A gyűrűk ura

Van úgy, hogy a kisbojtár élete a valóságban is mesévé alakul. 1912-ben a Poltava melletti Mala Perescsepino falunál – Kijev és a Fekete-tenger között, körülbelül félúton, a Dnyeper Vorszkla nevű mellékfolyója partján – egy pásztorfiú megbotlott valamiben, és lényegében beleesett egy sírba. Az első ijedelem talán csak még nagyobbra fordult, amikor a fiú körülnézve látta, hogy balesetét egy aranyserleg okozta – annak a 16 aranyedénynek az egyike, amelyet a sírban találtak, 19 ezüst edénnyel, kereszttel díszített, aranymarkolatú karddal, drágaköves gyűrűkkel, nyakláncokkal, fülbevalóval, nyakpereccel, ivókürttel, öv- és lószerszámdíszekkel együtt. Az aranytárgyak súlya meghaladja a huszonöt kilogrammot, az ezüsté az ötvenet. A nem hétköznapi szerencsét tetézte, hogy a sírban három pecsétgyűrűt is találtak – pontosabban egyikük nincs tükörbe vésve, tehát pecsételésre alkalmatlan –, így remény volt rá, hogy ezek elárulják majd, ki volt a halálában is gazdagon megtisztelt uralkodó. A gyűrűkön lévő összetett, görög betűkből álló jelcsoportot azonban sok próbálkozás után csak 1984-ben sikerült megfejteni: a monogram feloldása Khobratoi patrikoi, a gyűrűk gazdája tehát Kuvrat (Kovrat) fejedelem volt, Magna Bulgaria ura.


Kuvrat a főhőse annak a legendának is, amely 9. századi forrásokban maradt fenn, de az eredetije valamikor a 7. század végén keletkezhetett. Eszerint Kuvrat fejedelem halálos ágyán meghagyta fiainak, hogy tartsanak össze, ne szakadjanak el egymástól, akkor legyőzhetetlenek maradnak, hasonlóan ahhoz, ahogyan öt egybenyalábolt nyílvesszőt eltörni nagyon nehéz, de egyenként könnyen elroppanthatók. Fiai azonban nem hallgattak rá, csak a legidősebb, Bajan maradt az ősök földjén. Öccse, Kotragosz, átkelt a Donon, és a folyó túloldalán telepedett le. Az Asparuch nevű fivér a Dnyeszter és a Duna közötti területre vonult, a negyedik testvér a pannóniai avarok földjére költözött, s az ő fennhatóságuk alatt élt, az ötödik pedig Itáliába vándorolt, ott keresett földet népének.

A legenda alakjai közül csak két szereplő, Kuvrat és Aszparuh leírása hiteles, egyébként pedig különböző történeti időkből származó elemeket tartalmaz a monda. Bajan valójában az avarok kagánja volt, s igaz ugyan, hogy már az avarokkal kerültek bolgár töredékek a Kárpát-medencébe, de ez jóval Kuvrat 7. század közepén bekövetkezett halála előtt történt. Ezeknek az avarokhoz csapódott bolgároknak egy része egy lázadás után tényleg továbbvándorolt Itália északi részére, illetve Bajorországba, de ez szintén a fejedelem halála előtt, 630 körül volt. „Kotragosz” neve azonban már csak a fantázia szülötte, a kutrigur törzs nevéből alkotta őt meg a legenda szerzője. Mégis: a történet sok mindent tartalmaz, ami a steppe nyugati központjában, a pontuszi vidéken történt a 6-9. században. E népek elődei nem ekkor költöztek ide, hanem már az 5. században – s nem önszántukból tették.

Már idéztük régi barátunk, Priszkosz rétor leírását arról, hogy 463-ban követek érkeztek Bizáncba: az ogurok, onogurok és saragurok küldöttei, s elmesélték, hogy a szabirok üldözték el őket lakóhelyükről, a szabirokat meg az avarok, őket pedig az óceánból fölszálló ködök és párák – ez utóbbi elem az a bizonyos jól ismert görög toposz, amely Hérodotosz Szkítia-leírásából való. Bár ebben a tudósításban nem szerepel, éltek más népek is Bizánctól északra, a Kárpátoktól az Urálig nyújtózó füves pusztán – akatirok, keleti gótok, alánok –, s ha száz évvel később lett volna módja körülnézni a szorgos történetírónak, még egyéb mesebeli nevű népeket is talált volna itt, mint egy szír forrásból tudjuk: utigurokat és kutrigurokat, de türköket, bolgárokat, heftalitákat, kazárokat szintén, s akár tudott volna róla, akár nem, valószínűleg már modzserik is voltak ott valamelyik törzs szövetségében.

Lassan ideje is lenne visszatérni az Urálhoz, szegény magukra hagyott magyar törzseinkhez, hogy megpróbáljuk az ő szemszögükből is megnézni az i.e. 500 és 1000 közötti másfélezer év eseményeit – a film első része nem lesz hosszú, alig valamit tudunk kideríteni erről az időszakról, de azt azért igen, milyen lenyomatot hagyott a steppe eseménydús történelme a korszak magyar történetének egyik fő forrásában, a nyelvben és milyen maradványokat a másikban, a földben. A korszak végére szerencsére megszaporodnak a források, ennek megfelelően terjedelmesebb a szakirodalom, hosszabb a film. De ha már elkezdtük, fejezzük előbb be a steppetörténetnek azt a szakaszát, amely a magyar honfoglalásig tart – azaz mindaddig, amíg a magyarok letelepedésükkel, a feudális állam kiépítésével, városaikkal, új közigazgatási rendszerükkel, kötelező kereszténységre és európai harcmodorra térésükkel ki nem haraptak egy részt az eurázsiai steppe nomádok számára hasznosítható területéből. A steppétől később sem szakadhattunk el – jöttek még besenyők, kunok és mongolok ugyanazon az úton, amelyen korábban a hunok, az avarok és aztán a magyarok –, sőt az Alföldet a kunok sokáig nomád értelemben véve is rendeltetésszerűen, nomád legeltetésre használták, mégis: a Kárpát-medence történelme 1000-től már nem a steppe, hanem Európa történelme.

A letelepedést megelőző időkre nézve azonban a steppei környezet mond el legtöbbet a magyar történelemről, jó hát, ha barátkozunk azzal a földrajzi területtel, amelyről a Priszkosz által emlegetett követek érkeztek. Ezekben az időkben, valamikor az 5-6. században, s itt, a pontuszi steppén történt, hogy a kavargó nomád színpadi jelenetekhez addig csak az erdő- és steppeövezet peremén asszisztáló magyar törzsek maguk is színre léptek, s a nagy eurázsiai nomád körjáték egyre aktívabb szereplőivé váltak. A pontuszi steppét az 5-10. század között uraló török népek között ott vannak azok, amelyek a Kárpát-medencébe érkező magyarság kultúrájának kialakulásában döntő, nyelvének és etnikumának formálódásában pedig igen jelentős szerepet játszottak. Úgy érdemes figyelni rájuk, hogy vezértörzseikről elnevezett szövetségeikben már ott vannak a modzseri szövetség népei, először még csak nagyon sok más néppel együtt névtelenül, aztán egyre erősödve, addig gyűjtögetve az erőt, míg végül már függetlenedni is képesek voltak uraiktól, a kazároktól – s ez bizony nem kis teljesítmény, hiszen a 7-9. század meghatározó török birodalmáról van szó.


Ogier Ghislain de Busbecq
Wikipedia

Priszkosz tudósítása előtt tíz évvel a Fekete-tengertől északra fekvő steppén is Attila volt az úr – honnan, hogyan került ide az említett szír forrásban fölsorolt rengetegféle nép? Részben sehonnan, hiszen már a hunok alatt is itt éltek, csak éppen a hunok népei közé sorolva, s nem saját nevükön. Némelyekről, például az akatirokról tudjuk is, hogy a hun szövetséghez tartoztak, s más hun csoportok is ide húzódtak vissza a birodalom szétzilálódása után. Az alánok kisebb helyváltoztatásokkal, de már régesrég itt laktak, hol szkíta, szarmata, hun uralom alatt, hol önálló államban. A keleti gótok egy kisebb csoportja a Krím-félszigeten maradt, megkeresztelkedett, kései, még egykori gót nyelvükre emlékező utódaikba a 16. században is bele lehetett botlani az isztambuli Nagybazárban – éppen ennek köszönhetően jegyezte le Ogier Ghislain de Busbecq a híres krími gót szójegyzéket. Busbecq a 16. század nevezetes figurája, jócskán lehetne róla mindenfélét mesélni – de számunkra ő egy másik sorozat, a székely írás történetének szereplője, itt éppen csak fölvillan az alakja (legnagyobb sajnálatomra).

Persze keletebbről is sodródtak ide népek, mint Priszkosz tudósít róla, a megszokott steppei biliárd-elvnek megfelelően. A hiungnu birodalom romjainak végső fölszámolása után létrejött űrt először a zsuanzsuanoknak sikerült betölteniük, s ez bizony más népeknek kényszerű továbbköltözést jelentett – hamarosan aztán ők is követték a többieket, amikor a türkök átvették tőlük a „nomád őshaza” fölötti uralkodást. De az elüldözötteknek kétszeresen is szerencséjük volt. Egyrészt azzal, hogy a hun birodalom összeomlása miatt épp akkor lett néhány évre senkiföldje a nyugati steppei központ, a pontuszi steppe, amikor menekülniük kellett, így nem kényszerültek azonnal behódolásra, egy ideig versenghettek egymással a hatalom megszerzéséért.

Másrészt az volt a Kazak-steppéről elüldözött nomád törzsek, népek szerencséje, hogy az eurázsiai steppe közepén lévő nagy füves pusztaság nyugati irányban a nomádok számára idilli vidékben folytatódik. A Volga mentén észak felé még jó messzire nyúlik a steppe, a lomboserdő határa itt északabbra húzódik, mint a terület nyugati oldalán. A Volga-torkolattól a Kaszpi-tenger keleti partvidékén fordulhattak délre is, ott egészen a Kaukázus északi nyúlványaiig terjeszkedik a puszta. A Kaukázus és a Kaszpi-tenger találkozásánál fekszik Derbent városa, azaz a „Kapu”, egy rendkívül fontos stratégiai pont: az eurázsiai steppe és a Közel-Kelet közötti kényelmesebb és biztonságosabb átjáró a hegység és a tenger közötti, mindössze három kilométernyi földsáv – a másik átjáró a hegység közepe táján a sokkal veszélyesebb és vadabb vidéken fekvő „alán kapu”, azaz a Dariel-hágó. Érthető tehát, hogy Derbentet sok nomád fejedelem szerette volna megkaparintani – alig-alig sikerült –, hiszen katonailag és gazdaságilag is kiemelkedően fontos volt: aki birtokolta, az szépen gyarapodott az erre elhaladó karavánok vámoltatásából. Derbent mellett húzódott egykor az a kilenc méter magas, őrtornyokkal erősített, vaskapukkal ellátott fal, amelyet a legenda szerint Nagy Sándor építtetett az északi nomádok betörései ellen – s amely mögül a jóslat szerint Góg és Magóg népe előtört volna, de erről majd később.

A steppének ezt a déli kiszögellését, a Kaukázus északi előterét nyugaton a Fekete-tenger határolja, ennek partján észak felé haladva érünk az Azovi-tengerhez, régebbi, de a történeti irodalomban ma is gyakran használatos nevén a Meótiszhoz. Az Azovi- és a Fekete-tengert a Krím-félsziget választja el egymástól, a kettő között Kercsnél, a Krím keleti nyúlványán lévő városnál található szűk tengerszoros biztosítja a vízi utak átjárhatóságát a nagyobb és a kisebb víz között. A Krím-félszigetnek csak a partvidéke mediterrán éghajlatú, egyébként mérsékelt övi steppe, s így a nomádok számára szintén kívánatos terület. Az igazán jól termő, dús füvű feketeföldes talaj azonban az Azovi- és a Fekete-tenger északi partvidékét átszelő folyók közében található: a Don, Donyec, Dnyeper, Bug, Dnyeszter vidékén, egészen a Duna torkolatáig. A partvidéktől északra fekvő délorosz steppét az erdő itt valamivel délebbi sávban váltja föl, mint a Volga-kanyarnál, de még így tekintélyes méretű pusztát biztosít a nyájak, csordák, ménesek számára.


Derbent falai, a világörökség része – Wikipedia

Az utókor kutatói az 5-6. századi nomád kavalkád népeivel sincsenek viszont könnyebb helyzetben, mint más esetben: a különböző neveken szereplő azonos, vagy azonos névvel szereplő, de különböző etnikai csoportok viselt dolgait ugyanolyan nehéz szétszálazni, mint a korábbi korszakok nomádjaiét. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy a nyugati hullámverést egy keleten indult népcsuszamlás okozta: az, hogy az avarok megtámadták a szabirokat, ahogy az lenni szokott valószínűleg azért, mert őket is megtámadta valaki, ha nem is az óceáni ködök griffjei. Hogy aztán az utána következő évszázadban milyen néptöredékek mikor hova csapódtak, hogyan rendeződtek át egyes törzsszövetségek, azt egyáltalán nem könnyű kideríteni – ha eddig nem lett volna bajunk a nomád népnevek agyzsibbasztó kavargásával, akkor most biztosan lesz. Próbálkozzunk azért mégis meg a korszak áttekintésével – mást nemigen tehetünk, ha a magyar történelem 5-9. századi beágyazottságát szeretnénk megérteni, amennyire csak lehet.

Priszkosz szerint az 5. századi nagy népmozgás elindítói az avarok voltak. Ennek még örülhetünk is, hiszen az avarok nevét itt a Kárpát-medencében igen jól ismerjük. Csakhogy egy másik görög forrás, Theophülaktosz Szimokattész, a kiemelkedő műveltségű egyiptomi görög történetíró, I. Hérakleiosz császár (610–641) híve másként tájékoztat minderről. Szerinte a türkök fontos haditette volt, hogy nagy csapást mértek az ogor törzsekre, mivel ez nagylétszámú, erős nép volt. Az ogorok két vezető törzsét Varnak és Hunninak hívták. E két törzs egy kisebb, egyesített töredéke, a varhunok nyugatra menekültek, és saját birodalmat alapítottak, kagánt emeltek. A környező népek – onogurok, berszilek, szabirok – avarnak hitték őket, ezért nagyon megijedtek tőlük, s a békesség kedvéért ajándékokkal szolgáltak nekik. Amikor a varhunok látták, hogy az avar név micsoda félelmet kelt, s milyen jól járnak vele, elkezdték avarnak mondani magukat – valójában azonban ők csak „pszeudo-avarok”, azaz ál-avarok. Az ál-avarokról szóló történet névcserére vonatkozó része csak legenda, megalkotásakor Thephülaktosz antik mintát követett, a görög szerző tudósítása azonban nagyon is fontos mozgásokról tájékoztat.

Amikor a var és hun törzsekkel legutóbb találkoztunk, türköknek még nyomuk sem volt: 350 körül Toharisztánt nomádok foglalták el, a hódítókat a kínaiak zsuanzsuannak, illetve varnak nevezték, a maguk által vert pénzen azonban a hjóno név szerepelt. A nomád szerveződés ismeretében már sejtjük: minden bizonnyal azonos szövetség két törzséről van szó. Azt is tudjuk, hogy a népnév hjóno alakja volt az egyik kulcs a hiungnu és a hun népnevek – népnevek, és nem népek vagy nyelvek! – azonosításához. Sőt azt is tudjuk, hogy a 450-es években a heftaliták fennhatóságuk alá vonták Toharisztánt, egyesítették a var és a hun törzset, innentől kezdve gyakran varhunként szerepelnek – talán a magyar Várkony név is az egykori varhun név emlékét őrzi.

Azt éppen nem mondhatni, hogy most aztán kitisztult volna a kép. Valamelyest igen: Priszkosz szerint ugyan a szabirokat az avarok, és nem a varhunok támadták meg, de Theophülaktosz Szimokattésztől szerencsére tudjuk, hogy ezek viszont szívesen mondták avarnak magukat, miután megtapasztalták a névcsere gazdasági előnyeit. A két szerző avar, illetve varhun neve vonatkozhat ugyanarra a törzsszövetségre. Csakhogy a türkök eddigi tudomásunk szerint nem az ogorokat verték le, mint a későbbi görög szerző írja, hanem a zsuanzsuanokat. Itt most szerencsére a kínai források segítenek, ezek árulják el, hogy a zsuanzsuanok vezértörzsét ugurnak hívták. Az ogor és az ugur valószínűleg egyaránt egy ogur alakra vezethető vissza – arra, amit Priszkosznál találunk (pontosabban majdnem arra: a rétornál urog szerepel, de a szakirodalom szerencsére egységes abban, hogy ezt ogur-ra javítja).

A zsuanzsuanok vezértörzse tehát az ogur volt, ezek egy része a türk hatalomátvétel után betagozódott az új szövetségbe – ezt onnan tudjuk, hogy 568-569-ben az egyik türkökhöz küldött bizánci követség hazafelé menet a türkökkel szövetséges ogurokkal találkozott a Volga mellett. Azok az ogurok viszont, akik a zsuanzsuan birodalom szétzilálása után nyugatra menekültek, úgy tűnik, Toharisztán környékén a varhunokkal és minden bizonnyal heftalita töredékekkel egyesülve új népet hoztak létre, az avart. A zsuanzsuanok és az avarok között – a kínai és a görög források adatait kombinálva – valamiféle kapcsolatot már régen föltételezett a szakirodalom, ezért nevezik őket gyakran ázsiai avaroknak.

Az ogurok, mint a nevük is mutatja, szoros kapcsolatban voltak a másik Priszkosz által emlegetett néppel, az onogurokkal – a név előtagja, az on ’tíz’ jelentésű. Az onogurok szintén Transzoxániából érkeztek: Theophülaktosz Szimokattész említi ottani, Bakath nevű városukat, amely földrengésben pusztult el. A szabirok elől menekülő onogurok új, pontuszi szállásterülete a Fekete-tengertől keletre a Don és a Kubán folyó környékén volt, s elég sok forrásban szerepelnek, Jordanes például kiemeli, hogy halászattal és prémkereskedelemmel is foglalkoztak. Az onogurok annyiban osztoztak a pontuszi nomádok sorsában, hogy előbb az avarok majd a türkök fennhatósága alá kerültek, a 7. század közepén viszont a Bolgár Birodalom egyik legfontosabb alkotórészévé váltak. A 8. századra az onogurok egy része valószínűleg megkeresztelkedett, legalábbis egy püspöki jegyzék onogur püspökségként nevezte meg a Krím és a Volga közötti területet. Az nemigen deríthető ki, hogy pontosan mi volt a viszony az ogurok és onogurok között – sokkal fontosabb arra emlékeznünk, hogy volt egy nomád képződmény, amely zsuanzsuan, ogur, avar és varhun néven egyaránt szerepelt a forrásokban, s nagyon úgy tűnik, hogy az európai avar szövetség előzményének tekinthetjük. Az avarokról bőven esik még szó – de kiket rejtenek a leginkább valamiféle manónevekre emlékeztető népnevek?


A pontuszi steppe: a kazárok és szomszédaik 650 körül – Wikipedia

Az ogurok, onogurok, saragurok, utigurok, kutrigurok és bolgárok egymástól nehezen, olykor sehogyan sem elválasztható szövetségeket jelentettek – a nevek hasonlósága nem a véletlen vagy esetleg az egységesítő idegen krónikás műve, hanem köze lehet ahhoz, hogy az említett népek egyszerre jelentek meg a nyugati steppén, s hogy nagy valószínűséggel valamennyi egymáshoz közelálló, de más török nyelvektől lényegesen eltérő nyelveket beszélt. Ezt a török nyelvcsoportot sokféleképpen nevezik, az egyszerűség kedvéért maradjunk egyelőre a bolgár-töröknél – a magyar nyelv török kölcsönszavai ebből a később majd részletesebben bemutatandó nyelvágból származnak, így e népek steppei szereplését érdemes különös figyelemmel követnünk. (A kazárok és az avarok egy részének nyelve is ebbe a csoportba tartozott.)

Éppen emiatt olvassuk Priszkosz görögül írt népnevét saragur-nak, noha a görög betűket ugyanilyen joggal szaragur-nak is értelmezhetnénk. Azokban a török nyelvekben, amelyekben a szó s-sel kezdődik, a sarï jelentése ’fehér’, a többi török nyelvben sz-szel kezdődik, jelentése pedig ’sárga’. Ennek megfelelően a saragur a „fehér ogurok” neve lett volna – a színnév pedig egy valamikori vezérszerepre utalhat. A saragurokról Priszkosz említésén kívül szinte semmit nem tudunk – 466-ban a Kaukázuson keresztül, a bizánciak ösztökélésére megtámadták a perzsákat, s a 6. század közepe táján még megemlíti őket egy jegyzék, amely a Kaukázustól északra élő törzseket lajstromozza.

Az utigurokról is alig szólnak a források. Tudjuk, hogy 540-ben nagy csapást mértek a szomszédos, és etnikailag, nyelvileg valószínűleg közeli rokon kutrigurokra, s értesülünk arról, hogy a balszerencsés bizánci követséget, amely a kagánhoz tartva a tomboló és gyászoló türk sádnál kényszerült vesztegelni, a dühöngő türk vezető az utigurok sorsával fenyegette, akiket a türkök behódolásra kényszerítettek. Ennek megfelelően az utigurok részt vettek a bizánc elleni türk büntetőhadjáratban az 570-es évek végén, aztán nyilván beolvadtak valamelyik törzs szövetségébe, mert eltűntek a forrásokból. Nevüket többen az otuz ogur ’harminc ogur’ bolgár-török változatából, az otur ogur-ból magyarázzák, az általuk levert kutrigurok nevét pedig a tokuz ogur ’kilenc ogur’ bolgár-törökös változatának (tokur ogur) hibásan följegyzett alakjából. Egyik sem mondható nyelvészeti értelemben a legtisztább levezetésnek, ezzel együtt sokan elfogadják őket, mert mindkét név jól beleillik a török törzsnévadási szokásokba – emlékezzünk rá, az onogur ’tíz ogur’-t jelent. A kutrigurokról sem sokkal többet tudunk, mint közvetlen szomszédaikról – mindkét törzs a Fekete-tengertől északra élt –, azt mindenesetre igen, hogy az utiguroktól elszenvedett vereség után gyorsan összeszedték magukat, az 550-es években már Bizáncot ostromolták. Végül mindkét törzset az avarok kényszerítették fennhatóságuk alá, a kutrigurok egy része az ő szövetségükben érkezett Pannóniába, másik részük viszont később a bolgárok szövetségének egyik fontos etnikai komponensét adta.

Az utigurokhoz és kutrigurokhoz hasonlóan szintén az 5. században kerültek Európába a hozzájuk valószínűleg közeli török nyelvet beszélő bolgárok. Korábban ők is Transzoxániában, szogd területeken vagy azok közelében lakhattak, mert a bolgár népnév szerepel egy Szogdiából előkerült érmén, és a muszlim földrajzi irodalomban ugyanezen a területen szerepel egy Burgar nevű város is, ez róluk kaphatta a nevét. 480-ban viszont már a bizánciak szövetségeseként harcolnak a gótok ellen, s ettől az időtől kezdve gyakran találkozunk a nevükkel görög és latin forrásokban is. A bolgárok szállásterülete ebben az időben a Száva körül lehetett, errefelé említik őket a források, és sűrűn törtek be Trákiába is – ezt a Kárpát-medence déli pereméről igen kényelmesen tehették. Portyáikat Bizánc tetemes mennyiségű arany fölajánlásával próbálta kiváltani, ennek fejében, a bevált módszert alkalmazva, más ellenségeik ellen próbálták megnyerni a bolgárokat. A bizánci taktika sikeres is volt, meg nem is: a bolgárok a 6. század első felében gyakran támogatták segédcsapatként a bizánci hadakat, de máskor meg Illíriát és Trákiát fosztogatták egészen addig, amíg a Kárpát-medencében az 560-as évek végén berendezkedő avarok alattvalóivá nem váltak ők is.

A Priszkosz által említett három törzsre a tudósítás szerint a szabirok támadtak rá – ez a nép vagy a hunokkal, vagy később sodródott nyugatra az Urál keleti oldaláról. Általánosan elfogadott vélemény szerint a szabirok Szibéria névadói – nem mintha valaha is teljességében uralták volna a hatalmas területet, hanem mert az idegenek egy-egy tájat, országot sokszor arról a népről neveznek el, amelyik az adott vidék egy részét birtokolta. Az 5. század végén azonban a szabirok már a pontuszi steppén voltak, s a 6. század derekáig a Kaukázus északi előterének keleti és középső területeit felügyelték. Lakóhelyük igen fontos stratégiai sáv volt, ennek megfelelően a szabirok ügyesen használták harci erejüket: hol a bizánciak oldalán küzdöttek a perzsák ellen, hol fordítva, de mindkét esetben busás fizetségért. A szabirok végét szintén az avarok betörése jelentette: az avarok 558-ban a bizánciak megbízásából leverték a szabirokat, de mivel nekik is szinte azonnal menekülniük kellett a türkök elől, egy időre a szabirok is türk fennhatóság alá kerültek, egy részüket pedig a bizánciak telepítették le, a határvédelemben remélve tőlük hathatós segítséget. A szabir törzsek más töredékei később a bolgárokhoz, illetve a kazárokhoz csatlakoztak, a 8. században már egyáltalán nem emlegetik őket a források. Mi azonban később mindenképpen visszatérünk még hozzájuk, mert vannak, akik a magyarok szavárd nevét a szabir népnévvel hozzák kapcsolatba.

Theophülaktosz Szimokattésztől megtudtuk: a szabirok, más nomádokkal egyetemben, reszkettek az avar név hallatán. Priszkosztól azt is tudjuk, hogy nem ok nélkül, hiszen a szabiroknak az avarok támadásai miatt kellett elhagyniuk a Kazak-steppét, s nyugatabbra költözniük, ekkor foglalták el a pontuszi steppe déli részét. Itt sem sokáig élvezhették azonban a jól fizető perzsa, illetve bizánci bérkatonaságot, néhány évtized múlva újra rájuk tört az avar veszedelem, s fennhatósága alá vonta először a Kaukázus északi előterét, majd a Fekete-tenger északi partvidékét is, ekkor hódoltatták be az utigurokat és kutrigurokat. Az avarok tehát minden bizonnyal nagy haderejű, erős népként söpörtek végig a pontuszi steppén, a dicsőnek látszó hódítás mégsem önként történt: egy náluk is erősebb és hatalmasabb nép, a türkök kényszerítették őket erre.

A türkök 552-ben űzték el korábbi uraikat, a zsuanzsuanokat, akik egy része nyugatabbra húzódott, s minden bizonnyal fontos szerepet játszott az Európába lépő avar törzsszövetség formálásában. Az avarok követei 558-ban kopogtattak először Bizáncban, s úgy tűnik, a görögök kifejezetten örültek nekik: arra biztatták az újonnan érkezett nomádokat, hogy verjék le a keletrómai határok környékén élő, s valószínűleg sok nyugtalankodásra okot adó többi nomád népet. Az avarok, mint láttuk, készséggel teljesítették a megbízást, de közben a türk birodalom rohamosan terjeszkedett nyugatra, és az 560-as években már ők is fölvették Bizánccal a kapcsolatot, nem feledve el minden alkalommal fölhánytorgatni, hogy nem nézik jó szemmel szökött szolgáik, az avarok pátyolgatását.


Avar harcos a foglyával – nagyszentmiklósi lelet – Wikipedia

A Bajan kagán által vezetett avarok 562-ben elérték az Al-Duna vidékét – érdemes erre külön figyelni: mindössze tíz évvel korábban, 552-ben kezdték meg kényszerű vonulásukat az Altaj-hegységtől indulva –, de a bizánciak annyira azért nem bíztak bennük, hogy engedték volna őket átkelni a Dunán. A Kárpátok keleti szorosain sem tudtak továbbvonulni a fenyegető türkök elől, mert ott meg a hun uralom óta a Kárpát-medence keleti felét birtokló gepidák nem engedték át őket. Így hát kénytelenek voltak északon megkerülni a Kárpátokat, a gepidák szomszédaival, a longobárdokkal szövetkezve az északi szorosokon át megtámadták és elűzték a gepidákat, és 567-ben elfoglalták a Tiszántúlt és Erdélyt. Innentől kezdve azonban a longobárdok sem érezhették biztonságban magukat, mert a következő évben Itália ma Lombardiának nevezett részébe telepedtek át. Az avarok birtokba vették Pannóniát is, s ezzel övék lett a teljes Kárpát-medence.

Az avarok igen bölcsen tették, hogy a Kárpátok fedezékébe vonultak: a türkök 570-ben már a Krímet is elfoglalták. Az avarok egészen a 6. század végéig nem lehettek volna biztonságban tőlük a Fekete-tenger északi vidékein, addigra azonban a nyugati türkök ereje végképp elenyészett, az avarok viszont igencsak megerősödtek. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy Bizánc 572 és 591, illetve 604 és 628 között háborúban állt Perzsiával, s mivel a görögök nem szándékoztak egyszerre két erős szomszéddal is viaskodni, az avarok jóindulatát inkább tetemes összegekkel – évi mintegy 400 kilogramm arannyal – próbálták megnyerni. Ez egy ideig sikerült is nekik, viszont 582 után az avarok kevesellték az összeget, s úgy döntöttek, hogy rátámadnak a déli szomszédokra: elfoglalták az al-duna-menti görög katonai erődítményeket, köztük Sirmiumot (ma Szávaszentdemeter) és Singidunumot (ma Belgrád). Ekkoriban indult meg az avarok hathatós közreműködésével a Kárpátok vonulata mentén északról a szláv törzsek betelepülése a Balkánra. Az avarok és a szlávok egyébként is harmonikus kapcsolatban voltak, a szlávok fontos részét képezték a soknyelvű, sokféle etnikumot egybeolvasztó avar birodalomnak.

Maurikiosz (582–602) császár balkáni hadjáratában sikeres vágott vissza az 590-es években. 599-600-ban a császári csapatok mélyen benyomultak az avar területekre, egészen a Temes és a Tisza vonaláig jutottak. A hadakozás azonban elhúzódott, a katonák nem kaptak rendes ellátást és fizetséget, a császár pedig – aki igen fukar uralkodó hírében állt – 602-ben úgy döntött, hogy télre nem rendeli haza seregeit, hanem a Duna partján táboroztatja őket. Az elégedetlen katonák egyik tisztjük, Phókasz (602–610) vezetésével puccsot hajtottak végre, Maurikioszt valamennyi fiával együtt megölték, a trónra pedig Phókasz került. A perzsák lényegében azonnal újrakezdték a háborút, s a görögök meggyengülése egyben az avarok további erősödéséhez is vezetett. A 7. század első évtizedeiben újra ők ellenőrizték a Fekete-tengertől északra fekvő steppét.


Maurikiosz aranypénze – Wikipedia

A megnövekedett önbizalom végül oda vezetett, hogy az avarok részt vállaltak a perzsák 626-ban végrehajtott Konstantinápoly elleni hadjáratában. A támadás mindössze tíz napig tartott, csúfos kudarccal végződött, és az avar kagán jelentős tekintélyvesztésével járt. Jól tudjuk: sok népet, nagy birodalmat uraló nomád fejedelem és nemzetsége esetében ez bizony igen rossz előjel. Először az avaroktól északnyugatra élő vendek kezdtek területeket foglalni az avaroktól, majd amikor a kagán meghalt, az addig az avarokkal harcoló bolgárok is bejelentették igényüket az utódlásra. A bolgárok egy ideje már próbálkoztak azzal, hogy lazítsák az avar kötelékeket: vezérük, Organa arra törekedett, hogy minél kevésbé függjön az avaroktól, s minél inkább közeledjen Bizánchoz, a megfelelő ellensúly megteremtése érdekében. Ezért küldte Bizáncba unokaöccsét, az ifjú Kuvratot, aki nemcsak éveket töltött a görög fővárosban, hogy megismerkedjen a görög politikával és jó kapcsolatokat építsen ki, de 618-619-ben meg is keresztelkedett. Amikor hosszas huzavona után sem sikerült eldönteni, hogy az avarok vagy a bolgárok adják-e a a birodalom következő uralkodóját, az egykori avar terület kettészakadt. Az avarok megtartották a Kárpát-medencét, de a Fekete-tengertől északra fekvő pusztát elvesztették, itt Kuvrat alapította meg a bolgárok birodalmát. Kuvratnak ekkor jött igazán jól, hogy hosszú időt töltött Bizáncban: Hérakleiosz császárral (610–641) fenntartott barátsága az avarok ellen is megbízható támogatást jelentett. Kuvratnak, a pecsétgyűrűk urának a birodalma tehát a Fekete-tenger teljes északi partvidékét magába foglalta, s három fő, egymáshoz közeli török nyelvet beszélő etnikai komponensből állt: bolgárokból, onogurokból és kutrigurokból.

Az összefonódás olyan erős volt – és az onogurok olyan kiemelt szerepet játszhattak –, hogy a bolgár és az onogur ebben az időben már gyakorlatilag szétválaszthatatlan népnév, a források szinonimaként használták őket. Szorosan hozzájuk kapcsolódik még az onogur egyik változatának tartott onogundur, amely a Dunához telepedett Kuvrat-fiú népének a neveként szerepel a 7. század végétől – ebből származik nándor szavunk, amely eredetileg a bolgárok neve volt a magyarban, s megőrződött a Nándorfehérvár helynévben, amely időnként Bolgárfehérvár alakban is előfordul. Kuvrat Bolgár Birodalmát a görögök Palaia vagy Megalé, azaz Régi vagy Nagy Bulgáriának nevezték, ez került át a latinba Magna Bulgaria-ként azt a hagyományt követve, amelynek megfelelően egy ismert nomád nép korábbi szállásterületét ezzel a ’nagy/régi’ jelzővel illetik (a szkíták esetében jártak így el, ez teremtette meg a krónikás hagyományt). Az ismert nép ebben az esetben a dunai bolgárokat jelentette, akik Kuvrat birodalmából, azaz „Öregbolgáriából” érkeztek az Al-Dunához.


Szent Niképhorosz – Wikipédia

Kuvrat sírja fényes gazdagságról és nagy hatalomról tanúskodik, pedig birodalma alig két évtizedet ért meg. A kagán valamikor 650 és 665 között halt meg, s bár Niképhorosz pátriárka (758–828) igazán szép példázatot hagyott ránk arról, hogy az öt fiú apja tanácsa ellenére szétszéledt, s ezzel romba is döntötték apjuk örökségét, a valóság sokkal inkább az lehetett, hogy előbb veszett el a birodalom, s aztán indultak útnak a bolgár töredékek, hogy új hazát keressenek maguknak. Mindez nem a kagán halála után azonnal történt, hanem jó két évtizeddel később. A 7. század közepén ugyanis nemcsak a bolgárok, hanem a teljes pontuszi steppe fölött megszerezte az uralmat az a szövetség, amely a nyugati törökség leghatalmasabb birodalmát építette ki: a kazárok törzsei.

Természetesen voltak olyan egykori bolgár néprészek, amelyek a kazár hatalomátvétel után is addigi területeiken maradtak, s elfogadták a kazár főséget, legalábbis amíg nem volt más választásuk. A bolgárok helyben maradó törzsei azonban, amint lehetett, lassú függetlenedésbe kezdtek: amikor a kazárokat átmenetileg valamelyest meggyengítették az arabok támadásai a 8. század harmincas éveiben, a Fekete-tengernél maradt bolgár-utódok elkezdtek lassan északkelet felé húzódni, majd a Volga mentén olyan távol kerülni a kazároktól, amilyen távol csak lehetett. 750 körül szállásterületük a Volga furcsa, szinte teljes kört bezáró kanyarulatánál, a Szamarai-hajlatnál volt, de még itt is fenyegető közelségben voltak a kazárok ahhoz, hogy a bolgárok szabadnak érezhessék magukat. Ezért aztán végül, a 9. század végére, a pontuszi steppe északi csücskébe, a Volga és a Káma összefolyásának vidékére vonultak. Ekkor egy újabb, népesebb hullámban követték őket további bolgár törzsek, s ott végre megalapították saját birodalmukat. A volgai bolgárok fővárosának, Bularnak a romjait a mai tatár fővárostól, Kazantól mintegy 110 kilométerre találták meg.

A volgai bolgárok 900 körül kezdték megerősíteni kapcsolataikat a muszlim törökök lakta belső-ázsiai Hvárezm városával. Fejedelmük, Almis – a magyar Álmos fejedelem druszája – még az iszlámot is fölvette, elsősorban stratégiai okból, hogy ezzel is elkülönüljön az akkor már zsidó hitre tért kazár elittől. A 920-as évek legelején Almis követséget hívott a kalifátusból, hogy minél szélesebb körben terjesszék az iszlámot. Ennek a követségnek volt tagja az az Ibn Fadlán, akinek érzékletes útleírásából megtudhatjuk, hogy a volgai bolgároknak szántóföldjeik, vetéseik voltak, kölest, búzát, árpát termesztettek. Városokat is építettek, télen faházakban, nyáron továbbra is sátrakban laktak. Kiterjedt kereskedelmet folytattak a kazárokkal és az oroszokkal: prém, bőr, viasz és méz is volt a közvetítésükkel árult-vett cikkek között. Ezüstdirhemeket használtak, maguk is vertek pénzt.

Nem sokkal később a Kazár Birodalom végleg elvesztette befolyását. Ekkor nőtt meg a volgai bolgárok kereskedelmi jelentősége ebben a térségben, de jóval távolabbi vidékekre is eljutottak áruik – Anonymus szerint áruk és kereskedők is érkeztek a magyar királyságba Bular, azaz a volgai bolgárok földjéről. A kereskedelem virágzó gazdaságot és megfelelő befolyást is biztosított a térségben, különösen a kazárok birodalmának 10. század végi megsemmisülése után, s ez fenn is maradt mindaddig, amíg a Kijevi Fejedelemséggel korábban meglévő békés viszony föl nem bomlott a 11. század második felében. Az orosz fejedelemség egyre inkább fennhatósága alá vonta a volgai bolgárokat, de mielőtt ez teljesen sikerülhetett volna, megérkeztek Batu mongol csapatai 1236-ban, és végleg elsöpörték a Volgai Bolgár Birodalmat.


Julianus barát útjai

A volgai bolgárok a magyar kutatók számára sokáig igen kedvesek voltak. Többen úgy vélték, hogy ők azok, akik a magyar történelemben és nyelvünk alakulásában kiemelkedő szerepet játszottak. Ma már ritka ez a vélemény (bár létezik), de a kapcsolatot senki nem tagadja, csak a hangsúlyait véljük másnak. Az egykori volgai bolgár terület az, ahol Julianus barát rálelt a magyarul még tudó csoportra, s a volgai bolgárok törzsnevei között is voltak olyanok, amelyek ismét csak fontosak a korai magyar történelem szempontjából: a berszil, eszkil vagy eszkel, illetve a szabir. Mindezt sokan a fenti nézet bizonyítékának vélték. Ezek a törzsnevek azonban a Kaukázus északi előteréből is ismeretesek, e törzsek töredékei valószínűleg onnan vándoroltak föl későbbi lakóhelyükre a volgai bolgár vándorláshoz csapódva. Szintén akkor csatlakozhattak az északra vonulókhoz azok a magyar néprészek, amelyek utódaival Julianus még tudott beszélni. A közös törzsnevek pedig – ha egyáltalán közösek, mert vannak, akik ezt vitatják – származhatnak abból, hogy szabir, berszil és eszkil töredékek nemcsak az északra vonuló bolgárokhoz, hanem a bolgárok helyére vonuló magyarokhoz is csatlakoztak. A szabir törzsnevet az Anonymusnál megtalálható Zoard (kiejtve: Szovárd) névvel, a berszilekét a több helynévben is megtalálható Bercel-lel, az eszkil-t esetlegesen a székelyek nevével kapcsolják többen össze.

A kazárok uralma elől nyugatra húzódó bolgár törzsek Kuvrat fiának, Asparuchnak a vezetésével keltek át a Dunán 679-680-ban, szálláshelyüket a mai Bulgária területén alakították ki, Pliszkát téve meg központjuknak.


Asparuch szobra - Wikipedia

Asparuch két évtized múlva, 701 táján halt meg, utóda Tervel volt, ő folytatta a dunai bolgár, vagy másik nevén onogundur birodalom megszervezését. A 8. század elején a bizánciak oldalán az arabok ellen vívott harcokból jelentősen kivették a részüket a dunai bolgárok. Tervel halála után egy ideig belső harcok és meglehetősen gyors uralkodócserék következtek, végül Krum szilárdította meg a birodalom határait, méghozzá megkétszerezve az addig ellenőrzött területek nagyságát. Uralkodása alatt a bolgárok már nemcsak az arabokkal, hanem Bizánccal is hadban álltak, és jelentős szerepet játszottak az avar kaganátus meggyengítésében. Krum elfoglalta Dél-Erdélyt és a Tiszántúl egy részét. 814-ben bekövetkezett halála után fia, Omurtag (815—831) békét kötött a császársággal, ekkoriban vált egyre erőteljesebbé a dunai bolgárok keresztény hitre térítése is. Omurtag idejében, 830 után foglalták el a dunai bolgárok Erdély többi részét, hogy ellenőrzésük alá vonják Marosújvár, Mezőakna, Sóvárad, Torda sóbányáit.


Krum ünnepel a pliskai csata megnyerése után – Wikipédia

A dunai bolgárok nagy tömegű szláv népességre telepedtek rá. Ennek az lett a következménye, hogy a kisebb létszámú uralkodói réteg a 9. századra nyelvileg és kulturálisan is asszimilálódott, elszlávosodott: Omurtagnak már mindhárom fia szláv nevet viselt. Az egykori nomád hagyományok végső fölszámolását az jelentette, hogy 864-ben I. Borisz (852—889) fölvette és államvallássá tette a bizánci kereszténységet – mindez kis vargabetűvel történt, Borisz eredetileg a római egyházhoz csatlakozott, de bizánci nyomásra kénytelen volt ismét, immár görög rítus szerint megkeresztelkedni. Az átalakulás után sem vált azonban gyenge állammá az Első Bulgár Birodalom, ezt a bizánciak, avarok, frankok és a 9. századi magyarok tanúsíthatták.

Kuvrat öt fiának legendája a dunai bolgárok honfoglalásán kívül is tartalmaz történeti elemeket, csak éppen anakronisztikus szálakkal összeszőve. Bajan nem Kuvrat fia volt, s korábban is élt, az viszont igaz, hogy Kuvrat bolgárjai közül voltak, akik nyugatra vándorolva avar fennhatóság alatt folytatták életüket. Bár Kotragosz sosem létezett, az igaz, hogy a Bolgár Birodalomban fontos népként számontartott kutrigurok egy része már az avarokkal a Kárpát-medencébe telepedett, s a 7. századi bolgár hullámmal újra érkezhettek oda kutrigurok.

Kuvrat negyedik fia azonban, Küver vagy Küber (Kuber), valóban az avarok területére, a Szerémségbe költözött népével. Az avar kagán magas rangba helyezte, de áttelepítette valahová Szeged környékére, s nem saját bolgárjainak, hanem bizánci hadifoglyoknak lett az elöljárója – nyilván azért, mert az avar kagán nagyobb biztonságban érezte magát, ha a harcias bolgárokat és vezérüket elválasztja egymástól. Küver azonban még így is föllázadt, s bizánci területen kért menedéket. Népének nagyrésze viszont avar földön maradt – nekik tulajdonítják az avar régészeti leletek hirtelen megváltozását: a korábbi avar leletek főként palmettás díszítésűek, a 7. század végén, a 8. század elején viszont megjelennek az ún. griffes-indás díszítésű leletek. Az avarok leletei arról tanúskodnak, hogy a két népcsoport nem sokkal később már keveredett egymással. Az Itáliába kalandozott ötödik fiú alakját is megpróbálták összekötni valós, a forrásokból ismert személlyel, erre a posztra a legesélyesebb jelöltnek egy Ravenna környékén, Pentapolisban élt bolgár herceg, Alzeco tűnik.


A nagyszentmiklósi kincs darabjai – Wikipédia

A Bolgár Birodalom felbomlása utáni időben, a 7. század végén  kerülnek ki a bizánci források látóteréből az avarok – 670-ig folyamatosan harcban álltak a császársággal, így aztán sokat is tudósítanak róluk. A 7. század végén azonban az avarok és a bizánciak közé egy új állam ékelődött, a dunai bolgárok frissen alapított állama. A bizánci források ettől az időtől kezdve alig valamit árulnak el az avarokkal kapcsolatban, de ennek nemcsak a közvetlen szomszédság megszűnése lehetett az oka, hanem az is, hogy valószínűleg jócskán lecsökkent az avarok befolyása a térségben. A 8. század avarságának művelődéstörténeti hagyatéka azonban elárulja, hogy saját kultúrát kialakító, saját írásbeliséggel rendelkező csoport volt a kései avarok népe: ennek szó szerint is legfényesebb bizonyítéka a nagyszentmiklósi kincs míves díszítésű tárgyegyüttese, és a rajta lévő – egyelőre megfejtetlen – avar írásos feliratok. A nagyszentmiklósi jelekkel azonos ábécével készült másik szöveget egy azonos korú parányi tárgyon, egy néhány centiméteres tűtartón találtak meg Szarvas mellett.


Nagy Károly és fia, Jámbor Lajos, miniatúra – Grandes Chroniques de France – Wikipedia

Az Avar Birodalom pusztulását végül a frankok terjeszkedése okozta. Nagy Károly (748–814) 788-ban indított háborúskodást az avarok ellen, ez 791-ben még nagy vereséggel végződött számára. A következő évek belső megosztottsága és az avarok egymás elleni harcai azonban végzetesnek bizonyultak: 796-ban, majd 803-ban az újabb frank támadások gyakorlatilag megsemmisítették az avarok birodalmának nyugati felét, a frankok elfoglalták Pannoniát. A véget pedig az jelentette, amikor Krum a dunai bolgárok birodalmához csatolta az avarok Dunától keletre fekvő területeit is. Az avarok a krónikások szerint teljesen eltűntek, a Kárpát-medence a 830-as években két kis szláv fejedelemség fennhatósága alatt állt. A történészek szerint azonban avar töredékek egészen a 10. századig éltek a Kárpát-medencében, az Alföldön talán megérték a magyarok honfoglalását is.

Volt a bolgárok szétvándorlásának még egy számunkra igen fontos következménye: így vált szabaddá az a terület, ahol korábban a bolgárok szövetségébe tartozó törzsek laktak, s minden bizonnyal az ő helyükre költöztek a magyarok – talán éppen ennek köszönhetően örökölték meg a bolgárok másik nevét, az onogurt. Ekkoriban a magyar törzsek már a kazárok fősége alatt, a 7-9. század leghatalmasabb s leggazdagabb kultúrájú nyugati török törzsszövetségében éltek.


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”


Sándor Klára sorozatának következő részét jövő vasárnap olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!