rss      tw      fb
Keres

Boros László





Elnökségre ítélve

A hír: „Orbán Viktor, aki a hétfőn kezdődött Európa-Ázsia csúcstalálkozón tartózkodik Brüsszelben, európai parlamenti (EP-) frakcióvezetőkkel folytatott megbeszélést - közölte Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője. A magyar kormányfő Lothar Biskyvel, az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal EP-képviselőcsoportjának német vezetőjével, valamint Michal Tomasz Kaminskivel, az Európai Konzervatívok és Reformerek lengyel frakcióvezetőjével találkozott. ’A hazánk uniós elnökségére való felkészülést szolgáló találkozókon egyetértés volt abban, hogy Kelet-Európa számára hatalmas lehetőséget jelent az, hogy a lengyel és a magyar EU-elnökségre két egymást követő félévben kerül sor’ - olvasható Szijjártó Péter tájékoztatójában.”


A dunántúli iszapömlés megdöbbentő tragédiájáról, az önkormányzati választások utózöngéiről, benne a Szili-mandátum körüli vitáról, valamint a változatlanul rohamtempójú parlamenti jogalkotásról szóló hírek háttérbe szorították az egyébként mindig fókuszban levő Orbán-programokat október első hétfőjén.

Pedig országunknak az Európai Unióban elfoglalt helyéről a jövőben kialakuló kép szempontjából, a közösségen belüli magyar presztízs és az ezzel összefüggő érdekérvényesítési esélyek tekintetében nagyon fontos minden, a jövő évi magyar elnökséget előkészítő megbeszélés. Szűk három hónapja maradt a felelős hazai adminisztrációnak a végső előkészületekre, az utolsó simításokra.

Mit jelent valójában az elnökség egy EU-tagállam számára? Az európai uniós tanulmányok oktatásáért felelős egyik hazai tanszék tanáraként úgy látom, hogy a valóban tájékoztatni akaró médiumok sem mindig képesek a korrekt információk átadására. Laikusként már a magyarul egymástól szinte elhatárolhatatlan intézmények (pl. az Európai Tanács, az Európai Unió Tanácsa és a nem uniós intézmény Európa Tanács) megkülönböztetése is gondot okoz. Néhány napja az egyik közszolgálati műsor egyértelműen felvilágosító szándékú mondatai is összekeverték azokat a közösségi testületeket, amelyeket elhatárolni akartak egymástól. Így nem csoda, hogy az elnökség fogalma is a levegőben lóg.

Nem szeretnék persze olyan látszatot kelteni, hogy itt a mi országunk végzetes lemaradásáról lenne szó. Mivel a közösség alapító államai közé tartozó országban is tanítom az uniós ismereteket egy évtizede, tudom, hogy a hétköznapi életviszonyoktól távoli, ráadásul másik országban működő intézmények tevékenysége kiesik a saját sorsuk alakításával elfoglalt polgárok látószögéből. És ez fél évszázadnyi tagság után is így van, nemhogy hat év múltán.

Ettől azonban még tény, hogy nap mint nap születnek a közösségi fórumokon olyan döntések, amelyek egyre markánsabban határozzák meg az uniós átlagpolgár hétköznapjait is. Éppen ez a mindennapi munkamenet az, amelyben az elnökségi szerep fontossága megmutatkozik. Egy-egy tagország ugyanis az Európai Unió Tanácsát (és nem általában „az Uniót”) elnököli, féléves váltásokban. Ez azt jelenti, hogy a legfőbb jogalkotó hatalmi pozíciójában lévő különböző miniszteri tanácsok üléseit az adott állam szakminiszterei vezetik. Továbbá az elnökségi munkáért felelős szakapparátus tagjai Brüsszelben és saját országukban munkacsoportok és egyéb egyeztető fórumok munkájának lebonyolításában játszanak fontos szerepet, természetesen az állandó uniós szakapparátussal együttműködve.

Ezért alakulhatott ki a közösségi kommunikációban az a – nem is teljesen igaz – közhely, hogy egy új tagállam akkor válik igazán taggá, ha átesett az elnökségi tűzkeresztségen. Ennél is fontosabb azonban, hogy ma változó feltételek mellett kell megoldani a feladatot. Az elnökségi munka rutinrészén a brüsszeli apparátusok tagjai könnyedén átsegítik az éppen érintett ország felelőseit. A váratlan helyzetekre azonban nem lehet felkészülni, és az elmúlt évek megmutatták, hogy a látszólag jól berendezett Európát is érhetik megrázkódtatások.

Milyen megrázkódtatások veszélye leselkedhet a magyar elnökségre? Az egyik örökös kockázati faktor az EU keleti szomszédságában rejlik. Nem véletlen, hogy Orbánnak a Kaminski frakcióvezetővel folytatott tárgyalásairól kiadott kommünikék nem a lengyel politikus által irányított Európai Parlamenten belüli politikai erőcsoportosulás és Magyarország viszonyáról szóltak. Sokkal inkább arról, hogy a magyar elnökséget követi majd a lengyel, és a két azonos térségbeli új tagállamnak létfontosságú az EU-ukrán és az EU-orosz viszony.

Az Európai Unió szomszédságpolitikájában nagyon nehezen alakul a Keleti Partnerségnek elnevezett, viszonylag új szegmens sorsa. Ebben egykori szovjet tagállamok (Ukrajna, Fehéroroszország, Moldávia, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán) érintettek, és a névsort látva, minden egyes állam önmagában is komoly problémahalmaz. De a térség energiapolitikai jelentősége óriási az egész európai integráció számára. Ráadásul a hat államból ötben komoly politikai erők törekszenek távolabbi perspektívában országaikat elvezetni az EU-tagságig. Bármi váratlan történik a térségben, a tanácsi elnökséget adó állam vezetésének kell gyorsan és hatékonyan reagálnia. Láthattuk ezt a közelmúlt grúz-orosz konfliktusa idején, és természetesen az orosz-ukrán gázvitáknál is.

A másik nagy, kiszámíthatatlan rizikófaktor a gazdasági válság továbbgyűrűzése a közösségen belül. Kiinduló hírünk mellé odatehetünk egy másik, ma reggeli hivatalos brüsszeli hírt is: „Az összeomlott bankrendszer miatt gigantikus bankmentő csomagra van szükség Írországban; az államháztartás hiánya 2010-ben példátlanul magas szintre, a GDP 32 százalékára duzzad. Komoly a gond Délnyugat-Európában is: a Moody’s leminősítette a spanyol államadósságot, Lisszabon pedig megszorító intézkedések bevezetésére kényszerül.”

Nagy kérdés, hogy az EU mediterrán szárnyának egyre elmélyülő válsága kezelhető marad-e a közösség eddigi eszköztárával, vagy éppen a magyar elnökség idején átcsap a pénzügyi rendszer gátjain? Az már a múlt hét brüsszeli tüntetésein is bebizonyosodott, hogy a válság mélyülése nem nemzeti kérdés többé. A közösség egyik legnagyobb történelmi teljesítménye, a fél évszázados társadalmi béke kerülhet veszélybe, ha váratlan események, vagy rossz döntések tovább rontják a helyzetet.

A nagy kérdés természetesen számunkra az, hogy a parlamenti jogalkotásban elszabadult hajóágyúként romboló, a független jogállami intézményeket gátlástalanul megszálló, a központi közigazgatásban, a katonai és rendészeti intézményekben minden szakmai szempontot mellőzve tisztogató Orbán-kormány képes lesz-e felülemelkedni a hatalmi tébolyon az EU-elnökség össztársadalmi ügyében?

Az alapvető szerencse talán az (hiszen a remény hal meg utoljára), hogy a munka nagy részét már az előző kabinetek országlása idején el kellett végezni, és el is végezték. De aggasztó jelek azért vannak. Az elnökségi felkészülést éveken át irányító, mindenki által maximálisan elismert szakember, Iván Gábor menesztése a brüsszeli kulcspozícióból ma még nem tudjuk, mennyibe kerül majd, éppen a váratlan helyzetekben. A szakminisztériumokból viszont már most érkeznek aggodalomra okot adó hírek a mindennapi előkészületek világából, ahonnan nagy tapasztalatú, a felkészülésben lényegi szerepet játszó középvezetőket küldtek el, „csak” indoklással. Ezek közül több esetben még az a képlet sem igaz, hogy a kormánypártok kádereinek kellett a hely, mert a pozíciók egy része azóta is betöltetlen. Elnökségi munkacsoportok szervezése került ezáltal veszélybe, ami könnyen a sikertelen cseh elnökség pozíciójába sodorhat bennünket.

Kiirthatatlan optimizmussal ugyanakkor biztató jelnek is vehetjük, hogy Orbán Viktor elkezdett az elnökség előkészítése ügyében tárgyalni. Reménykedjünk, hogy ha másban nem is, de abban bízhatunk, hogy a miniszterelnök hiúsága nem engedi meg az elnökségi kudarcot. Most, hogy a magyar politikában a pincétől a padlásig minden az övé, nyugodtan fordíthatja erre alkalmas kollégáival (pl. Fellegi, Martonyi, Réthelyi) együtt az energiáit arra, hogy Magyarország sok tekintetben éppen miattuk megtépázott európai presztízse javuljon.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!