Filológia
- Részletek
- 2010. március 09. kedd, 04:36
- Stein Á. Dániel
Stein Á. Dániel
A múltkoriban részt vettem egy bölcsészdoktori védésen, ahol az egyik bíráló hamar rövidre akarta zárni a véleményét, és azzal kezdte, hogy a disszerens minden idézet forrását pontosan és kielégítően megjelölte, és a dolgozatban nem szerepel olyan bibliográfiai bejegyzés, amelyre a szöveg ne hivatkozna. Ez a megállapítás mutatja, filológuskörökben mennyire komolyan veszik az állítások megalapozását, ha mással nem, szakirodalomra való hivatkozással. Olyannyira kötelező ez, hogy találkoztam olyan írással is, amelyben nincs más, csak hivatkozás.
Kívülállónak ez a dolog néha túl precíznek, okoskodónak tűnik, és szó, ami szó, a bölcsészeti szakmunkák időnként nehezen olvashatóak. Ezért aztán mindig voltak olyan nagy tanárok, akik képesek voltak arra, hogy tudományos eredményeiket közérthetően megírják. Tudta ezt Simonyi Zsigmond, Balassa József, Antal László és ebben jeleskedik kortársunk, Nádasdy Ádám is. Az ő írásaik azt bizonyítják, hogy lehet egyszerre filológiailag pontosan és olvasmányosan írni.
Úgy tűnik, napjainkban a publicisták egy része ezt nem tudja, nem érzi kötelezőnek magára nézve a filológiai pontosságot. Nem arról van szó, hogy hazugságot írnak: ilyen is van, azonban a szándékos torzítás, a hazugság nem filológiai vétség, sőt, lehet a filológiai szabályok betartásával is hazudni.
Az természetes, hogy a publicistának vannak érzelmei, erkölcsi, politikai irányultsága, és az sem kárhoztatható, ha nem törekszenek mindig a tárgyilagosságra. A baj akkor kezdődik, ha a publicista nem ellenőrzi a hozzá eljutó információt, ha szabadon engedi az előítéleteit, és ezeknek rendeli alá a véleményét.
A tudós kötelező magatartása a kétely. Ha talál egy érvet, ha eszébe jut egy gondolat, megpróbál a végére járni. Két dolgot keres: nem állította-e ezt valaki más, illetve, hogy nem cáfolták-e korábban a gondolatát. Természetesen a filológus is elfogult, és ez munkásságára is hat, azonban a filológus nem tesz olyat, hogy mondjuk figyelmen kívül hagyja Kantot, mert német, vagy Marxot, mert kommunista, nem lehet fontosabb számára egy zsidó szerző érve, mint egy nemzsidóé vagy fordítva. Mert az érv számít, nem pedig az, hogy ki mondja.
A filológiai hűség bizonyos értelemben erkölcsi kategória, a publicisták megalapozatlansága, figyelmetlensége ezzel szemben bocsánatos bűn. A nem hiteles publicista a maga szakmájában válhat csökkent értékűvé, de ez nem nyilvánvaló. A hír az igazság elé került. Meg lehet írni előre, hogy mit mondott a politikus, és szó nélkül lehet hagyni, ha mégsem mondta. Az érdem az volt, hogy hamar megírta, és feltűnést keltett vele. Ha kiderül, hogy nem igaz… Ki emlékszik arra?
Bár újabban a dolog kezd veszélyessé válni. Debreczeni József elhitte a sajtónak, hogy az UD Zrt. lehallgatta Dávid Ibolyát, és ezt az információt felhasználta egy publicisztikában. (NB – Debreczeni József sajátos módon azt nyilatkozta, hogy ő nem újságíró, hanem publicista. Nos, erre mondhatnám, marhaság. De nem mondom, mert ezt a kijelentést én is csak újságban olvastam, és nem győződtem meg a hitelességéről. Így a filológiailag helyes megoldás, ha azt mondom, ha Debreczeni ezt mondta, hibásan érvelt, hiszen a publicista és az újságíró közötti különbség nem nyilvánvaló.) Mindenesetre a bíróság ezért őt vétkesnek találta, és pénzbüntetésre ítélte. Bolgár György úgy vélte, ha Debreczeni erősebben hangsúlyozta volna, hogy ő ezt mástól hallotta, talán nem ítélik el. Debreczeni filológiai vétséget követett el, mert nem ellenőrizte a forrását. Fizet is érte.
Most viszont azt tapasztalhattuk, hogy a tudós politológus, egyetemi docens, a politikatudomány doktora, fittyet hányva a forráskritikára, lemondásra szólítja fel az MSZP vezetőségét, nyilvánvalónak tartva, hogy tudniuk kellett Hagyó Miklós korrupt tevékenységéről. A baj csak az, hogy Hagyó Miklósra a korrupciót (még) nem bizonyították rá. Egy állítás és egy tagadás áll egymással szemben – a tudós kutatónak tudnia kellene, hogy ez nem megfelelő alap egy megállapítás publikálására. Navracsics bizonyára tisztességes tudós – az érdekes, hogy ez a tudományos tisztessége a politikai tevékenységében nem érvényesül.
Régen, még a nyomtatás feltalálása előtt a hírek lassabban terjedtek, mint ma. Ahogyan én elképzelem, ült a várában az uraság, időnként kapott egy-egy levelet a rokonaitól, barátaitól. Időnként találkozott a szomszédaival, akik szintén kaptak híreket, ugyanazokról az eseményekről.. Eljutottak hozzá a nép legendái is. A hírek és a legendák között sok volt a hihető és a hihetetlen. És ahogy továbbhaladtak a hálózaton, úgy csiszolódtak, és a végén már hasonlítani kezdtek az igazsághoz. Ez a helyzet radikálisan megváltozott a nyomtatás feltalálásával. Az írott szöveg varázsa szinte legyőzhetetlen, kezdetektől fogva él a hit, hogy amit leírnak, az igaz. Pedig az írás a hazugságot és a tévedést ugyanúgy örökkévalóvá teszi, mint az igazságot. És ez sokszorozza meg az írástudók soha nem múló felelősségét. És erről, úgy tűnik, korról korra beszélni kell.