Reformfideszesekre várva

A hír: Pintér Sándor nyilatkozata meglepte a kormányt is. [A belügyminiszter] arról beszélt: szerinte az „országban jelentősen vissza fog esni a vásárlóerő, szegényednek az emberek, egyre több olyan jelenség lesz, ami a rendvédelmi szervek nélkül nem lesz megoldható”. A belügyminiszter azt prognosztizálta, hogy egyre nagyobb lesz a korrupció, egyre nagyobbak lesznek a gazdasági bűncselekmények, mind több lesz az utcai bűncselekmény és „nyilvánvaló, hogy egyre több lesz a fegyveres rablástól kezdve minden más”. Szerinte ezek megfékezéséhez elszegényedett rendőrséggel nem lehet nekikezdeni. Lapunknak kormányzati források azt mondták: az, hogy Pintér ilyen riasztó képet festett a jövőről, „sokakat meglepett”. Megszólalása nem volt része az előre megtervezett kormányzati kommunikációnak. […] Forrásaink hozzátették: […] így, az önkormányzati választások előtt nem sokkal nem szerencsések az annyira súlyos mondatok, mint amilyeneket a belügyminiszter mondott.

Bár a híradás abszolút napi politikai eseményekhez kapcsolódik, mégis a távoli, lehet, nagyon távoli jövő szempontjából próbálok néhány tanulságot levonni. Nem firtatnám, igaza lesz-e Pintér Sándornak a sötét kilátások tekintetében, és ha igen, mennyire, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az általa vázolt közeljövőkép mennyire éles ellentétben áll azzal, amit a kormány, különösen a kormányfő az elmúlt időszakban hirdetett, s ami a fideszes önkormányzati jelöltek szlogenjeiben is gyakran visszaköszön. Ezek kivétel nélkül gyarapodó, gazdagodó, munkahelyekben és közbiztonságban bővelkedő, elzárt közpénzcsapokkal jellemezhető Magyarországot ígérnek az embereknek. Persze nem is kell nagyon sulykolni az ígéreteket, hiszen hosszú évek óta ugyanezt halljuk a Fidesztől, amely háború sújtotta övezetként jellemezte a korábbi kormányok alatt országunkat, önmagát pedig a frappáns megoldások egyetlen letéteményesének. A választópolgárok pedig annyira megszokták, hogy a Fidesz nemsokára elhozza a Kánaánt mostani nyomorúságuk helyett, hogy már oda sem figyelnek az – igaz, óvatosan adagolt – csodavárástól óvó kormányzati nyilatkozatokra. Orbán Viktor hosszú évek kommunikációjával érte el, hogy lényegében akármit mond, nagyon sokan bízzanak benne, akár hosszú távon is.

Természetes továbbá, hogy egy kormányban, annak parlamenti frakciójában vannak viták akár konkrét, akár szimbolikus kérdésekről, amelyek el is fajulhatnak. Az is természetes, hogy a pártok igyekeznek elkerülni az erről szóló hírek kiszivárgását, hiszen óhatatlanul a megosztottság és a gyengeség jelének tűnik, az ellenfelek pedig annak is tüntetik fel, akár igaz, akár nem. Nyilvánvaló, hogy a Fideszben is markáns véleménykülönbségek alakultak ki (egy különböző társadalmi érdekek integrációját hirdető, gigantikus néppártban nem is lehet mindenkinek igaza), és egyre több olyan ügy lát napvilágot, amely arról árulkodik, hogy a kabinetben csak találgatják a „hogyan tovább” kérdését. A Pintér Sándor által vázolt jövőképpel kapcsolatos hír mellé kívánkoznak például a legfrissebb adóügyi nyilatkozatok. Az Orbán által meghirdetett „adóforradalom”, vagyis a közterhek mielőbb és minél nagyobb mértékben érzékelhető csökkentése, a terv megvalósíthatóságának sulykolása kulcsszerepet játszott a Fidesz népszerűségének felfutásában. Ehhez képest a bevezetésről hol így, hol úgy nyilatkoznak: volt már idei, jövő évi, 2012-re vonatkozó stb. ígéret, abszolút naprakésznek kell lenni, ha tudni akarjuk, hogy épp most hol tartanak. (Csak a legfrissebbek: Kármán András, a Nemzetgazdasági Minisztérium adóügyekért felelős államtitkára múlt héten már azt mondta, hogy csak 2013-ban kerül sor az átfogó adóreformra, aztán minisztere, Matolcsy György a napokban újra azt jelentette be, hogy már 2011-től meglesz az „egykulcsos, egyszeri, radikális és nagyarányú”. Vagy itt vannak az ugyancsak Matolcsyhoz köthető személyi nézeteltérések, legutóbb a költségvetés szakemberével kapcsolatosan stb.) Mindez azt mutatja: komoly érvek csatáznak az agytrösztön belül is, rájönnek lassan, hogy ideológiai iránymutatás helyett/mellett körültekintően kell mérlegelni egyes intézkedések gazdasági és politikai feltételeit, illetve hozadékait.

Orbán pártja és frakciója esetében azonban az átlagosnál is nagyobb visszhangot kap minden, belső nézetkülönbségről megjelenő híradás, s ezt megint csak elsősorban saját korábbi kommunikációjuknak köszönhetik. A Fidesz első embere gyakran beszélt egységről, összefogásról, még az általa kreált új politikai szisztémát is „nemzeti együttműködés rendszerének” keresztelte el. Pártja és népe politikai egységesülésének vízióját oly mértékig magáévá tette, hogy felkapjuk a fejünket minden hírre, amely a boldog jövő felé zárt sorokban masírozó Fidesz egységének bármilyen mértékű megbomlására utal. Kétségtelen, hogy az önkormányzati választás küszöbön álló sikerének besöprése, az alkotmány néhány hónap múlva esedékes újraalkotása után még inkább meg fog erősödni a kormányfő személye körül összpontosuló „nemzeti egység”, pontosabban az ennek hatékonyságába vetett hit. Orbán számára már nem egy jól hangzó, taktikai okokból hangoztatott politikai panel az, hogy a – lassan össznemzetivé lényegülő – kétharmados támogatottság mindenre feljogosítja; érzékelhetően teljes hitével meg is van győződve erről. Ne legyenek kétségeink: igaza van abban, hogy új, a demokrácia és a jogállamiság határait legalábbis folyamatosan feszegető politikai rendszer alapjait rakták le, amelynek teljes kiépülése azért igénybe vesz még egy kis időt, de mint látjuk, jól haladnak.

E ponton következik a Pintér-ügy és a hasonlók hosszabb távú tanulsága. Először is megmutatják, hogy komoly véleménykülönbségek is lehetnek a „nemzeti együttműködés rendszerének” irányítói között. Egyelőre ezek csak eltérő helyzetértékelésben, kisebb-nagyobb stratégiai különbségekben fejeződnek ki, de előbb-utóbb a „rendszer” majd válságba kerül. Orbán Viktor ma még kínosan kerüli a ténnyel való szembenézést: aki új politikai rendszert alapít, tudatosan készül felépíteni (az intézményrendszert, a sajtót stb. átformálni), annak számolnia kell a rendszerváltás bekövetkeztével. Ezeréves birodalmak nincsenek itt a Földön, amilyen nagy vehemenciával akar új időszámítást kezdeni önmagával, olyan nagy robajjal fog majd ledőlni alkotása – még akkor is, ha ma megingathatatlannak látszik, s rövid távon ez a stabilitás még erősödik is. De lesz rendszerváltás, csak az a kérdés, mikor, illetve hogy kik mivel váltják majd a mostani szisztémát. (Lehet rosszabb és jobb is…)

Mint minden rendszer, amely a múlt végképp való eltörlésének szándékát és a komplex népboldogítást hangoztatja, a „nemzeti együttműködés rendszere” is alapvetően tekintélyelvű és Orbán személyes vezetésére épül: az ő szava minden kérdésben döntőnek bizonyul. Ezért is volt meghökkentő, amikor a három hete kiszivárgott kötcsei „igazságbeszédében” arról beszélt, hogy a 2011-es költségvetés olyan mértékű megszorításokat tartalmaz majd, hogy még a Fidesz-frakcióban is „nagy csata, nagy harcok lehetnek”, sőt elképzelhetőnek tartotta egyes érdekcsoportok „dezertálását”. Egyelőre ez a nyilatkozat még kevésbé a valós veszélyt, inkább a miniszterelnök hatalomhoz való viszonyára jellemző fóbiát takar. Inkább csak távlatilag jelzi, hogy az egység fennkölt jelszava előbb-utóbb nem tudja elfedni a véleménykülönbségeket. (Konkrét példánknál maradva: vagy olyan lesz a gazdasági helyzet, hogy éhséglázadásokra kerül sor, amelyeket a belügyminiszter szerint csak erős rendőrség fékezhet meg, vagy az Orbán beszédeiből kirajzolódó általános jólét jön – a kettő együtt nem következhet be.) A passzus azért volt meglepő, mert ugyan valóban óriási méretű a kormány – pro forma két frakcióból álló – parlamenti hátországa, de a képviselők személyét kínos gonddal válogatták ki, a pártelnökhöz való hűség számított a legfőbb elvnek, a Mádi László-ügyön keresztül még világosan meg is fenyegették őket. És még az elvben kutyahűségű frakció megbomlásától is tart Orbán.

Talán maga is érzi, hogy ez – ha később is – be fog következni. Az első dezertőrök között biztosan lesznek sértődöttek, akiknek nem jut elegendő, vagy nem az, amit várnának. (Ezek számát csak az befolyásolja, mennyire félnek majd a megvetéstől, hiszen a politikai jobboldalon amúgy is erős „árulófóbia” alapján a dezertőröket tán még jobban támadják, mint az ellenfeleket. A Fidesztől pedig nem idegen a „nem elég hűségesek” kizárása, helyi szervezetek komplett felszámolása stb.) De a „nemzeti együttműködés rendszerének” hívei között előbb-utóbb megjelennek a kritikusok is. Akik szeretnék megújítani, jobbá, „emberarcúbbá” tenni a „nemzeti együttműködés rendszerét”, vagyis Orbán rendszere sem ússza meg a reformkörök, „reformfideszesek” fellépését. Olyanok jönnek, akik arra is rájönnek majd (a mai Fidesztől e gondolat még távol áll), akik észreveszik, hogy együttműködni és a közös célok érdekében összefogni nem önmagukkal, hanem másokkal kell, és hajlandóak is lesznek erre. E reformfideszesek óhatatlanul szembekerülnek Orbánnal, egyre kevésbé érte, egyre inkább ellene politizálnak, sőt azon is elcsodálkoznak majd, hogy lehetett ennyi megszállott híve a miniszterelnöknek. Talán leváltásának szükségességét is felvetik, de ez a folyamat, az akkori közszereplők reakciói már teljesen kiszámíthatatlanok.

Tény, nagyon előre szaladtam, ez az állapot akár két választási ciklussal később is kezdődhet. De a markáns nézeteltérések kiszivárgása már most fokozottabb kommunikációs hadjáratra sarkallhatja a kormányzatot.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!