Kazár szótár


Abd-ar-Rahman III
jameslogancourier.org

Hászdáj Ibn Sáprút, a cordobai III. Abd ar-Rahman emír (912–929), majd kalifa (929–961) zsidó származású orvosa és bizalmas tanácsadója sok nyelven beszélő, tudománykedvelő, széles látókörű diplomata volt. Hazája, a Cordobai Kalifátus független volt az Abbászidák arab birodalmától. Az emírség akkor jött létre, amikor az első nagy arab uralkodó dinasztia, az arabok által uralt területet legszélesebbre tágító Omajjádok hatalmát az Abbászidák 750-ben megdöntötték, és II. Marvánt (744–750) csaknem minden rokonával együtt megölték. Az egyik hercegfinek azonban sikerült elmenekülnie, s hosszas bujdosás után Ibériába jutnia, amelynek déli részén, Andalúziában alapította meg 755-ben saját emirátusát, s vált uralkodójává Abd ar-Rahman néven. Az emírséget éppen az ő későbbi utóda, Hászdáj Ibn Sáprút ura, III. Abd ar-Rahman kiáltotta ki kalifátussá 929-ben.

A Cordobai Kalifátus gazdag, virágzó ország volt, bővelkedett természeti kincsekben – halban gazdag vizei, dús földje, arany- és ezüstbányái voltak, de nem szűkölködött rézben, vasban, ónban, márványban és kristályban sem. Az ember által termesztett javakban szintén nem volt hiány, gyümölcsben, gabonában, borban, olajban, de még selymet is nagy mennyiségben állítottak elő. Nem csoda hát, hogy a kalifátus a kereskedők kedvelt úticélja volt, jómódú uralkodójához pedig szép számmal érkeztek a kincsekkel, ajándékokkal fölszerelkezett követségek. Hászdáj vette át ezeket az ajándékokat ura nevében, s ő adta át a követeknek a kalifa viszontajándékait. Közben pedig arról érdeklődött tőlük, nem tudnak-e valamit a „tíz elveszett törzsről” – a hagyomány szerint a bibliai tizenkét zsidó törzsből tíznek akkor veszett nyoma, mikor az asszír II. Szárgon (Sarrukín, i.e. 722–705) elfoglalta Szamariát, elüldözte a zsidókat, és a területet asszírokkal és arabokkal telepítette be. A „tíz elveszett törzs” utódainak holléte nemcsak Hászdájt foglalkoztatta. Élénk fantáziálásokat szült az elmúlt évezredekben, megtalálni vélték őket Nyugat-Európától Japánig, az északi vidékektől Afrikáig mindenhol.

Hászdájt nagy boldogság érte, amikor horaszáni (azaz az egykori Perzsia keleti részéről, a mai Tadzsikisztán, Üzbegisztán, Afganisztán és Türkmenisztán területéről származó) kereskedők azt mesélték neki – valamikor 950 és 960 között történt mindez –, hogy a kazár elnevezésű zsidóknak bizony van saját birodalmuk. A sokat látott diplomata azonban vonakodott elhinni a horaszániak által mondottakat, mert úgy vélte, csak a kegyeibe akarnak férkőzni, ezért kedveskednek neki meséjükkel. Csakhogy nem sokkal később konstantinápolyi kereskedők érkeztek, s megerősítették, hogy a horaszániak igazat beszéltek: a kazárok országa és az övék között számos nép él, tengeren viszont csak 15 nap oda az út. Erős és félelmetes nép a kazár, de a görögökkel barátságos viszonyban élnek, nagy hajókkal küldik Konstantinápolyba áruikat, s gyakoriak velük a követjárások is, éppen uralkodó kagánjukat pedig Józsefnek hívják.


A kazár kaganátus József uralkodása idején (950 körül)
Wikipedia

Hászdáj öröme határtalan volt, s nyomban levelet fogalmazott a kazár József kagánnak, de nemsokára keserűen csalódnia kellett, mert kérdéseit sehogyan sem sikerült eljuttatnia a kazárokhoz. Végül aztán két küldött, Már Saul és Már József – a horvátok és a magyarok földjén át utazva – mégis a kagán kezeihez juttatta Hászdáj levelét, melyben csak úgy sorjáztak a kérdések: honnan származnak a kazárok, hol van a földjük, kik a szomszédaik, mekkora a seregük, mennyi adót szednek, s ki rendelkezik a begyűjtött pénzzel, vannak-e erődeik, városaik, kik voltak a korábbi kagánok, jár-e a kagán templomba, s hogy maga bíráskodik-e népe fölött. A kazár uralkodó csaknem követfordultával már küldte is igen szívélyes válaszát. A levél hébersége igen döcögősre sikeredett – pedig a kagán nyilván nem maga írta, hanem valamelyik udvarában élő zsidó írástudóval íratta –, de ez Hászdájt nyilván csöppet sem zavarta, mert a levélben kimerítő választ kapott kérdéseire.

József kagán válaszában elmondta, hogy a kazárok Jáfet unokájától, Togarmától származnak – őt tekintették a török népek ősének, József kagán többek között az ujgurokat, szabirokat, avarokat, oguzokat, bolgárokat is tőle származtatja. Elmeséli, hogy kazárok a bolgárok korábbi országát foglalták el, a Duna mögé üldözve a terület korábbi urait. Számos uralkodójuk után következett Bulan – a levélben foglaltak szerint nem kagán volt, hanem annak a helyettese –, aki istenfélő ember lévén elűzte a varázslókat és bálványimádókat, oltalomért pedig Istenhez fordult. Hite jutalmául megjelent neki az Úr angyala, s biztosította arról, hogy megszaporodik népe és gazdagsága. Bulan hitbéli buzgóságát látva hamarosan ismét megjelent az angyal, ekkor további gyarapodást ajánlott föl, annak fejében, hogy Bulan az ő istenének törvényét fogja követni. Bulan készséggel állt volna elébe ennek az üzletnek, de félt attól, hogy a nép pogány, s nem követi majd őt. Abban sem volt biztos, hogy a nagyfejedelem örömmel fogadja a kezdeményezést, így arra kérte az angyalt, hogy a kagánt is győzze meg. Bölcs javaslat volt, mert miután az angyal a kagánnak is megjelent, az uralkodó összehívta a birodalom népét, s mindannyian egyetértettek abban, hogy elfogadják a zsidó hitet. Az angyal nemsokára újabb látogatást tett Bulannál, s kérte, építsen házat Istennek, és ha nincs elég aranya hozzá, forduljon bátran a szomszédos népek ellen, győzze le őket, és szerezzen tőlük kincset, hogy templomot építhessen. Így is történt, s ekkor már, Bulán nagyságáról hallva, a bizánciak és az arabok is ajándékokkal gazdagon ellátott követségeket küldtek hozzá, s egy papot, illetve kádit, hogy a kagánt saját hitükre térítsék. A kagán ekkor egy zsidó hittudóst hozatott, s a három bölcs érvelni kezdett saját vallása mellett. Mikor a kagán ezt megelégelte, elküldte, majd már egyenként hívatta őket újra. Azt kérdezte előbb a keresztény paptól, melyik vallást választaná: az iszlámot vagy a zsidó hitet? A pap azt felelte, a zsidók hite jobb, mint a muszlimoké. A kagán megkérdezte a kádit is: melyiket választaná, a keresztények vagy a zsidók hitét? A kádi azt válaszolta, inkább a zsidókét. Ekkor Bulan újra mindhármukat hívatta, s mielőtt még ismét belehevülhettek volna vallási vitájukba, föltette előző napi kérdését a papnak is, a kádinak is. Miután mindketten megismételték korábbi válaszukat, Bulan azt mondta: mindketten azt feleltétek, a zsidók hite jobb, ezért hát Ábrahám vallását választom. Békével elbocsátotta a papot és a kádit, népével együtt a zsidó hitre tért, zsidó tudósokat hozatott, hogy megmagyarázzák a tant és a törvényeket, a Mindenható pedig innentől kezdve minden földi munkájában támogatta, ellenségeit megalázta.


A 833 és 839 között épült Sarkel erőd a Kazár Birodalom északnyugati határán (az 1930-as feltárás során készült légifelvétel) – Wikipédia


József levelében leírta még, hogy Bulan unokája, Obadijah „a hitet törvény s a hagyományos szabály szerint alapította meg”, zsinagógákat és jesivákat épített, bölcseket hozatott, s busásan megfizette őket, hogy megmagyarázzák az ószövetségi könyveket, a Misnát, a Talmudot s az imarendet a kántoroknak. József maga Obadijah fivérének utóda. Birodalmának határa keleten négy hónapnyi járóföldre a Volga mente, délen Derbent, az két hónapnyi járóföld, s nyugaton, végig a Fekete-tenger mellett s attól északra ismét négy hónapnyi járóföld a határ. Birodalmában számtalan kicsi és sok nagy nép él, s mind neki adózik. Országában kevés az eső, de sok a folyó, tömérdek hallal, s a föld is gazdagon terem. Kemény háborút visel a ruszokkal, s nem engedélyezi nekik a kereskedelmet a Volgán, mert ha tehetnék, Bagdadig elpusztítanák a muszlimok vidékeit. A kagán levele szerint a kazároknak három főbb városuk van, az egyik a katuné, a kagán feleségéé, a másikban zsidók, muszlimok, keresztények, sokféle náció él, a harmadikban pedig ő maga lakik kíséretével és szolgáival. Télen valamennyien a városban élnek, de tavasszal kiköltöznek a mezőkre, ki-ki a nemzetsége területére, s ott vándorol.

A kíváncsiskodó cordobai orvos-diplomata igen nagy szolgálatot tett a történettudománynak: József válaszlevele önmagában is sok értékes adatot őrzött meg a kazárok birodalmának kései évtizedeiről, ráadásul a kapcsolatfölvétel után a cordobai zsidó közösség és a kazárok között egészen a Kazár Birodalom végső pusztulásáig fennmaradt a kapcsolat. Ennek két hasznos következménye is volt: az egyik, hogy a kazárok emlékezete 1140-ben egy egész értekezés alapjául szolgált az igaz hitről, ennek révén a szerző, Jehuda Halévi vélhetően más a kazárokról föllelt iratot is bedolgozott munkájába, s ezzel legalábbis tartalmuk egy részét megőrizte a későbbi koroknak. A másik, hogy a kazárok egy részének éppen Andalúzia jelentette a menedéket birodalmuk megsemmisülése után.

Hászdáj Ibn Sáprút és József kagán levelezésére már a 16. század közepén rábukkant Egyiptomban Iszák Ibn Ákris (talán az elűzött spanyolországi zsidókkal került ide a két levél), és 1577-ben Konstantinápolyban közzé is tette A hírnök szava című könyvecskéjében – de munkáját silány hamisítványnak vélték egészen a 19. század elejéig, amikor arab és orosz forrásokból kiderült, hogy a kazár uralkodó valóban fölvette a zsidó vallást. Ettől kezdve számos szerző fantáziáját ihlette és ihleti meg a mai napig a hatalmas nomád nép zsidó hitre térése, elsősorban az, hová tűntek egyszeriben a kazárok. Az élénk érdeklődést persze nem önmagában egy nomád birodalom hirtelen szétesése váltja ki, hiszen csaknem valamennyi nagy nomád nép ugyanígy, egyik napról a másikra tűnt el a források látóteréből (bár erről a nagyközönség nem föltétlenül tud), hanem az a remény, hogy a zsidó vallás útmutató lehet a kazárok utódainak megtalálásában.

A lengyel Ananiasz Zajączkowski az akkor még Lengyelországban, Ukrajnában, illetve Litvániában élő török nyelvű karaimokban látta a kazárok utódait. A karaimok a 14. században és azt követően kerültek ide a Krímből –  ma csak Ukrajnában és Litvániában élnek magukat karaimnak nevező etnikai csoportok, de a nyelvnek már összesen ezer beszélője sincs. A karaimok azonban, mint nevük is utal rá, karaiták, azaz csak a Tanakhot (az Ószövetség könyveit) ismerik el hitük alapjaként, szemben a rabbinikus hagyományt követő, azaz a Misnát és a Talmudot is elfogadó kazárokkal.


Arthur Koestler  – luishipolito.blogspot.com

Arthur Koestler, a magyar származású újságíró A tizenharmadik törzs című könyvében sokkal tágabb körben kereste a kazár-utódokat: szerinte a kelet-európai askenázi zsidók az egykori kazárok leszármazottai, akik a birodalomból Oroszországba, Lengyelországba és Ukrajnába kényszerültek vándorolni. Bármilyen népszerűvé vált is Koestler hipotézise, igazolhatatlan: a történészek szerint a kelet-európai zsidóság a német nyelvterületről elüldözött középkori zsidóság utóda. Egyébként sem valószínű, hogy az ilyesféle kutakodás sikerre vezet, hiszen abban csaknem biztosak lehetünk, hogy a kazárok közül messze nem mindenki tért át az új hitre, s azt sem tudjuk, hogy akik megtették, azok mennyire ragaszkodtak hozzá a birodalom szétesése után.

A kazár-témának nemcsak a történeti, hanem a metaforikus, sőt újabban kalandregény-változata is népszerű: a sikerszerző Michael Chabon 2007-ben a New York Times-ban Two Gentlemen on the Road címmel tett közzé egy kazár időkbe helyezett kalandregényt. Marek Halter, a lengyel származású, Franciaországban élő író Le vent des Khazars („A kazárok szele”) című, 2001-ben megjelent regényében a 10. századi történelmet a 21. századival fonja össze, hasznosítva a kazárokról szerzett történeti búvárlatai eredményeit, de a sztoriban bőven van a mai világból: a kaukázusi etnikai sokszínűségre való rácsodálkozás – és természetesen az egybeszőtt egykori és mai szerelmi szál – mellett megjelenik Baku olaja és a megszerzésére szövetkező maffia is.

A történeti adatokat és a fikciót sajátos módon és eredeti szerkezetben ötvöző szótár-regény, a Nobel-díjra is jelölt szerb Milorad Paviç Kazár szótár című könyve szerte a világon nagy siker lett – magyarul is olvasható. Az író, aki egyik kritikusa szerint „úgy gondolkodik, ahogyan mi álmodunk”, szétválaszthatatlanul gyúrja egybe képzeletét a forrásokból származó tényekkel – szerencsére, mert a történeti adatokat máshonnan is összeszedegethetjük, a regény viszont feledhetetlen irodalmi élményt nyújt, valóban mindvégig az álmok metaforikus igazságára építve. „Szemtanúk feljegyzése szerint – írja Paviç – a kazár főváros házainak árnyéka sokáig még akkor sem enyészett el, amikor már rég kő kövön nem maradt belőlük. Ott feketültek a széljárta síkon és a Volga vizében.” Ha a házak árnyéka nincs is már vízen, a Kaszpi-tengert még mindig számos nép Kazár-tengernek hívja.

Nem is méltatlanul maradt fenn a kazárok emléke, a Kazár Birodalom évszázadokig a térség meghatározó tényezője volt: sem ilyen kiterjedésű, sem ilyen hosszú életű, sem ennyire befolyásos államot nem sikerült ezen a területen más nomád törzsszövetségnek kialakítania. A kazárok a 7. század közepétől a 10. század végéig uralták lényegében a teljes pontuszi steppét: az általuk ellenőrzött terület határa délen a Kaukázus, keleten a Volga, a folyó torkolatától egészen föl Kazanig, nyugaton pedig a Fekete-tenger volt, a nyugati határ a 9-10. században északra egészen Kijevig húzódott. Világtörténelmi szerepükről kevesen tudnak, pedig jórészt nekik köszönhető, hogy az iszlám hódítás kelet felől sem tudott behatolni Európába. József kagán leveléből sok mindent megtudtunk már róluk, de bármennyire értékes is számunkra mindaz, amit maga az uralkodó mesélt el a cordobai tudósnak, érdemes megnézni a többi forrást, mert jócskán tartalmaznak még izgalmas dolgokat – arról nem beszélve, hogy a modzseri szövetség a kazárok idejében vált Kelet-Európa történetének egyik meghatározó tényezőjévé.

Miután annyi nomád törzsszövetség hirtelen fölbukkanásán átverekedtük már magunkat, egyáltalán nem lesz meglepő, hogy a kazárok eredete is sűrű ködbe burkolózik – pontosabban sűrű ködbe burkolózna akkor, ha egyetlen népben keresnénk elődeiket. De hiungnukon, hunokon, zsuanzsuanokon, avarokon és az összes ogurokon edződve már nyilván eszünkbe sem jutna ilyet tenni. Vannak, akik a kazárokat hun eredetűnek vélik, s ehhez az egykori hun szövetség pontuszi steppére visszahúzódott népének, az akatiroknak a nevében találják meg a bizonyítékot: e nézet szerint a népnév akatzir alakjából kell kiindulnunk, s innen már csak fantázia kérdése, hogy ak kazar-nak, azaz ’fehér kazár’-nak vagy agacs eri-nek ’fa emberé’-nek értelmezzük-e a nevet. Bárhogyan is, ezzel rossz ösvényre tévedtünk, mert a népnév eredeti alakja az akatir.

Sokan közvetlenül a nyugati türkökhöz kapcsolják a kazárokat, történeti és nyelvi megfontolások alapján. Kétségtelen, hogy a kazárok a 6. században a nyugati türkök fennhatósága alatt éltek: tudjuk, hogy Tardu uralkodása idején a nyugati türkök és a bizánciak egymáshoz küldött követségei a kazárok területein biztonságban közlekedhettek, és hogy a kazárok részt vettek a türkök háborúiban. Vannak, akik a türkök vezető nemzetsége, az Asina és a kazár kagánok beiktatási szertartását is a rokonság bizonyítékának tartják. A nyelvi bizonyíték pedig – már megint – a kazárok neve lenne. Ebben az értelmezésben a török kaz- igéből származna,’vándor, kóborló’ lenne a jelentése, és a benne lévő z hang azt mutatná, hogy a kazárok a bolgárokétól eltérő nyelvet beszéltek, mert a bolgár-török nyelvekben a többi török nyelv z hangja helyén mindig r áll. Csak hát sem az együttharcolás, sem a szakrális királyság különféle rítusainak megléte nem jelent etnikai azonosságot, de még közelséget sem. A nyelvi „bizonyítékkal” szintén baj van, mert a korabeli források szerint a kazárok nyelve kifejezetten a bolgárokéhoz hasonlított – azaz nemigen lehetne benne z. Szerencsére a z-probléma időközben megoldódott, mert a kínai és ujgur források elárulták, hogy a kazárok eredeti neve nem is kazár, hanem kaszar volt. Így persze ugrott a letelepedett 20. századiak szemében oly csábító lehetőség, hogy az egykori nomádok ’kóbor’-nak nevezték volna magukat, de azért valljuk be, ez sem lett volna valószínűbb, mint hogy egy nép „fa-ember”-ként mutatkozik be. A türkök terjeszkedése előtt a kazárok a szabirok szövetségébe tartoztak, együtt sorolja őket föl 555-ben a korábban már emlegetett népjegyzék, s ez valószínűtlenné teszi azt az újabban fölbukkant véleményt, hogy csak a 6. század végén költöztek volna a pontuszi steppére, a már jól ismert nomád úton, Transzoxániából, ahonnan az avarok, szabirok, ogurok is érkeztek.



Régi ujgur ábécé – Wikipedia

Nemcsak a szabirokkal, hanem a berszilekkel is emlegetik együtt a kazárokat – ez a törzs volt az, amely a volgai bolgárok között és valószínűleg a magyarok között is megtalálható, ők Bercel nevű településeink névadói, úgyhogy esik még majd szó róluk. A kazárok szempontjából azért lényegesek, mert a 8. század közepe táján rovásírással készített ujgur terhi felirat együtt említi a berszil és kaszar törzsneveket mint az ujgur-oguz törzsszövetség tagjait. Nem tévedésről van szó, a kínai forrásokban is szerepel egy Ko-sza nevű törzs mint az ujgurok, illetve az ujgurokat is kitermelő tielö szövetség népe. A török nyelvű felirat félreérthetetlenné teszi, hogy a kazárok török neve kaszar volt. Cserébe más okozhatna fejfájást: a 8. században a kazárok már a pontuszi steppe urai voltak, mit keresnek akkor a mongol steppén a tielök között? Milorad Paviç Kazár szótárát szentségtörően továbbírva mondhatnánk, hogy ha a kagán a jobb szemével nézett bele tükörképének jobb szemébe, akkor a keleti kazárokat irányították aznap éjjeli álmai, ha a ballal, akkor a nyugatiakat. Szerencsére azonban még képzeletünkben sem kell súlyos kancsalításra kényszeríteni a kazár uralkodót, mert van egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldás: a kazárok valószínűleg az ogurok közé tartozó berszilekkel – és a többi ogur néppel – együtt telepedtek át nyugatra, de mindkét törzsből maradtak töredékek az egykori szállásterületeken – ők lehetnek a kínai forrásokban, illetve a terhi feliraton említett népek.


Szír kézirat a 11. századból – Wikipedia

A kazárok szoros ogur kapcsolatait igazolja az 1199-ben elhunyt Szíriai Mihály monumentális Krónikája. A szír egyház pátriárkája számtalan régi forrásból komponálta meg a teremtéstől saját koráig szóló történeti könyveit, másolatban megőrizve régi kéziratok sokaságát. Művét – pontosabban annak egy 19. századi másolatát, mert a krónikát a szó legszorosabb értelmében lakat alatt őrzik egy aleppói templomban – nemcsak történészek, hanem például a NASA kutatói is tanulmányozzák, a nap elsötétedéséről szóló leírásai miatt, melyek szerint 536-ban és 626-ban is hónapok teltek el úgy, hogy a nap alig néhány órára s csak fátyolosan látszott, azaz valószínűleg vulkáni hamufelhő takarta az eget. Híradását egyébként a fák évgyűrűinek vizsgálata is alátámasztja, nekünk is érdemes hát figyelnünk rá, ha nem is szó szerint véve, amit ír. Szerinte Bulgariosz és Pugur testvérek voltak, de mikor egy másik nép telepedett rájuk, idősebb fivérük, Khazarig nevét vették föl. Bulgariosz aztán elvándorolt a Dunához, a másik kettő az alánok földjére vonult, amit Bersziliának hívtak. Kissé zavarosnak tűnik ez a mese, pedig minden szépen együtt van benne, csak egy kis rendet kell tennünk a nevek között. Nem nehéz fölismerni, hogy a Khazarig alakot perzsa, a Bulgarioszt görög végződésétől megfosztva a kazárok, illetve a bolgárok nevét kapjuk. A Pugur elírás, az eredeti alak Vugur, Uogur lehetett, s akkor ezzel is rendben vagyunk, az ogurokat jelöli. Asparuch dunai honfoglalásáról már tudunk, arra is emlékszünk, hogy a szarmata-ivadék, iráni nyelvet beszélő alánok régesrég a Kaukázus északi előterének nyugati oldalán éltek, a kazárokat és a berszileket pedig keleten is egymással kapcsolatban emlegették. Hálistennek minden klappol.

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a kazár szövetség az ogur törzsekből, a szabirokból, s esetleg a nyugati türkök egy részéből alakult ki, aztán önként vagy nem, de számos más nép csatlakozott hozzájuk, köztük voltak jelentősebbek is, mint például az alánok. A kazár régészeti lelőhelyek pontosan tükrözik ezt az összetettséget: a csontok egykori gazdái többféle embertani típusba tartoztak, a tárgyakon pedig számos kultúra hatása fedezhető föl. Minden bizonnyal sokféle nyelvet beszéltek a szövetség népei, s úgy tűnik, írást is többfélét használtak.

A kazárok nagy világtörténelmi időknek voltak nemcsak tanúi, hanem fontos alakítói. Abban az időben, amikor a Kazár Birodalom formálódik, Kínában egyre erősödik a buddhizmus, a 7. század végén államvallássá is válik, a század közepén megjelenik Tibetben is az új vallás. A keleti steppén a türkök első kaganátusa szétesik, a nyugati birodalomrész sem sokkal hosszabban tartja magát. Európában még mindig vissza-visszatér a 6. század közepén kezdődött bubópestis, amely a 6-7. században lekaszabolta az európai népesség felét. A szlávok benépesítik a Balkánt, és megalakul a Dunai Bolgárok állama. A legáthatóbb változást mégis Mohamed vallásalapítása jelenti 622-ben: az iszlám futótűzként terjed a szélsebes arab katonai terjeszkedésnek köszönhetően. Az Omajjádok csapásai alatt összeomlik a Perzsiát 400 éve kormányzó Szasszanida-dinasztia, és megkezdődik Perzsia, valamint Belső-Ázsia délnyugati részének iszlamizálása. A 7. század, s még inkább a 8. század első fele az arab csapatok elleni küzdelem jegyében telik, túlzás nélkül mondható, hogy egész Eurázsiában.


Mohamed lerombolja a bálványokat a Kába kőnél – Névtelen szerző, 11. század: L'Histoire Merveilleuse en Vers de Mahomet – Wikipedia

A kisebb léptékű történeti környezet igen szerencsés volt egy alakuló nomád szövetség számára a 620-as, 630-as években. Amikor a perzsák és a hebehurgya avarok 626-ban megtámadták Konstantinápolyt – a tíz napig tartó „hadjárat” során elszenvedett kudarc volt az egyik oka az avar kagán végzetes meggyengülésének –, a kazárok még nyugati türk szövetségben harcoltak Bizánc oldalán. 627-ben negyvenezer harcost küldtek Hérakleiosz segítségére. Uralkodójuk ekkor még a dzsabgu (dzsebgu, dzsebu) címet viselte, amely a türk jabgu bolgár-törökös megfelelője, és a kagán alatt, de mindenki más fölött állt hatalomban – ebből a tisztségnévből való a magyar Géza név is, amelynek ma Győcsa-féleségnek kellene hangoznia, ha nem olvasták volna félre a régi adatokat, amikor a már rég nem használt nevet újraélesztették. A kazárok ekkor már rég későbbi birodalmuk területén, a Kaukázustól északra fekvő steppén éltek, s két fontos városuk is volt, Balandzsar és Szamandar (vagy Szemender). Birodalmuk központja Derbenttől északra, a Kaszpi-tenger nyugati partvidékén helyezkedett el. A nyugati türkök erejének hanyatlásával a kazárok függősége is csökkent, ezzel párhuzamosan egyre fontosabb szerepet kezdtek játszani Bizánc életében: a görögök számítottak rájuk háborúikban, annál is inkább, mert közben új nagyhatalom jelent meg a határok fenyegető közelségében.

Az arabok gyors katonai sikereket értek el a Közel-Keleten, elfoglalták Egyiptomot, Szíriát, egyre nagyobb falatokat haraptak ki a Perzsa Birodalomból. A kazárok először 642-ben ütköztek meg velük, amikor arab támadás érte fővárosukat, Balandzsart. A várost sikerült megvédeni, de a következő tíz évben nem szűnő csatározásokat folytattak egymással a Kaukázustól északra eső területen. 652-ben ismét meghiúsult az arabok támadása a kazár főváros ellen. Közben a nyugati türkök hatalma egészen elsorvadt (659-ben be is hódoltak Kínának), az arabok fölött aratott győzelem viszont megerősítette a kazárokat annyira, hogy nem sokkal később uralkodójuk fölvette a kagán címet, azaz a türköktől függetlennek nyilvánította törzseit. Ekkortájt halt meg Kuvrat, a bolgárok kagánja, s ezzel megnyílt az út a Fekete-tengertől északra fekvő steppe irányába is – 670-re már a kazároknak adóznak, az ott élők, a bolgár törzsek nagy része pedig szétvándorol.

A kazárok viszonya a két nagy szomszéddal jó ideig az maradt, ami az első időket jellemezte: Bizánccal többnyire barátságos, az arabokkal általában barátságtalan. Ami a görögöket illeti, a perzsák ellen kötött korai szövetségből arabok ellen kötött szövetség lett, s a jó viszony megerősítéseképpen dinasztikus kapcsolatok is szövődtek a két birodalom között. Amikor Iusztinianosz császárt (685–695) 695-ben megcsonkítva elűzték Bizáncból (az orrát vágták le, hogy ne is gondoljon újra a trónralépésre: Isten földi helytartója nem lehetett rút), a császár a kazárokhoz menekült. A kagán jóindulata jeléül a húgát adta hozzá feleségül, de nem sokkal később a bizánciak kérésére mégis meg akarta öletni. Iusztinianosz időben rájött, mi készül ellene, és a dunai bolgároktól kért menedéket. Tervel kagán segítségével visszafoglalta trónját (705–711), s magához vette kazár feleségét – ő lett Theodora császárné – és fiukat. Zsarnoki kormányzását végül egy kherszóni görög főtiszt elégelte meg, s 711-ben föllázadt ellene – és kazár császárné ide vagy oda, a kazár csapatok a lázadókat segítették. Békésebbek voltak egy másik bizánci-kazár házasság körülményei: 712-ben V. Konsztantinosz (741–775) a kazár kagán lányát, Csicseket (azaz ’Virág’-ot) vette feleségül, Eiréné néven lett császárné, az ő fiuk volt Kazár Leó császár (775–780).


V. Konsztantinosz, a képromboló bizánci császár – miniatúra Konsztantinosz Manasszész 14. századi krónikájából – Wikipedia

A 652-ben elszenvedett vereség után az arab csapatok évtizedekig nyugton hagyták a kazárokat, csak a század vége felé próbálták megszerezni a Kaukázuson átvezető utak felügyeletét. Hosszú háborúskodás vette kezdetét, változó hadiszerencsével, 722-ben az arabok még Balandzsart is elfoglalták egy időre. Végül 730-ban a mintegy 300 ezer főnyi kazár sereg a kagán fia, Barcsik vezetésével átkelt a Dariel-szoroson, és az arabok által megszállt perzsa Ardabil város mellett megsemmisítő vereséget mért rájuk. Ennek a győzelemnek kiemelkedő szerepe volt abban, hogy iszlám hódítás délkeletről nem tudta elérni Európát – nagyjából ebben az időben, 732-ben állították meg a délnyugati irányból érkező arab inváziót Martell Károly (686–741) seregei Poitiers-nál. Az arab-kazár háborúk azonban még nem értek véget: hét év múlva az arab seregek a Kaukázuson Darielnél és Derbentnél özönlöttek be a kazár területekre, a kagánnak is menekülnie kellett. A Volga mentén húzódtak észak felé, de a teherbírása miatt „vadszamárnak” is nevezett Marván hadvezér – a már említett későbbi uralkodó, az utolsó Omajjád, akit az Abbászidák 750-ben teljes családjával együtt meggyilkoltak – utolérte a kazár fejedelmet. Nem ölték azonban meg, sőt a kazár birodalom is szerencsésen megmenekült, mert a kagán eleget tett az arabok kérésének, és fölvette, legalábbis színleg, az iszlámot. Az arabok belső gondjaik és egyéb hódítási elfoglaltságaik miatt nem tudtak csapatokat hátrahagyni kazár területen, visszavonultak, a kazárok ezzel vissza is nyerték függetlenségüket. A csetepaték nem szűntek meg teljesen, de ritkultak, sőt előfordult, hogy az éppen beállt békességet házassággal pecsételték meg – a 760-ban arab feleséggé vált kazár hercegnő azonban röviddel a békekötés után meghalt, a harcok kiújultak, de az összecsapások egyre ritkábbá váltak. Az utolsó kazár betörés a Kaukázuson túli területre 798-ban történt, ezt követően a viszony fenntartása a harcterekről a kereskedelmi útvonalakra került át, mindkét fél számára sokkal megnyugtatóbb és gyümölcsözőbb kapcsolatokat eredményezve.

Éppen a két szomszédos nagyhatalommal fenntartott kiegyensúlyozott viszony volt az alapja annak, hogy a kazárok meg tudták teremteni a Pax Khazaricá-t, a kereskedelmi utak és úgy általában véve is az élet biztonságát a pontuszi steppén, méghozzá jó 250 évre. Ehhez természetesen megfelelő katonai erőre volt szükség, amely elég félelmetes volt ahhoz, hogy a kazárokat ne legyen különösebben érdemes provokálni. Ezt a kezdeti lendület után az arab hódítók is belátták. Kétségtelenül szerencsés volt, hogy sem Bizánc, sem a Kalifátus nem tudott felülkerekedni a másikon, de a kettejük közötti egyensúly fenntartásában is jelentős szerepe volt annak, hogy egy velük minden vonatkozásban egyenrangú harmadik nagyhatalom is volt a térségben. Jól jött az is, hogy a türk, majd az ujgur hegemóniának köszönhetően a keleti steppén is viszonylagos nyugalom volt a 8-9. században, így a Kazár Kaganátus keleti határait nem kóstolgatták frissen szerveződött, ezért aztán nagyétvágyú nomád szövetségek. De a Pax Khazarica megteremtéséhez azért magukra a kazárokra is szükség volt, haderejükön kívül is. Szükség volt arra a rugalmasságra, amely ugyan a klasszikus steppei hagyományokat követte, de a nagy nomád birodalmak közül a kazárok emelték a legmagasabb szintre mind a gazdaságot, mind a kulturális befogadást illetően.

A kazárok továbbfejlesztették azt a nomád kultúrát, melyet más török népekkel kapcsolatban is leírtak. Mint József kagán is tájékoztatta a cordobai orvost, november közepétől áprilisig a téli szálláson éltek, az év másik részében egyrészt vándorolva legeltettek, másrészt viszont a földeket is művelték. A népességnek nyájjal, állatokkal nem rendelkező része kereskedelemből, kézművességből, illetve földművelésből élt. A kazár föld bővelkedett folyóvizekben, s minden jelentős városuk folyó mellé épült, nem véletlenül: a folyóknak óriási szerepük volt a nomád gazdálkodásban. A halászat biztosította az emberek táplálékának jelentős részét – a hal az egyik legfontosabb élelmiszernek számított –, a folyók közelsége dús legelőket jelentett az állatoknak, s mivel a nomádok nem fúrtak kutakat, az ivóvizet sem tudták máshonnan beszerezni. Az északról dél felé haladó folyók emellett a nomád gazdaságban szintén meghatározó kereskedelem egyik fő útvonalát is biztosították.

A kazárok a fontos árukat illetően nem szorultak behozatalra, ez volt gazdaságuk egyik alappillére. A másik viszont éppen az, hogy mások meg sok mindent importálni kényszerültek, és a kereskedelmi utak a Kazár Birodalmon át vezettek. Így aztán a kaganátus legfőbb bevételi forrása a kiterjedt kereskedelem volt: a Volga (törökül Etil vagy Itil) központi helyzete és számos mellékfolyója révén összekötötte Európát Ázsiával, az északi államokat a déliekkel. A Kelet-Európa északi területein, a steppeöv határán élő szláv és finnugor népek kazár fennhatóság alá tartoztak, a kereskedők innen eunochokat, szolganőket, fiatal fiúkat, brokátot, hódprémet, egyéb állatbőröket, kardot, páncélt, halfogakat, süveget, mogyorót, mézet, méhviaszt, sólymot, birkát, marhát szállítottak, Kínából mosuszt (pézsmát), aloét, kámfort, fahéjat és egyéb fűszereket. A kagán tíz százaléknyi vámot vetett ki minden termékre, de a kereskedőknek még így is megérte az a biztonság, amelyet a kazárok hadereje biztosított számukra. Amíg tehát a hadsereg erős volt, és a kazár hegemónia nyugodt, kiszámítható útvonalakat biztosított a kereskedőknek, addig a kereskedelem ellenőrzése jólétet biztosított a kazár államnak.

A kazároknak saját ezüstpénzük is volt, a jarmak, ezek sokszor az arab dirhemeket utánozták – vélhetően azért, mert a dirhemet az arab világon kívül is elfogadták fizetőeszközként. Néhány érmén az Ard al-Khazar ’a kazárok földje’ – azaz ’Kazária’ (még romantikusabban ’Kazárfölde’) – felirat szerepel, nemrégiben pedig a svéd Gotlandon került elő jó néhány 837-ben, 838-ban vert kazár jarmak, Mózes, isten prófétája felirattal. A kazárok ugyan nem mászkáltak Skandináviában, a vikingek viszont, a kazárok vesztére, nagyon is mászkáltak Kazáriában, de erről később.


A világ 820 körül – Wikipedia

A Kazár Birodalom hatalmának csúcspontján nemcsak a teljes pontuszi steppét foglalta magába, kelet felé jóval túlnyúlt ezen, egészen az Aral-tó keleti oldaláig. Adófizetőként fennhatóságuk alá tartoztak a törzsszövetség népein – az ogur törzsek, a szabirok, a berszilek, az alánok és valószínűleg a magyarok – kívül a besenyők, úzok, volgai bolgárok, burtaszok, mordvinok és más finnugor népek, számos keleti szláv törzs, a krími gótok, a Kaukázusban sok nép, többek között a grúzok, abházok, az örmények egy része.

A kazároknak, mint József leveléből is láttuk, városaik is voltak – egy ismeretlen 10. századi perzsa szerző A világ határai keletről nyugatra című munkája (rövidítve Hudúd al-Alam-ként emlegeti a szakirodalom) tíz kazár várost sorol föl, ennél valószínűleg több nagy város is volt a kazárok területein. Számunkra a legismertebb talán Sarkel, azaz ’Fehérvár’ erődítménye, mert hosszú ideje tartja magát az a hiedelem, hogy a 830-as években a kagán azért kérte a bizánci császárt, hogy építsen neki erődöt a Don bal partján, mert valamilyen ellenséggel szemben akarta a védelmet biztosítani – az ellenség pedig a magyarok ekkoriban függetlenedni óhajtó szövetsége lett volna. Az igaz, hogy Sarkelt a kazárok kérésére bizánci építészek építették, a korszakra vonatkozó források alaposabb vizsgálatából azonban kiderült, hogy az erőd nem a magyarok, nem is a besenyők ellen vagy más hadi célból épült: kezdetben a kereskedelem kazár ellenőrzését szolgálta, katonai jelentőséget csak később nyert. Itt vezetett ugyanis a „kazár út’, az Észak-Európa és a muszlim világ közötti kereskedelmi útvonal, ahol a Donon érkező árukkal a legkényelmesebben tudtak eljutni a Volgához. A háromszáz katona befogadására alkalmas, négy tornyú, két kapuval és citadellával rendelkező Sarkel romjait 1930-ban nagyszabású ásatással tárta föl Mihail Artamonov (s aztán mások).


Az erődítmény alaprajza – khazaria.com

A leggazdagabbnak tartott kazár lelőhely leletmentése az utolsó pillanatban történt, és nem lehetett teljes, mert 1952-ben, nem sok kulturális érzékenységgel – nyugodtan nevezhetnénk barbarizmusnak, de ennél rosszabbról, történeti túlérzékenységről van szó – rázúdították a Cimljanszki Víztározó vizét, azóta is víz alatt fekszik az egykor büszke kazár erőd.

A kazárok első fővárosa 650 és úgy 720 között a már többször emlegetett Balandzsar volt, a Kaukázus északi nyúlványain, Derbent és a másik jelentős déli kazár város, Szamandar között. Balandzsar pontos helyét eddig nem sikerült kideríteni, ahogyan a tőle északra, a Kaszpi-tenger nyugati partvidékén fekvő Szamandar helyét sem. Ez utóbbi négyezer szőlőskertjéről elragadtatással a muszlim utazók. Az arab-perzsa földrajzi irodalomban emlegetnek egy Szarigsin-nak, arabul al-Baidá-nak nevezett várost, ennek neve szintén ’Féhérvár’-at jelent, de nem azonos Sarkellel. Ibn Ruszta, a 10. századi történetíró arról számolt be, hogy a városban egy másik város is van, Hanbalik, a kagán területe.

Sokan egyetértenek abban, hogy Hanbalik a kazárok Volga-parti fővárosa, Etil neve. A kazárok valamikor a 9. században helyezték át fővárosukat a Volga – törökül az Etil – partjára, s a várost a folyóról nevezték el. A főváros tehát nem a 8. században, és nem az arabok támadásai miatt került északabbra, mint korábban hitték, sokkal inkább a kereskedelem kényelmesebb ellenőrzése kedvéért: a Volga deltájában, a Kaszpi-tenger északnyugati csücskén épült Etil egykor a kelet-nyugati és az észak-déli kereskedelem hatalmas és virágzó központja volt. A leírások szerint a város három részből állt: a nyugati oldalon a város adminisztratív központja volt, katonai őrséggel és bírósággal, a keleti oldal pedig kereskedelmi városrészként működött, bazárokkal, fürdőkkel. A kettő között sziget feküdt, a kagán és az alkirály, a sád palotájával, pontonhíddal kapcsolva a két másik városrészhez.

Etil nyomait sokáig keresgélték a tudósok, természetesen számos ötlet született egykori helyére, de egyiket sem tudták igazolni – úgy tűnt, a város maradványait végképp elmosta a víz. 2008. szeptember 3-án azonban Dimitrij Vasziljev, az Asztrahányi Egyetem turkológusprofesszora (aki egyébként nemcsak nagy tudású, hanem igen kedves ember is) szenzációt jelentett be a nemzetközi sajtónak – az orosz média már évekkel korábban megszellőztette a hírt. Az orosz régészek kilenc évnyi ásatás és rekonstrukciós munka eredményeképpen elég bizonyítékkal rendelkeztek rá, hogy bejelentsék: Asztrahanytól mintegy 60 kilométerre, a Volga deltájában, a szamoszdelkai ásatások során megtalálták Etil romjait. A régészek egy háromszögletű, vörös téglafalú erőd maradványait, az erődön belül pedig jurta-formájú építmények nyomait találták meg – ezeket a kazár városok egyik jellegzetességének tartják.


Etil romjai – lechaim.ru

Etilben, szintén a 10. századi arab források leírása szerint, pontosan tükröződött a Kazár Kaganátus etnikai, nyelvi, vallási sokszínűsége. Korábban esett már szó róla, hogy a kagán két-két bírót tartott maga mellett a muszlimok, keresztények, zsidók számára s egyet a pogányoknak, hogy ki-ki saját törvényei szerint nyerjen igazságot vagy kapjon büntetést. A 737-ben kényszer hatására, színlelésből fölvett iszlám nemigen terjedt a kazárok között, a föltételezések szerint még a vezető réteg sem gyakorolta. Fontos volt viszont az a befolyás, amelyet a Kaszpi-tenger keleti partján fekvő, iszlamizált város, Hvárezm lakói bírtak a kazárokkal folytatott kereskedelem révén. Jelentős erővé vált az is, hogy a kagán testőrsége egy idő után szintén a muszlimok közül került ki – József kagán levelében szerepel, hogy a viták azért élesednek a Russzal, mert a kagán a szívén viseli muszlim alattvalói érzelmeit, akik nem szívesen néznék végig, hogy elpusztítják hittársaikat. A muszlim befolyásnak megfelelően a kazár birodalomban járt muszlim utazók beszámolnak az útjuk során látott nagy muszlim kolóniákról, dzsámikról, iskolákról, müezzinekről.

Jóllehet a kazárok kezdettől fogva jó viszonyban voltak Bizánccal, a kazár előkelők között a kereszténység még annyira sem terjedt el, mint az iszlám. De a birodalomnak voltak keresztény alattvalói, például a krími gótok, a grúzok és a kaukázusi albánok (akinek semmi közük a ma albánnak nevezett balkáni néphez), Etilben is éltek keresztények, s a kagán az ő számukra is gondoskodott igazságszolgáltatásról. A legnevezetesebb keresztény térítő, Konsztantin Cirill 861-ben meglátogatta a kagánt, s az udvarban próbálkozott térítéssel, de sikertelenül – úgy tűnik, elkésett, addigra a kazár elit judaizált. Mégis sok szempontból fontos volt a görög tudós szerzetesnek ez az útja, nekünk elsősorban azért, mert a Krím nagy városánál, Kherszónnál magyar lovasrajjal találkozott – s mivel a találkozás emléke a Cirill-legendában maradt fenn, természetesen csodálatos módon, imájának köszönhetően hagyták életben.

Cirill persze nem egyszerűen lecsúszott a kazár udvar megtérítéséről – hiszen a kazárok nem véletlenül vették föl, máig tartó izgalmat keltve, a zsidó vallást, valamikor a 9. század első felében. A krími görög városokban, a Kaukázusban és Perzsiában is régóta éltek már zsidó közösségek, közülük sokan menekültek az üldözések elől a Kazár Kaganátus területére, és természetesen a hatalmas távolságokat bejáró radanita kereskedők is használták a kazár kereskedelmi utakat. A kazár vallási fordulatnak azonban nem e csoportok hitbéli ereje volt az oka, bár van olyan áttérésről szóló forrás, amelyben ezt olvashatjuk.

A levelet, amely a történetet leírja, valamilyen magas rangú zsidó címzetthez – talán magához Hászdáj Ibn Sáprúthoz – írták, szerzőjéről sajnos még ennyit sem tudunk. A levelet Solomon Schechter (1847–1915) találta – a hebraista tudós a moldvai Foksányban született, román zsidó család gyermekeként, három évesen már héber szövegeket olvasott, 10 éves korától Németvásáron, Lembergben, Bécsben, Berlinben tanult, majd Nagy-Britanniában és Írországban tanított. Ő fedezte föl 1896-ban a Kairói Geniza kéziratait, s ezzel egészen megváltoztatta a középkori zsidóság tanulmányozását. A mintegy kétszázezer dokumentumból álló gyűjtemény annak köszönheti létét, hogy a zsidó hit szerint tilos kidobni bármilyen iratot, amelyben Isten neve szerepel, legyen az személyes levél vagy akár szerződés, ezeket a zsinagóga vagy a temető tárolótermeiben helyezik el – ezt hívják genizának. Schechter az iratgyűjtemény fölfedezésével alapjaiban változtatta meg a középkori zsidó történelem kutatását. A levél, amelyet Schechter Levél-nek és Cambridge-i Dokumentum-nak is neveznek, mert Schechter ide juttatta el a kéziratot, úgy meséli el a kazárok zsidó hitre térését, hogy a hazájukból elüldözött perzsa és örmény zsidók a Kazár Birodalomban találtak menedéket, s keveredtek, idővel teljesen egybeolvadtak a nomádokkal. Az ő távoli utóduk volt Sabriel, egy erőskezű hadvezér, aki később a kazárok vezetőjévé vált, s felesége, Serakh meggyőzte arról, hogy népével együtt kövesse a zsidó vallást.

Ez a forrás tehát egészen másként mondja el a történetet, mint József kagán levele, vagy mint az ahhoz nagyon hasonló harmadik forrás, Yehuda Halevi (1075–1141) munkája. Halevi igen tekintélyes spanyolországi zsidó orvos, költő és filozófus volt, a muszlim spanyol területeken élő kortársaihoz hasonlóan prózát ő is arabul írt. Így készítette el filozófiai főművét, a Kuzari című, öt részből álló elmélkedést a zsidó vallásról – ennek szuperioritásáról, az arisztoteliánus filozófia tarthatatlanságáról, Isten neveiről és számos más teológiai kérdésről. A munka érdekessége – innen a címe is –, hogy Halevi párbeszédes formában adja elő tanait, méghozzá úgy, ahogyan szerinte a kazár uralkodó és egy zsidó hittudós között ez lejátszódott, mikor a kazárok a három nagy vallás közül egy hitvita végén a judaizmust választották. A történet tehát lényegében József kagán verziójára alapul, s egyes vélemények szerint Halevi valószínűleg kazár kéziratokat is fölhasznált a munkájához, bár művét alapvetően nem ezekre alapozta. A Kuzari óriási hatással volt a későbbi évszázadokra, persze nem a kazárok, hanem vallásfilozófiai jelentősége miatt: egyes részei bekerültek a középkori kabbalista írásokba, a Kabbala legfontosabb könyvébe, a Zóhárba is. Első héber fordítása már a 13. században elkészült, egy 16. század elején készült fordítása tizenegy kiadást ért meg. Igen népszerű volt a 15. században, számos kommentárt írtak róla; latinra Liber Cosri címen fordította le az ifjabb Johannes Buxtorf (1599–1664), s jelentette meg 1660-ban Bázelban, hosszú előszóval, melyben a kazárokról, Haléviről és a kötet tartalmáról értekezik. A kötethez héber és latin változatban is csatolta József kagán és Hászdáj Ibn Sáprút levelezését. Buxtorf fordítása számos európai könyvtárba eljutott, és alapvető szerepe volt abban, hogy a kazár hitvita történetét a keresztény tudományos világ megismerte.

Az áttérésről szóló, igen tekintélyes források ellenére egészen a közelmúltig nem volt fogódzónk annak eldöntéséhez, hogy az áttérés mikor történhetett. Al-Maszúdí (896–956), „az arab Hérodotosz”, az egyik legfontosabb arab történetíró és geográfus szerint a sokszoros film- és irodalmi sztárrá vált, Az ezeregy éjszaka meséiből ismert Hárún ar-Rasíd (786–809) kalifa idején történt. A kutatók egy része az arab-kazár konfliktusok élesedésével hozta összefüggésbe az áttérést, ezért 730 körülre gondolt, ez azonban a többség szerint túlságosan korai időpont lett volna. A már említett, Svédországban 1999-ben talált ezüstérmék végre segítenek a kérdés eldöntésében: feliratuk – Mózes, isten prófétája – az arab dirhemeken szokásos Mohammed, isten prófétája helyett áll, s úgy tűnik, egyfajta emlékérem létrehozása volt velük a célja annak, aki készíttette őket, az esemény pedig nyilvánvalóan a zsidó hit fölvétele. Mivel az érmeken évszám is van, közelebb jutottunk az áttérés idejének meghatározásához: a 830-as évek második felében történhetett.

A „miért” kérdésére a kutatók csaknem kezdettől fogva hasonlóan felelnek – és válaszuk egészen más, mint amit az áttérésről szóló középkori zsidó források vagy maga József kagán ír. A szokatlan vallásválasztásnak föltehetőleg politikai okai voltak: a Kazár Birodalom ezzel biztosította kulturális-politikai függetlenségét mind a keresztény Bizánctól, mind a muszlim araboktól. A birodalom elitjén kívül kicsi volt a zsidó vallás elterjedtsége, de a Perzsiából, illetve Bizáncból elüldözött zsidók innentől kezdve mindig biztos menedékre számíthattak a Kazár Birodalomban. A kazár kagán nem tűrte, hogy hittársait bántódás érje: amikor például az arabok leromboltak egy zsinagógát Dar al-Babunadzsban, a kazár uralkodó azzal fejezte ki rosszallását, hogy elpusztíttatott egy dzsámit, s megölette a müezzint; Bizánccal szemben is következetesen megtorolták a zsidóüldözéseket.

Van olyan régi forrás, amely úgy tudja, hogy a kazárok „mind zsidók voltak”. Sokkal inkább hihetünk azonban a kazárokról részletes tudósítást ránk hagyó Ibn Rusztának, aki szerint csak a kazárok főemberei vallották magukat a zsidó vallás követőinek, a többiek hite a türkökéhez volt hasonló. Őrizték tehát a nomád hitet és hiedelmeket: a háromrétegű világot jóságos és gonosz szellemekkel benépesítve, és a türkökhöz és más nomádokhoz hasonlóan ők is Tengrit tekintették a legfőbb hatalomnak. Tisztelték a villámlás, mennydörgés, tűz, víz, utak szellemét, természetesen az égitestekét is. A temetéseket hasonló rítusokkal szervezték, mint más nomád népek, fölhasogatták a bőrüket, s a kazár előkelők sírjában olyan ábrázolásokat találtak, amelyeken csupasz bőrű harcosok vívnak egymással rituális viadalt. De előkerültek a sírokból női szolgák, s olykor gyerekek csontjai is, összetörve – valószínűleg azt akarták a csonttöréssel megakadályozni, hogy a szellemük visszatérve bajt okozhasson. A 10. századi arab utazó, Ibn Fadlán, akinek a ruszok és volgai bolgárok részletes leírását is köszönhetjük, a kazárokról följegyezte, hogy amikor kagánjuk meghal, egy gyors sodrású folyónál egy húsz kamrából álló síremléket építenek neki, s a temetés után a vizet a sír fölött vezetik el, hogy se ördög, se ember, se férgek ne bánthassák a testet. A temetés után lefejeznek mindenkit, aki részt vett a temetésen, hogy senki ne tudja, hol a sír. A síremléket selyembrokáttal és arannyal borítják be, Paradicsomnak nevezik, s mikor belehelyezik a kagánt, azt mondják, átlépett a Paradicsomba.

Azt sem lehet mondani, hogy a kazár uralkodók egyéb szokásai szigorúan követték volna a zsidó törvényeket. Ibn Fadlán szerint a kagánnak huszonöt felesége volt, mind valamelyik népének a hercegnője, és hatvan, rendkívüli szépségű ágyasa. A szakrális királyságot is megtartották a zsidó vallás fölvétele után is: legkifejlettebb formájában éppen a kazároktól ismeretes, ezt a változatot és a kagánt kötő szigorú előírásokat – hogy nem mutatkozhatott népe előtt, rituális ténykedésén kívül csak tanácskozott helyettesével, a sáddal, de a valódi hatalom, a hadsereg vezetése és a bíráskodás a sád kezében volt – szintén Ibn Fadlán útleírásából ismerjük.


Ibn Fadlán utazása – alrahala.org

A judaizmus fölvétele után héber nyelvű kancellária működött a kagán mellett, de a kazárok ismerték az arab, a görög és a cirill írást, és van nyoma saját írás kialakításának is: a Volga és a Don vidékén, illetve a Kaukázus északi részén is találtak írásjeleket használati tárgyakon, az erődök tégláiba karcolva, bikakoponyába vagy birka lapockacsontjára vésve – úgy tűnik, nem is egy, hanem többféle ábécével készültek ezek a feliratok, de eddig még egyiket sem sikerült megfejteni.

A kazárok békéjét sokáig nem zavarta meg semmi, kisebb csetepaték minden bizonnyal voltak, de a gazdag, erős birodalom népeinek eszükbe sem jutott komolyabban lázadozni – érdekük sem volt, értelme sem volt. A 8. században a bolgárok megkezdték észak felé húzódásukat, s a 9. században megalapították a Volgánál saját birodalmukat, de ez nem járt véres háborúkkal. A 9. században valami hasonló függetlenedési törekvés mozgathatta Kazária egy másik nomád szövetségét is, éppen azt, amelyik annak idején a bolgárok helyére költözött: a magyarokat. Az Azovi-tenger nyugati partjainál lévő területeikről nyugatabbra húzódtak, de maradtak a Fekete-tengerbe futó folyók közötti legelőkön. Portyákat indítottak nyugatra, talán még azt is tervezték, hogy egészen kivonulnak a kazárok hatóköréből. Erejüket mutatja, hogy amikor a kazárok leverték a föllázadt kabar törzseket, a kabarok maradékai a magyar szövetségben kértek és kaptak menedéket. A köztudatban nagyon szívósan él az a hiedelem, hogy a kabarok ősi hitük védelmében álltak ki a judaizmus ellen, ezért volt a rebellió, ennek azonban nem sok alapja van, hiszen mint láttuk, az ősi hitet nemhogy nem fenyegette semmi, hanem továbbra is az irányította a kazárok hétköznapjait, beleértve a kagánt is.

Közben a birodalom keleti felében egyre több bosszúságot okoztak a besenyők – velük elkerülhetetlenül fogunk még találkozni, arról, hogy honnan jöttek, kik voltak, majd akkor beszélünk, az úzokról szintén, akik meg a besenyőket űzték mindig nyugatabbra. Végül a kazárok az úzok segítségével nagy csapást mértek az izgága besenyőkre, ők ennek következtében nyugatra vonultak, ott foglaltak maguknak földet, történetesen éppen azt a területet, ahol a magyarok éltek. Ez az átrendeződés a mi szempontunkból természetesen sokkal több figyelmet érdemel, mint amit itt most kap, de egyelőre nem is a modzserik szemével nézzük az eseményeket. A kazár történelem szempontjából elsősorban az érdekes, hogy a magyarok mint erős szövetséges elvesztése a következő században bekövetkezett szétmorzsolódásban valószínűleg szerepet játszott – de ezen az ösvényen ne menjünk mélyebbre a „Mi lett volna ha” erdejébe, mert onnan garantáltan nincs kiút.

A magyar szövetség azért jött volna jól, mert az egykori magyar területektől északra a 9. század végén veszélyes szomszéd bukkant föl: a ruszok egyesítették a szláv törzseket. A többségükben svéd vikingekből, ruszokból álló varégok a 8. században Skandináviából terjeszkedtek a Baltikumon át a Ladoga-tó felé, foglalkozásuk leginkább a kereskedelem és a kalózkodás volt. A varég-rusz telepesek gyorsan adófizetésre kényszerítették az elszórt településeken élő keleti szláv és finnugor népeket – ezt addig a kazárok tették. A varégok azonban be is telepedtek a szlávok közé. Rurik (864–879) 862-ben hódította meg a Ladoga-tó körüli területet, behódoltatta a szláv törzseket, és dinasztiát alapított, a szláv előkelők azonban kezdettől helyet kaptak a fejedelmi kíséretben, ez jelentősen elősegítette a varég-rusz és a szláv törzsek gyors egyesítését, annál is inkább, mert céljaik is közösek voltak. A varégok a vízi utak megszerzése miatt, a szlávok az adófizetés elkerülése miatt voltak érdekeltek abban, hogy a kazár befolyástól megszabaduljanak. Rurik utóda, Oleg (879–912) 882-ben elfoglalta Kijevet – a város addig a kazároknak fizetett adót –, központjuk akkor még Novgorod maradt, később azonban a súlypont Kijevbe tevődött át. Az sem véletlen, hogy a svéd Gotland-szigeten sok pénzleletet találnak – közöttük a kazárok ezüst jarmakjait –, Gotland szintén a varégok fontos kereskedelmi központja volt.

Ettől kezdve a kazároknak a varégok gyors keleti terjeszkedésével is számolniuk kellett: a 9. században ők működtették az Észak-Kelet-Európa és a Közel-Kelet közötti kereskedelmet, a volgai utat, majd mikor ennek jelentősége csökkent, érdeklődésük egyre inkább a görögök felé irányult, olyannyira, hogy a 10. századtól nem elégedtek meg a kereskedelemmel, 941-ben Konstantinápolyt is szerették volna elfoglalni. Az Észak-Európából délre vezető vízi kereskedelmi utakat tehát a 10. században már a varég-ruszok ellenőrizték, hajóikkal nemcsak kereskedtek, hanem portyáztak, „kalandoztak” is, ezért találó elnevezés rájuk a „tengerek nomádjai”. A már említett Oleg, és utóda, Igor (912–945) egyaránt arra törekedett, hogy a kereskedelmi utakként szolgáló folyók mentén minél szélesebbre tágítsa azt a sávot, ahol a varég-rusz szövetség befolyása érvényesül. A hagyományos felfogás szerint a 9. század végén megalakult a Kijevi Rusz, egy új, erős birodalom – újabban kisebb jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a varég-rusz-szláv törzsszövetség székhelye Kijev lett, bár Kelet-Európa történelmében így is meghatározó fordulatot hozott gyors megerősödésük. A fejedelemség alapításának dicsőségét manapság inkább Vlagyimirnak (980–1015) tulajdonítják, aki valóban szervezett államot hozott létre, egyesítette a különböző hatalmi és törzsi centrumokat, és 988-ban fölvette a kereszténységet. A keleti szlávokra rátelepedő ruszokkal ugyanaz történt, mint a déli szlávokra rátelepedő dunai bolgárokkal: a harcias vezetőréteg a nevét adta az újonnan létrehozott birodalomnak és népének, de maga elszlávosodott. Első szláv nevet viselő fejedelmük I. Szvjatoszláv (962–972) volt – aki az akkor már hanyatlóban lévő Kazár Kaganátusnak megadta a kegyelemdöfést.


I. Szvjatoszláv (a csónakban) és János császár találkozása – Klavgyij Lebegyev (1852–1916) festményén

A hosszú ideig harmonikus kazár-bizánci viszony a 10. század elején kezdett megromlani, a Krím birtoklása körüli viták miatt – a korai magyar történelem egyik legfontosabb krónikása, Bíborbanszületett Konsztantin császár a század közepe táján már sokat morfondírozott azon, hogyan lehetne a kazárokat megtámadni. A klasszikus megoldás szerint a görögök ellenségük ellenségeit keresték meg, a besenyőkhöz és a ruszokhoz fordultak, hátha sikerül velük egyezkedni – a bizánciak azonban nem számoltak azzal a körülménnyel, hogy a formális logikát sokszor felülírja az élet, mert hát ellenségeik ellenségei egyben az ő ellenségeik is voltak, így nagyszabású terveik csekély eredményt hoztak. Elsősorban a besenyőkkel sikerült többször egyezkedniük, akik egyébként a ruszokkal sem éppen súrlódásmentesen éltek egymás mellett. De a kazároknak nemcsak a bizánciakkal akadtak egyre súlyosabb gondjaik: keleten ismét mozgásban volt a steppe, helyüket keresték az oguzok, szépen megizmosodtak a volgai bolgárok, a birodalmon belül pedig az egyre növekvő harci kedvű besenyők és az alánok önállósodási törekvései keserítették meg a kazárok életét, noha a Benjámin és Áron nevű kagánjuk is úrrá tudott lenni ezeken a lázadásokon.

Áron fia volt az a József kagán, aki olyan készségesen válaszolt a cordobai tudós kérdéseire, és levelében a közelmúlt eseményei között említette, hogy megtiltotta a ruszoknak a volgai hajózást – éppen ez a tilalom váltotta ki a rusz heves támadását, amelybe a Kazár Birodalom végül beleroppant. A kazárok jó ideig nem bánták a ruszok Volgán zajló árucseréjét, mert a kereskedelem után tizedet szedtek. A 10. század közepére azonban már ellenséges volt a viszony a két nép között, a ruszok terjeszkedni akartak, a kazárok meg értelemszerűen nem örültek ennek, és a 10. század közepéig sikeresen vissza is verték a ruszok hadjáratait. Mikor a rusz hajók támadni kezdték a kikötővárosokat, a kazárok muszlim alattvalói és a kagán erős befolyással rendelkező muszlim testőrsége követelte, hogy a kagán lépjen közbe, így a kazárok végképp megtiltották a ruszoknak a víziutak használatát. A többfrontos hadakozás a szomszédokkal és a belső lázadások fölemésztették a kazár sereg erejét: a Szvjatoszláv által a 960-as években indított hadjáratban elvéreztek. 965-ben elesett a Don melletti erőd, Sarkel, pár évvel később a ruszok elpusztították Etilt, a kazár fővárost – egy szemtanú lírai búslakodása szerint úgy kifosztották, hogy egy fürt szőlő, de még egy töppedt szőlőszem, egyetlen levél sem maradt a vesszőkön. A kazárok birodalma lényegében megsemmisült: a 11. század közepétől nem említik őket többé a források. S ha lerombolt házaik árnyéka nem is feketéllik már a vizeken, legnagyobb erődjük ott sötétlik a vizek alatt.


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!