomtudományi Kar,
Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézete,
a Nemzetközi Tanulmányok Tanszék vezetője

Vendégünkről 

A rovatról

Boros László korábbi írásai a Galamusban:
Jobb és bal Magyarhonban
Hiánycélok és hitelesség
Gömbös politikai hagyatékának mai tanulságai
Kelet és Nyugat a választásokon


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!






Mi lesz a "földbe döngöltekkel"?

A hírSzili Katalin közleményt juttatott el az országos sajtószolgálathoz, amelyben  többek között az alábbiakkal kommentálta az MSZP választási eredményét: A tavaszi választások szocialista összeomlását követően egyetlen reálisan gondolkodó baloldali politikus sem képzelhette, hogy az MSZP könnyen talpra tud állni az őszi megmérettetésig. Azonban a mai "eredmények" már túlmennek minden határon. A hazai szociáldemokrácia nemzeti és szociális hagyományait kormányzása éveiben elhagyó MSZP az elmúlt fél évben sem értékelte társadalmi visszaszorulása okait, valamint képtelennek bizonyult szakítani neoliberális nézetrendszerével. A választók mellőzték a mai helyhatósági voksoláson is a szocialista ellenzéket… Az MSZP mai összeomlása kizárólag a magyarság nemzeti érzéseit és szociális érdekeit mellőző neoliberális politikájának a számlájára írható, egyben annak a végállomása is.”


Az új magyar demokrácia elmúlt húsz évének legunalmasabb és legérdektelenebb önkormányzati választásán van túl az ország. A kevés biztató apróság néhány napig biztosan lefoglalja a balliberális politikai elemzők kapacitását, a kormánypártok propagandagépezete és a jobboldali média pedig új imamalomra lel a miniszterelnöki, főpolgármesteri, államelnöki és más fideszes vezetői értékelések öntömjénezésében.

Nem kétséges, új időszámítás indul Magyarországon 2010. október 4-től. A kormánypártok a politikai hatalom teljes vertikumában berendezkedhetnek, már csak egy formális apróság, a rendszerváltó alkotmány földbe döngölése van hátra. Miután a baloldallal ez már megtörtént, ahogy Németh Zsolt a rendszerváltáskor jövendölte („Földbe döngöljük a kommunistákat!”), most az új parlamenti demokráciát megteremtő pártok alkotmányos megegyezésére is ez a sors vár.

Ezen nincs is mit dilemmáznunk. Azon annál inkább, hogy mi lesz a földbe döngöltekkel? Akik persze a legkevésbé sem kommunisták. De akkor micsodák? Nos, Szili Katalin szerint azok, akik ma az MSZP-t megtestesítik, kormányzati pozícióban neoliberális politikát folytató, attól máig el nem határolódott, el nem távolodott, a magyarországi szociáldemokráciát megjeleníteni méltatlan politikusok. Ez a méltatlanság ugyanakkor az egykori házelnök asszony szerint nem sugárzik át az őket támogatókra, mert a méltatlanokra szavazókra „hálával és tisztelettel” tekint.

A közlemény ugyanis különbséget tesz politikai és társadalmi baloldal között, aminek ebben a terminológiai párosításban nem leljük gyökereit a tudományos és a politikai irodalomban, de nyitott szellemmel nem vitathatjuk senkinek a jogát új elméleti konstrukciók felállítására. A közlemény műfaja ugyan alkalmatlan a két fogalom definiálására és elhatárolására, ezt nem is kísérli meg, viszont evidenciának tekintve őket, leszögezi: „A politikai baloldal veresége nem jelenti azt, hogy nincs igény a társadalmi baloldalon egy sokszínű, újraformált politikai szerveződésekre, mozgalmakra (sic!)”.

Távolítsunk is gyorsan kicsit ettől a – valljuk meg – nem túl színvonalasra sikeredett, a friss eredményekre nyilván erős felindultságban reagáló véleménytől, és egy villanásnyit gondoljunk bele a magyar baloldal jövőjébe. Nem nagyon lehet kétséges a reálisan elemezni szándékozó demokraták számára, hogy a szociáldemokrata értékek mentén politizálni akarókra keserves idők jönnek. Sovány vigasz, hogy most elválik az ocsú a búzától, mert a süllyedő hajót elhagyják a potyautasok.

Ugyanis a merre tovább ma sokkal nehezebb kérdés, mint bármikor is volt az elmúlt húsz évben. A jelentősebb nemzeti politikai mozgalmak válságos időszakaiban többnyire számítani lehetett a nemzetközi mozgalomra. Most a világ szociáldemokráciája olyan krízist él át, mint az elmúlt fél évszázadban soha, így kívülről nem meríthet erőt és nem lelhet útmutatást a magyar társadalom szocialista meggyőződésű része sem.

Emellett, bár bőven van hivatkozható szociáldemokrata hagyomány az elmúlt bő évszázad magyar történelmében, ma erre nem támaszkodhatnak sem a politikusok, sem a támogatóik. Hősies emigrációs és diktatúraellenes erőfeszítésekből legfeljebb a helytállás szelleme tanulható és hasznosítható számunkra, de ezek az értékes emlékek nem adnak választ a mai magyar társadalom, a mai európai közösség és a 21. század elejei globalizált világ kőkemény kérdéseire.

Pedig ezeket a válaszokat várja a baloldali, sőt, a jelenlegi magyar helyzetben a nem jobboldali állampolgárok közössége egy szociáldemokrata párttól. Sekélyes kritikákkal, hamuszórással, és pláne másban hibát kereső vádaskodással nem lehet hatékonyan harcolni az alkotmányos rend leépítése ellen. Az önkormányzati választások néhány apró, a hömpölygő tengerben ellenirányba úszó jelensége egyelőre csak gondolkodási alapot szolgáltathat a továbblépési irányok kereséséhez.

Tudomásul kell venni két dolgot. Az egyik nem újdonság, de mindig fáj, ha szembesülünk vele. Arról van szó, hogy a magyar társadalomban nagyon mélyen meglévő baloldali késztetések nem a modern szociáldemokrácia intellektuális baloldaliságával konformak. Sokkal inkább egyrészt a kádári korszak sajátos posztsztálini jellegzetességeiből táplálkoznak, másrészt a magyar közgondolkodás tradicionális mozzanatai közül a sérelmi gondolkodásra való hajlam és az etatizmus zavaros gondolkodási egyvelegét vetítik rá az egész társadalomra. Utóbbi különösen könnyen billenthető át radikális jobboldali nézetekbe, ahogy azt sokszor láthattuk a történelemben.

A másik, amiről nem feledkezhetünk meg, hogy az elmúlt húsz évben csak elméleti gondolatkísérletekben merült fel a valódi, mai magyar szociáldemokrácia megszervezésének az igénye. A baloldali szereplők kényszerpályákon mozogtak, a folyamatosság mint érték alapján kötötték (kötöttük) meg újra és újra a kompromisszumokat. Most a folyamatosságnak vége, a nagy törés évét éljük a magyar demokrácia történetében.

A remény is csak egy nem populista, de nem is doktriner párt létrejöttekor maradhat fenn. Az MSZP jelenlegi formájában nem azért nem lesz képes megoldani a nagy feladatot, mert helytelen eszmei alapokon (ld. neoliberalizmus) állt, hanem mert nem voltak és nincsenek egyértelmű szociáldemokrata (sőt, semmilyen) eszmei alapjai.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!






Elnökségre ítélve

A hír: „Orbán Viktor, aki a hétfőn kezdődött Európa-Ázsia csúcstalálkozón tartózkodik Brüsszelben, európai parlamenti (EP-) frakcióvezetőkkel folytatott megbeszélést - közölte Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője. A magyar kormányfő Lothar Biskyvel, az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal EP-képviselőcsoportjának német vezetőjével, valamint Michal Tomasz Kaminskivel, az Európai Konzervatívok és Reformerek lengyel frakcióvezetőjével találkozott. ’A hazánk uniós elnökségére való felkészülést szolgáló találkozókon egyetértés volt abban, hogy Kelet-Európa számára hatalmas lehetőséget jelent az, hogy a lengyel és a magyar EU-elnökségre két egymást követő félévben kerül sor’ - olvasható Szijjártó Péter tájékoztatójában.”


A dunántúli iszapömlés megdöbbentő tragédiájáról, az önkormányzati választások utózöngéiről, benne a Szili-mandátum körüli vitáról, valamint a változatlanul rohamtempójú parlamenti jogalkotásról szóló hírek háttérbe szorították az egyébként mindig fókuszban levő Orbán-programokat október első hétfőjén.

Pedig országunknak az Európai Unióban elfoglalt helyéről a jövőben kialakuló kép szempontjából, a közösségen belüli magyar presztízs és az ezzel összefüggő érdekérvényesítési esélyek tekintetében nagyon fontos minden, a jövő évi magyar elnökséget előkészítő megbeszélés. Szűk három hónapja maradt a felelős hazai adminisztrációnak a végső előkészületekre, az utolsó simításokra.

Mit jelent valójában az elnökség egy EU-tagállam számára? Az európai uniós tanulmányok oktatásáért felelős egyik hazai tanszék tanáraként úgy látom, hogy a valóban tájékoztatni akaró médiumok sem mindig képesek a korrekt információk átadására. Laikusként már a magyarul egymástól szinte elhatárolhatatlan intézmények (pl. az Európai Tanács, az Európai Unió Tanácsa és a nem uniós intézmény Európa Tanács) megkülönböztetése is gondot okoz. Néhány napja az egyik közszolgálati műsor egyértelműen felvilágosító szándékú mondatai is összekeverték azokat a közösségi testületeket, amelyeket elhatárolni akartak egymástól. Így nem csoda, hogy az elnökség fogalma is a levegőben lóg.

Nem szeretnék persze olyan látszatot kelteni, hogy itt a mi országunk végzetes lemaradásáról lenne szó. Mivel a közösség alapító államai közé tartozó országban is tanítom az uniós ismereteket egy évtizede, tudom, hogy a hétköznapi életviszonyoktól távoli, ráadásul másik országban működő intézmények tevékenysége kiesik a saját sorsuk alakításával elfoglalt polgárok látószögéből. És ez fél évszázadnyi tagság után is így van, nemhogy hat év múltán.

Ettől azonban még tény, hogy nap mint nap születnek a közösségi fórumokon olyan döntések, amelyek egyre markánsabban határozzák meg az uniós átlagpolgár hétköznapjait is. Éppen ez a mindennapi munkamenet az, amelyben az elnökségi szerep fontossága megmutatkozik. Egy-egy tagország ugyanis az Európai Unió Tanácsát (és nem általában „az Uniót”) elnököli, féléves váltásokban. Ez azt jelenti, hogy a legfőbb jogalkotó hatalmi pozíciójában lévő különböző miniszteri tanácsok üléseit az adott állam szakminiszterei vezetik. Továbbá az elnökségi munkáért felelős szakapparátus tagjai Brüsszelben és saját országukban munkacsoportok és egyéb egyeztető fórumok munkájának lebonyolításában játszanak fontos szerepet, természetesen az állandó uniós szakapparátussal együttműködve.

Ezért alakulhatott ki a közösségi kommunikációban az a – nem is teljesen igaz – közhely, hogy egy új tagállam akkor válik igazán taggá, ha átesett az elnökségi tűzkeresztségen. Ennél is fontosabb azonban, hogy ma változó feltételek mellett kell megoldani a feladatot. Az elnökségi munka rutinrészén a brüsszeli apparátusok tagjai könnyedén átsegítik az éppen érintett ország felelőseit. A váratlan helyzetekre azonban nem lehet felkészülni, és az elmúlt évek megmutatták, hogy a látszólag jól berendezett Európát is érhetik megrázkódtatások.

Milyen megrázkódtatások veszélye leselkedhet a magyar elnökségre? Az egyik örökös kockázati faktor az EU keleti szomszédságában rejlik. Nem véletlen, hogy Orbánnak a Kaminski frakcióvezetővel folytatott tárgyalásairól kiadott kommünikék nem a lengyel politikus által irányított Európai Parlamenten belüli politikai erőcsoportosulás és Magyarország viszonyáról szóltak. Sokkal inkább arról, hogy a magyar elnökséget követi majd a lengyel, és a két azonos térségbeli új tagállamnak létfontosságú az EU-ukrán és az EU-orosz viszony.

Az Európai Unió szomszédságpolitikájában nagyon nehezen alakul a Keleti Partnerségnek elnevezett, viszonylag új szegmens sorsa. Ebben egykori szovjet tagállamok (Ukrajna, Fehéroroszország, Moldávia, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán) érintettek, és a névsort látva, minden egyes állam önmagában is komoly problémahalmaz. De a térség energiapolitikai jelentősége óriási az egész európai integráció számára. Ráadásul a hat államból ötben komoly politikai erők törekszenek távolabbi perspektívában országaikat elvezetni az EU-tagságig. Bármi váratlan történik a térségben, a tanácsi elnökséget adó állam vezetésének kell gyorsan és hatékonyan reagálnia. Láthattuk ezt a közelmúlt grúz-orosz konfliktusa idején, és természetesen az orosz-ukrán gázvitáknál is.

A másik nagy, kiszámíthatatlan rizikófaktor a gazdasági válság továbbgyűrűzése a közösségen belül. Kiinduló hírünk mellé odatehetünk egy másik, ma reggeli hivatalos brüsszeli hírt is: „Az összeomlott bankrendszer miatt gigantikus bankmentő csomagra van szükség Írországban; az államháztartás hiánya 2010-ben példátlanul magas szintre, a GDP 32 százalékára duzzad. Komoly a gond Délnyugat-Európában is: a Moody’s leminősítette a spanyol államadósságot, Lisszabon pedig megszorító intézkedések bevezetésére kényszerül.”

Nagy kérdés, hogy az EU mediterrán szárnyának egyre elmélyülő válsága kezelhető marad-e a közösség eddigi eszköztárával, vagy éppen a magyar elnökség idején átcsap a pénzügyi rendszer gátjain? Az már a múlt hét brüsszeli tüntetésein is bebizonyosodott, hogy a válság mélyülése nem nemzeti kérdés többé. A közösség egyik legnagyobb történelmi teljesítménye, a fél évszázados társadalmi béke kerülhet veszélybe, ha váratlan események, vagy rossz döntések tovább rontják a helyzetet.

A nagy kérdés természetesen számunkra az, hogy a parlamenti jogalkotásban elszabadult hajóágyúként romboló, a független jogállami intézményeket gátlástalanul megszálló, a központi közigazgatásban, a katonai és rendészeti intézményekben minden szakmai szempontot mellőzve tisztogató Orbán-kormány képes lesz-e felülemelkedni a hatalmi tébolyon az EU-elnökség össztársadalmi ügyében?

Az alapvető szerencse talán az (hiszen a remény hal meg utoljára), hogy a munka nagy részét már az előző kabinetek országlása idején el kellett végezni, és el is végezték. De aggasztó jelek azért vannak. Az elnökségi felkészülést éveken át irányító, mindenki által maximálisan elismert szakember, Iván Gábor menesztése a brüsszeli kulcspozícióból ma még nem tudjuk, mennyibe kerül majd, éppen a váratlan helyzetekben. A szakminisztériumokból viszont már most érkeznek aggodalomra okot adó hírek a mindennapi előkészületek világából, ahonnan nagy tapasztalatú, a felkészülésben lényegi szerepet játszó középvezetőket küldtek el, „csak” indoklással. Ezek közül több esetben még az a képlet sem igaz, hogy a kormánypártok kádereinek kellett a hely, mert a pozíciók egy része azóta is betöltetlen. Elnökségi munkacsoportok szervezése került ezáltal veszélybe, ami könnyen a sikertelen cseh elnökség pozíciójába sodorhat bennünket.

Kiirthatatlan optimizmussal ugyanakkor biztató jelnek is vehetjük, hogy Orbán Viktor elkezdett az elnökség előkészítése ügyében tárgyalni. Reménykedjünk, hogy ha másban nem is, de abban bízhatunk, hogy a miniszterelnök hiúsága nem engedi meg az elnökségi kudarcot. Most, hogy a magyar politikában a pincétől a padlásig minden az övé, nyugodtan fordíthatja erre alkalmas kollégáival (pl. Fellegi, Martonyi, Réthelyi) együtt az energiáit arra, hogy Magyarország sok tekintetben éppen miattuk megtépázott európai presztízse javuljon.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!






Mandátumhiénák

A hír: „Szakított az MSZP-vel, de a mandátumát nem adja vissza Szili Katalin, aki szerint új pártra van szükség a baloldalon. A baranyai szervezet ezt másként látja: arra kérik a politikust, mondjon le a parlamenti helyéről is.”


A politikai szociológia a szervezetek, a normák és a magatartások mellett a státuszokat és a szerepeket tartja a politikai rendszer legfontosabb elemeinek. Ugyanez igaz a jogi rendszerre is. A politikai és jogi szervezeteken belül elfoglalt státuszok alkotmányos kereteinek precíz meghatározása a parlamentáris demokrácia egyik záloga. A rendszerváltás folyamatának kulcspontja volt az Antall-Tölgyessy megállapodás, közkeletűbb nevén az MDF-SZDSZ paktum (milyen furcsa leírni ezeket a történelmi rövidítéseket…). Ebben az egyezményben rögzítették – ma már tudjuk, hogy húsz évre – az új magyar demokratikus politikai rendszer státuszainak többségét. A konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megerősített miniszterelnöki, valamint a parlament által választott, félgyenge köztársasági elnöki státuszok ekkor betonozódtak be a rendszerbe.

Azokkal a státuszokkal viszont, amelyeket nem integráltak ennél az aktusnál vagy az 1989-es tárgyalásos megállapodásokban az alkotmányos keretek közé, a későbbiekben számtalan gond lett. Utalhatunk itt arra a bűnösen pongyola jogi környezetre, amely a politikai és jogi rendszer egyik alapvető státusza, a legfőbb ügyészi funkció hátterét adta (illetve inkább nem adta). Szociológiai szempontból nézve, Antall és Tölgyessy úgy tekinthették, és az új parlament is akként kezelhette a kérdést, hogy Györgyi Kálmán személyében van egy tökéletes megoldás az átmenet és a stabilizáció ügyészségi kérdéseinek a kezelésére, nem kell hozzányúlni a konstrukciójában amúgy sztálini gyökerű intézményhez és státuszaihoz. Nos, Györgyi Kálmán valóban alkotmányosan és nagyvonalúan töltötte be a státuszt, amit nagy többségű újjáválasztása is mutatott. De amikor, máig ismeretlen okokból, lemondásra kényszerítették az Orbán-Torgyán-kormány idején, akkor kiderült, hogy nincs meg a státusz alkotmányos háttere. A legfőbb ügyészi funkció politikai játékszer lett. További lyukak mutatkoztak a státusszal kapcsolatos jogértelmezési hálón Sólyom László jelölési játszadozásai idején is.

Az Antall-kormány megalakulásakor a paktum elméletileg egyértelmű konstrukcióban helyezte el a minisztereket, a politikai államtitkárokat, a közigazgatási és a helyettes államtitkárokat is. Feltételezem, hogy kiindulópontjuk nem Max Webernek, a zseniális szociológusnak a politika mint hivatás és az igazgatás mint hivatás tudományos elhatárolásáról alkotott kitűnő gondolatrendszere volt, de azt valósították meg a jogi szabályozásban. Ebben segítette őket az európai kontinentális központi közigazgatási rendszerek több évszázadnyi tapasztalata is. Szociológiai szempontból nézve az akkori új kormányzati viszonyokat, a státuszok elméleti-jogi konstrukcióját – az elkerülhetetlen politikai amatőrizmus mellett – sértette egyes politikusok mindennapi gyakorlata is, de volt hivatkozási alapja az ellenzéknek is, az apparátusoknak is és a tudománynak is a kritikához, a gyakorlat kárhoztatásához.

A legmostohább sors a képviselői státusznak jutott a magyar politikai átmenet folyamatában. Bizonyos tekintetben érthető, hogy miért. A demokratikus, szabad választáson alapuló, ezért legitim parlamentarizmus gyakorlata negyven éve hiányzott 1989-ben. Parlamentje volt ugyan az országnak, de annak működési gyakorlata csak torzította és homályosította a képviselőség értelmezhetőségét, főleg a menet közben felnőtt nemzedékek számára. Csak az azóta felcseperedett generáció tagjainak mondom, hogy 1985-ig egy jelöltből lehetett egyet választani, és 1985-ben sem pártok versengtek, de legalább már kettő vagy több jelölt is lehetett. A parlament 1988-ig általában évente négyszer ült össze, többnyire egy-egy napra, és egész évben öt-hat, maximum nyolc törvényt „alkotott”, általában egységes kézfelemeléssel.

1989-ben, amikor a rendszerváltó sarkalatos törvények születtek, köztük az alkotmány módosítása és az országgyűlési választások szabályozása, akkor az 1990 tavaszán a parlamentbe jutott pártok közül egyik sem volt még választási párttá szerveződve. A későbbi vezető politikusok az ellenzéki kerekasztal kavalkádjában vagy az MSZMP széteséses zűrzavarában próbáltak számukra és feltételezett szervezeteik számára kedvező jogi megoldásokat találni. A régi rendszer békés átmeneten keresztüli megszüntetése és egy visszarendeződés fenyegető rémének elhárítása volt a folyamat tisztességes szereplőinek a célja.

Ehhez képest a leendő parlament és kormányzat státuszainak a rendezése háttérbe szorult. A kormányzatit később a paktum rendezte. De az új rendszer elsőként (a választásokkal) keletkező demokratikus funkciójának, a képviselői pozíciónak az elvi és jogi meghatározása mindvégig elmaradt. Azt, hogy a szabályozás hiányzik, és hogy ez gondot okoz, az átmenet első szakaszának lezárásakor már érezték a felelős szereplők. A mandátumát 1989-ben meghosszabbított (ezért általunk, szociológusok-politológusok által csak „lebegő parlamentnek” hívott) Országgyűlés rendszerváltó munkájának utolsó aktusa lett volna a képviselői státusz szabályozása. De ezt az egy törvényt nem alkotta meg a búcsúzó testület. Az akkori helyzetet ismerve, bölcsen tette. Nem volt hozzá eszköze és tartalmi kompetenciája, nem lehetett tudni, milyen lesz Magyarország a következő, 1990-es tavaszra.

Egy ellentmondásoktól terhes országot kapott törvényhozói hatalma mellé az új Országgyűlés. Jelentős politikai egység és bizakodó lendület állt a rendszerváltók mögött. Viszont mire összeült a parlament, a nemzetgazdaság romokban hevert. Küszöbön állt az akkori magyar léptékkel mérve egekbe szökő munkanélküliség és infláció. A politikai bizonytalanságot a létbizonytalanság váltotta fel. Bármennyire is hihetetlen, ez utóbbi jócskán beleszólt a választási kampányba, majd a parlamenti munkába is. Alapvetően éppen a képviselői státusz bizonytalansága és ismeretlensége miatt. E sorok írója 1990 első hónapjaiban több formálódó új párt képviselőjelöltjeinek tartott felkészítő-felvilágosító tájékoztatókat. Amikor ahhoz a ponthoz jutottunk, hogy bizony egy demokratikus, „dolgozó” parlamentben a képviselők fő tevékenysége a folyamatos jogalkotás, akkor a jelenlevő derék tanárok, orvosok, vállalkozók és egyéb tisztességes foglalkozást űzők harmada-fele felállt és hazament.

A helyzet csak árnyalatnyit javult az 1990. május 2-án először ülésező új parlamentben is. Akkori vizsgálataink szerint a bekerült új képviselők mintegy egy hatoda tekintette legfőbb tevékenységének a képviselőséget, a fele lényegében becsülettel művelt másodállásként kezelte, mintegy harmaduk pedig csak vészhelyzetben látogatta az intézményt. Nem csoda tehát, hogy az új Országgyűlés sem tisztázta a képviselői státuszt, hiszen azzal a többségre negatív következményeket zúdítottak volna. Ez a szabályozatlanság máig meglévő demokratikus deficit-mozzanattá vált az első két évtized parlamenti politizálásában.

Az összeférhetetlenségtől a munkavégzés fegyelmén át a frakciókhoz való viszonyig számos fehér foltja volt induláskor a képviselőség szabályozottságának. A legakutabb kérdés azonban vitathatatlanul a listán szerzett mandátumok feletti rendelkezés volt és maradt. Ebben a kérdéskörben az új magyar demokrácia első parlamentje már szinte bűnben fogant és bűnös is maradt mindmáig. A probléma kiindulópontja a magyar országgyűlési választási rendszer jellege, a „duplafenekű” parlament, ahol a listás és az egyéni választókerületi rendszer elképesztően bonyolult kombinációja adja ki a nagy létszámú képviselői tömeget. Elkerülhetetlen lett volna, hogy az így elnyert többféle képviselői státuszt jogilag elhatárolják, és különböző tartalmakkal szabályozzák. Ez mindmáig elmaradt, de ami még nagyobb bűn volt, hogy már rendkívül korán rossz precedenst teremtettek. Mert amikor az első parlament első listás képviselője, ráadásul nagyon rövid frakciótagsági múlttal a háta mögött, kiült a frakciójából, úgymond, függetlennek, akkor külön tételes szabályozási háttér nélkül is kimondhatta volna a testület az egyértelmű ítéletet, amit a szándékok és a tények is alátámasztottak volna. Ez pedig egy evidens disztinkció: az egyéni választókerületi mandátum a képviselőé, a listás mandátum pedig azé a párté, amelyik azt pártként elnyerte.

De nyilván már ekkor sokakban munkált az érzés: lehet, hogy nekem is jobb lesz egyszer majd, ha kiülhetek úgy, hogy a párt mandátumát sajátomként magammal viszem. Nagyon sokan tettek aztán így a későbbiekben. Az első ilyen kiülőt egyébként Pozsgay Imrének hívták, az ő eseténél nem döntött a parlament megfelelően, és lett hivatkozási alap mindmáig. A szabályozatlanság végigkísérte az első öt ciklust. A legutóbbi botrány a tragikomédiába torkolló MDF-agónia idején tört ki. Ennek során hallhattuk a legarcátlanabb érvelést is a kizárásuk után a párt mandátumait hónuk alá vevő képviselőktől: mivel részt vettek a kampányban, és ezzel hozzájárultak a párt parlamentbe kerüléséhez, joguk van magukkal vinni a mandátumot is.

A mandátum-saga legújabb, és ha a kormány valóra váltja alkotmányozási fenyegetőzését, valószínűleg utolsó fejezetéhez most érkeztünk el kiinduló hírünkkel. A pártját mindennek elmondó, listán bejutott Szili Katalin is él a precedensek adta lehetőséggel: viszi, ami nem az övé. De egykori pártja jogilag nem tehet semmit. A sok tekintetben még mindig szabályozatlan képviselői státusznak erről a dimenziójáról az egyébként iszonyatosan részletező és szószátyár Házszabály, azaz az 46/1994. (IX. 30) OGY határozat 15.§-a az alábbi magvas normatömeget tudta összehozni:

(4) A képviselő a képviselőcsoportból kiléphet. A képviselőcsoport a tagját kizárhatja.
(5) A kilépett vagy kizárt képviselőt függetlennek kell tekinteni. Az így függetlenné vált képviselő a kilépését vagy kizárását követő hat hónap elteltével bármely képviselőcsoporthoz csatlakozhat.

Ebben az összefüggésben a szabályozás számára a mandátum nem is létezik. A képviselő lép, és kész. Az elmúlt húsz év valódi demokráciájának mérsékelt dicsőségére. Amit valószínűleg rövidesen visszasírnánk, ha lehetne.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!






Orbán Viktor, a seniorok és az európai demográfia


A hír: „A magyar uniós elnökség további fontos lépéseket hoz majd az idősügy vonatkozásában is. A miniszterelnök – szóvivőjének tájékoztatása szerint – ezt szerdán közölte az Európai Senior Unió elnökével folytatott budapesti megbeszélése alkalmával. A kormányfő hangsúlyozta, hogy a nyugdíjasok helyzetének javítása a demográfiai viszonyok fejlesztése és a megfelelő családpolitika nélkül elképzelhetetlen. Orbán Viktor miniszterelnök szerdán hivatalában fogadta Bernhard Worms-t, az Európai Senior Unió elnökét, Marilies Flemming alelnököt és Iván Lászlót, a Fidesz nyugdíjas tagozatának országos elnökét. A megbeszélés résztvevői egyetértettek abban, hogy egész Európában alapvető kérdéssé vált a család- és demográfiai politika, amely egyben az alapját képezi annak, hogy a jövőbeni nyugdíjasok is megfelelő ellátásban részesülhessenek majd - olvasható a közleményben.”


Néha egy lényegében semmilyen hírértékkel nem bíró, szakmai blődségektől hemzsegő hírre is lehet reagálni, ha a fajsúlytalan szövegek mögött nehéz problémák rejlenek. A magyar miniszterelnök találkozott egy derék keresztény-konzervatív civil szervezet, a valódi nevén European Senior Citizens’ Union (ESCU) két vezetőjével. Az idősek emberibb és aktívabb életéért, a megbecsült öregkor feltételeinek a megteremtéséért feladatokat vállaló szimpatikus szerveződés valóban viszonylag aktív az Európai Unió tagállamainak többségében. Bár tevékenysége inkább csak kapcsolatteremtésre, konferenciák és találkozók szervezésére korlátozódik, így szociológiai nézőpontból nem a szakmai civil szervezetek közé tartozik.

Pedig az idősügy ma már egy szerteágazó szakma, amely tudományterületek széles spektrumát átfogó hálózatot alkot, és amelyben a gyakorlati lehetőségek megteremtésében, működtetésében és fejlesztésében a szakmai civil szervezetek óriási szerepet játszanak. Egyszer a kormányfő majd időt szakíthatna ezeknek a civil szerveződéseknek a magyarországi képviselőivel való széles körű találkozásra is, ahol az idősügy érdemi, gyakorlati feladatairól, az állami szerepvállalás és a civil erőfeszítések egyensúlyáról is szót válthatnának. Egy ilyen megbeszélésről nemcsak olyan felszínes, frázispuffogtató közleményt lehetne kiadni, mint a szerdai találkozóról.

Úgy tűnik, szándékaiban Orbán Viktor már kezd ráállni arra a pályára, amelyről reménykedve írtam egyszer a héten. Kezdi mindennapjai tengelyébe állítani a következő félévi magyar uniós elnökség miniszterelnöki szintű előkészítését. Legalábbis szándékában és formálisan. Egyelőre ugyan, mint látjuk, a könnyebb ellenállás irányába halad, de már akkor sem mulasztja el a magyar elnökséget emlegetni, amikor annak nem sok relevanciája van.

Ugyanis a közlemény első mondata, miszerint a „magyar uniós elnökség további fontos lépéseket hoz majd az idősügy vonatkozásában is”, óhatatlanul egykori jereváni rádiós vicceinkre asszociáltat bennünket. A mondat egyrészt azért értelmezhetetlen, mert egy uniós elnökség soha nem „hoz lépéseket” (most tekintsünk el a képzavartól) az idősügy területén (pláne nem „vonatkozásában”), mivel jellegéből adódóan nincs döntéshozatali kompetenciája (lásd a keddi írást), másrészt azért, mert „a további fontos lépéseket” megfogalmazás feltételez korábbi „lépéseket” az idősügyben, ami azonban alapvetően nem tartozik közösségi hatáskörbe. Természetesen az uniós intézmények és a szakmai civil szervezetek együttműködnek az idősügyi politika területén, és mivel az európai demográfiai válság egyik kritikus mozzanata a nyugdíjasok sorsának alakulása, a parlamenti bizottságok és egyéb közösségi fórumok is rendszeresen foglalkoznak ezzel a témakörrel.

A szóvivői közlemény retorikája még bennragad a nyolc és fél esztendőnyi választási kampány stílusában. A majd mi mindent rendbe hozunk és megoldunk és jobban csinálunk tónusában előadott fideszes kommunikáció továbbélése, hogy a magyar elnökség majd „lépéseket hoz”, és akkor az idősügyben is javulás áll be. Ha élesben is így fogja fel a kormányfő és stábja az elnökségi feladat mibenlétét, akkor nagy bajok lesznek.

Már csak azért is, mert ugyanezt a hangnemtévesztést fedezhetjük a fel a következő érdemi mondatban is. Eszerint a kormányfő „hangsúlyozta, hogy a nyugdíjasok helyzetének javítása a demográfiai viszonyok fejlesztése és a megfelelő családpolitika nélkül elképzelhetetlen”.  A legfőbb szakmai kérdés az, hogy miként lehet a demográfiai „viszonyokat fejleszteni”? Megint az előző bekezdésből, és tegyük hozzá, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiből ismert voluntarista megfogalmazásokat halljuk ki a szófordulatokból.

A demográfiai válság valóban az egyik állandó és mély problémája ma már az egész Európai Uniónak, amit kétségbeesetten próbálnak enyhíteni, egyelőre inkább koncepciócsírákkal és néhány gyakorlati ötlettel. De hogy a viszonyok bonyolult szövevényében mit lehetne „fejleszteni”, azt senki nem tudja. Ha csak a mindent tudó mai magyar kormány nem. De hiába tudná, mert ma még a leginkább közösségivé tehető bevándorláspolitika egységesítésének is nagyon az elején tartunk, a többi demográfiai viszonyokat alakító folyamatban ma a tagállamoké a kompetencia. Az Európai Parlament ajánlhatja (és ezt meg is tette), hogy legyen több bölcsőde, tartson tovább a csecsemőgondozási idő, na meg hogy emeljék a tagállamok a nyugdíjkorhatárt, de egy elnökségi feladatkörbe ezek a kérdések nem tartoznak bele. Maximum akkor, ha a szociálpolitikáért felelős miniszterek tanácskoznak, lehet informális egyeztetéseket tartani családpolitikai kérdésekről. De diktálni azt, hogy mi lenne az Európai Unióban a kommünikében említett „megfelelő családpolitika”, senkinek nem lehet.

A közösség demográfiai válságával komolyan és egyben sokkolva először a 2007-es demográfiai jelentést olvasva néztek szembe az Európai Unió politikai döntéshozatali folyamataiban és a döntések előkészítésében érintett politikusok és uniós bürokraták. Ekkor vált számukra, és tegyük hozzá, az érdeklődő európai közvélemény nagy része számára is világossá, hogy ma már az elöregedés nem egyes országok, hanem az egész Unió drámai következményekkel fenyegető állandó krízispontja. A gazdasági válságból talán kilábal majd a közösség, de a demográfiai gondok itt maradnak, sőt, mélyülnek.

Azzal is szembesülni kellett, hogy az Unión kívüli európai térségek is ugyanilyen gondokkal küzdenek, tehát kontinensen belüli megoldás nincs. A legdurvább számok azt mutatják, hogy az európai integráció lakosságának jelenleg 500 milliós létszáma 2050-re akár 400 millióra is fogyhat, ha a tagállamokon belüli jelenlegi demográfiai trendek folytatódnak. Az EU lakosságának átlagos életkora 2004-ben 39 év volt, ez 2050-re 49 lehet. Ennek elsősorban az lenne az oka, hogy a 14 éven aluli fiatalok jelenlegi 100 milliós létszáma 2050-re 66 millióra csökkenhet. Az igazán drámai változás azonban a munkaképes korú lakosság létszámában következne be, ugyanis 331 millióról 268 millióra zsugorodna.

A fenti adatok alapján érthető, hogy a demográfiai adatok megismerésekor vált hirtelen fontossá a közösségi bevándorláspolitika megteremtése. Ez óriási erőfeszítéseket igényelt már az elmúlt néhány évben is. De itt is vannak nehezen korrigálható tények. A 27 tagállamban 18,5 millió nem uniós állampolgár tartózkodik legálisan. Kilencmillió uniós állampolgár él más tagállamban. Négy és fél–nyolcmillió közöttire becsülik az illegálisan az EU-országokban tartózkodók számát. Évente 300 ezer illegális bevándorló érkezik az EU területére. De a számok csak az egyik felét tükrözik a folyamatnak. Az EU területére érkező bevándorlóknak 5 százaléka jól képzett, 10 százaléka képzett, 85 százaléka képzetlen. Az USA területére érkezők 55 százaléka jól képzett.

A két kis adathalmaz jelzi, hogy egy féléves elnökség alatt, amelynek amúgy is mások a feladatai, „idősügyi lépéseket hozni”, meg „demográfiai viszonyokat fejleszteni” abszurd elképzelés.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!






Az alkotmány játékszer?

A hír: „Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) javaslata szerint Magyarország új alkotmányában utalni szükséges a Szent Koronára, a kereszténység hatására a nemzet erkölcsi tartásának kialakulásában, valamint a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjére.
A Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) általános, életkortól független választójog rögzítését indítványozza az új alkotmányban. Szerintük a kiskorú állampolgárok szavazati jogukat törvényes képviselőjük útján gyakorolhatnák
.”


A hír első felében a javaslattevő intézmény, a második felében a javaslat szinte szürreális tartalma döbbentheti meg az olvasót. Bár a Szent Korona és a szabadság, egyenlőség, testvériség szervetlen zagyvaléka sem éppen egy alkotmányjogi gyémánt. De rávilágítanak ezek a hírelemek arra a végtelen cinizmusra, amely az új, jogilag alkotmányozásra feljogosított többség politikáját jellemzi, elsősorban az alkotmányos alapelvek értékként tételezése és a jogállamiság kezelése tekintetében.

Egy jó állam jó alaptörvénye erős kereteket ad a polgároknak a társadalmi integrációra, arra, hogy a lehető legteljesebben törekedhessenek a szabadságra és a jólétre. Továbbá biztonságos hátteret nyújt a társadalom minden törvényes intézményének, hogy szolgálhassák a polgárokat.

Egy állam alkotmánya egyaránt épülhet mélyen a történelembe ágyazódott hagyományokra vagy az állam létét kivívó alapítók újító bölcsességére. Mindkettőre találunk nagy tekintélyű példát még az angolszász világon belül is. Nagy-Britannia nem egyetlen írott törvénybe foglalt történelmi alkotmánya a tradíciók máig alkalmazható elemeinek esszenciája. Az Amerikai Egyesült Államok alapítói a Függetlenségi Nyilatkozat harcok közepette kiadott deklarációja után tizenegy esztendővel már olyan új szemléletű alkotmányt deklaráltak, amely máig híven szolgálja a több tucatnyi népből verbuválódott nemzetet.

A magyar történelemben az angolhoz hasonló mélységű alkotmányos tradíciók alakultak ki. A függetlenség és az alkotmány védelme szorosan összefonódott az évszázadok során, különösen az államtörténet második fél évezredében, a támadások, megszállások, idegen uralmi szerkezetek elleni küzdelmekben. Az alkotmányos uralom értékké vált a magyarság számára, méghozzá ritka értékké. A többszörös alattvalóság szocializációs hatása ugyanakkor szívósan irtotta az állampolgári öntudatot, az alkotmányos szabadság védelmének igényét az elmúlt századokban. A tapasztalat is nagy úr volt: börtön, kínzás, halál, száműzetés, megalázás járt az alkotmányosság harcosainak. A nagy lendületű forradalmak és szabadságharcok rövid időszakaira lelkesen összeverődtek a küzdők, majd a retorziókat kísérő letargia lett ismét úrrá az országon.

Nagy történelmi csapás, hogy a polgárosodáshoz vezető rögös és máig végig nem járt úton nem volt mód a Szent Korona-tanra épülő középkori alkotmányos hagyományok és egy modern polgári alkotmányosság közötti szerves átmenetre, mint ahogy 1689 után a brit korona alatt szerveződő államban ez a modernizációs folyamat a továbbvihető hagyományok sérelme nélkül megtörtént. Sem a kiegyezést követő, sem a Trianon utáni helyzet nem volt alkalmas egy kiegyensúlyozott polgári alkotmányos modell kiépítésére. A második világháború utáni rövid lelkesedést brutálisan letörő sztálinista hatalom végképp sikeresen irtotta ki az alkotmányosságot, jellemzően az első írott magyar alkotmánytörvénnyel.

De pont negyven év múltán jött a példátlan esély. Se külső támadás, se megszállás, se idegen uralmi szerkezet nem korlátozta a parlamentáris demokrácia kereteinek a kiépítését a jogállamiság elvei alapján. Az alkotmányos alapok kiépítésének folyamata vitáktól volt hangos a nyilvánosságot szabadon elfoglaló politikai-tudományos közszereplői csoporton belül. Lehetett volna az új sarkalatos törvényekre bízni az alkotmányos állam alapjainak szabályozását, lehetett volna törekedni egy új alkotmányra is, de az alkotmánymódosítás is megoldotta az alapkérdéseket. Az 1994 és 1998 közötti kétharmados koalíciós többség végül nem élt az új törvény alkotásának lehetőségével, így a módosított alkotmánnyal jutottunk el az első húsz év végére.

Az új kormányzati többség megkapta a bizalmat, a támogatottságot, az időt, hogy ha szándékában áll, kiérleljen egy új polgári alkotmányt. De a hangzatos, melldöngetően hazafias, patetikus kijelentésekre oly hajlamos jobboldali pártok, amelyek sok „szent” dolgot védelmeznek hősiesen a hazaáruló liberálisokkal és szocialistákkal szemben, most játékszerré tették az alkotmányt.

Kezdték azzal, hogy be sem rendezve az új kormányzati kereteket, a parlamenti demokrácia elveivel ellentétes módon, egyéni képviselői indítványok útján rávetették magukat a jogállami intézményekre és törvényekre. A választójogot és annak ellenőrzését, az Alkotmánybíróságot, az inkriminált Állami Számvevőszéket, a médiahatóságot és a médiatestületeket rövid attakokkal bevették. Tehát a fajsúlyos alkotmányos kérdések nagy részét már egyéni képviselői indítványokra eldöntötték, vagy most készülnek újabb elemek átformálására (ld. a legfőbb ügyészre vonatkozó módosítások), már kormányzati előterjesztésekben, amelyeket még az új alkotmány előtt döntésre akarnak vinni.

Valójában tehát az új alkotmány elfogadása már csak kirakati mutatvány lesz. De ezt a mutatványt megfejelni még egy álságos társadalmi vitával, az már valóban a cinizmus teteje. Azok, akik a legtöbbet szónokolnak a Szent Koronáról, a hagyományokról, rútul odadobják egy nyúlfarknyi bohóctréfának az alaptörvényt, hagyván, hogy boldog-boldogtalan összehordjon minden képtelenséget ország-világ előtt.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!