A Föld kisdedeinek védelmében

Megmondom őszintén, nem érdekel különösebben az a botrány, amelyet 4-én és 5-én robbantott ki a Panorama című (a Berlusconi-család tulajdonában lévő) olasz hetilap, illetve a The Guardian című brit napilap. A botrány lényege, hogy a Vatikán egyik nigériai származású kóristája beismerte, több hónapig viszonyt folytatott – anyagi nehézségeit megoldandó – egy korrupció miatt február óta börtönben lévő magas rangú állami vezetővel, bizonyos Angelo Balduccival, majd később, ismét csak minimális ellenszolgáltatásért, 50-100 euróért, az interneten „érett” férfiakat keresett, talált és szállított neki. Legutoljára egy negyvenes, barna magyart. A problémát a Vatikán számára nemcsak az jelenti, hogy a nigériai férfi a Szent Péter kórusban énekel, hanem az is, hogy az ügy másik főszereplője, nevezett Angelo Balducci 1995 óta viseli a gentilhomme de Sa Sainteté, angolul gentleman-in-waiting of His Holiness címet. Nem ismerem a kifejezés pontos fordítását egyházi kontextusban, a középkorban a cím a király személye körüli nemesurat jelölte.

A másik konkrét ügy már más tészta, amelyről ugyancsak a Le Monde-ból értesültem: „Pedofil, morfinista, termékeny és most már incesztuózus apa: duzzad a botrány Marcial Maciel mexikói pap körül, aki alapítója volt a Krisztus Legionáriusai* nevű, II. János Pál pápa idején a Vatikánban igen befolyásos kongregációnak. Március 3-án ugyanis egy mexikói nő azzal állt elő, hogy harminc éven át gyakorlatilag házasságban élt Maciellel; egy rádióműsorban három fiával együtt tett tanúbizonyságot a katolikus egyházfi kettős életéről, akit kábítószerfüggőséggel és papnövendékek sérelmére elkövetett szexuális visszaéléssel is vádolnak. Marcial Maciel 2008 januárjában halt meg, azt követően, hogy a Vatikán úgy döntött, vissza kell vonulnia, és bűnbánatot gyakorolnia. Most, két év után, két fia azt állítja, hogy apjuk megerőszakolta őket, elsősorban olyankor, amikor együtt utaztak valahová.”

Az asszony emiatt szakított Maciellel 1997-ben. Macielről megtudjuk azt is, hogy titokban hatalmas vagyont gyűjtött, és cinkosok széles hálózatát építette ki maga körül, valamint hogy az utóbbi években számos országban bukkantak elő leszármazottai.

Ami a kongregációt illeti: „Az igen konzervatív Krisztus Legionáriusai huszonkét országban telepedett meg, és tucatnyi nevelési intézményt nyitott, elsősorban a helyi elit gyerekeinek képzésére.” Mexikóban ilyen iskolában nevelkedtek a világ harmadik leggazdagabb embere, Carlos Slim, és más nagyvállalkozók gyerekei is.

A Le Monde cikke szerint Maciel atya sokáig érinthetetlen volt, egészen addig, amíg az Egyesült Államokban nyolc egykori megrontott legionárius, negyven évnyi szenvedés és hallgatás után, úgy nem döntött, hogy nyilvánosan egyházjogi eljárást követel Maciel ellen – amelytől azonban az Egyház akkor megkímélte őt.

Egészen mostanáig, március 4-éig kellett várnia a nyolc sértettnek, hogy tőlük is, alapítójának két fiától is bocsánatot kérjen a kongregáció. „Az utóbbi években apránként szereztünk tudomást, meglepetésünkre és fájdalmunkra, Maciel atya életének sötét oldalairól.” A Krisztus Legionáriusai egyébként azt állítja, nem célja eltussolni a botrányt, ezért aztán idén januárban vissza is utasította az egyik Maciel-fiú zsarolási kísérletét, aki felajánlotta, hogy 26 millió dollárért cserébe nem leplezi le az incesztust. A baj ezzel csak az, hogy Vatikán már 2009-ben vizsgálatot indított a Krisztus Legionáriusai ügyében, tehát hiábavaló lett volna kifizetni a zsarolási pénzt (a pápai állam szóvivője szerint a vizsgálat megállapításaira még hónapokat kell várni.)

Hogy a Vatikánt is elérik a homoszexuális ügyek is, a prostitúció is, hát istenem. Ahol ennyi férfi összejön, az ismert szigorú feltételek közepette, megesik az ilyen. A másik már súlyos ügy, hiszen nem egyszem „eltévelyedettről” van szó az egészséges nyájban, hanem egy olyan bűnözőről, aki mindvégig megőrizte befolyását II. János Pál pápa közvetlen környezetében (a Le Monde cikkírója szerint már csak ezért sem lesz könnyű dolga XIV. Benedeknek II. János Pál szentté avatásával). Ez az ügy már, mélyebb ismeretek hiányában is, súlyos strukturális bajokról árulkodik az „Anyaszentegyház” kebelében. És most nem elsősorban azokra a strukturális bajokra gondolok, amelyeket sokak szerint a papi nőtlenség szabálya és kényszere jelent.

Mert az mindenekelőtt és elsősorban felháborító, és csak ez után megdöbbentő, elképesztő, ijesztő és tragikus, ami a pedofil papok tömegéről évek óta nyilvánosságra kerül.

Buda Péter egyik 2007-es írásában így összegzi az amerikai egyház akkoriban nagy botrányt kavart pedofil ügyeit: „Nézzük a tényeket. Az óriási társadalmi nyomásra az Egyesült Államok katolikus püspöki kara által megrendelt John Jay Report szerint az 1950-2002-ig  terjedő időszakban – csak az USA-ban - 4392 pappal szemben fogalmazódott meg a szexuális visszaélés vádja, ám az általános megítélés szerint ez a szám is jócskán alulbecsüli a tényleges esetek arányát, ugyanis hivatalos egyházi lista máig nem létezik a pedofil papokról. Természetesen egy pap nem egyetlen áldozatot jelent, volt eset, ahol személyenként száz körüli gyermek esett egyetlen elkövető áldozatául. Mindez javarészt annak a következménye, hogy az egyházvezetés szisztematikus erőfeszítéseket tett az egyes esetek eltussolására, így azok a papok, akik gyanúba keveredtek, megúszták azzal, hogy másik egyházmegyébe kerültek, ahol aztán a mit sem sejtő hívek körében tovább folytathatták perverziójukat. John S. Cummins, oaklandi püspök, a szexuális visszaélések áldozataiért tartott egyik szentmisén – miután a több százezres tüntetések lehetetlenné tették az egyház további hallgatását - kijelentette: ’A katolikus egyház számos vezetőjének azon mulasztása, hogy elmozdítsa a vétkes papokat és egyházi alkalmazottakat az aktív szolgálatból és az áldozatok mellé álljon, az egyház közelmúltbeli történelmének egyik legaggasztóbb aspektusa’ (kiemelés – m.zs.).”

„Az egyház intézményes szintű felelősségét mondja ki a Massachusetts-i Legfőbb Ügyész által a témában néhány éve kiadott, a problémáról általában is jellemző képet festő jelentés, mely ’elképzelhetetlen dimenziójú tragédiának’, vagy máshol az ’állam gyermekeit sújtó egyik legnagyobb tragédiának’ nevezi a pedofilbotrányt. Kijelenti, hogy ’a gyermekek szexuális kihasználásának mértéke a hihetetlennel volt határos’. A dokumentum ezután rátér az egyházi hierarchia felelősségére a kérdésben. Megállapítja, hogy a ’nyomozás bizonyítékokkal szolgált arra nézve, hogy a gyermekek széles körben elterjedt molesztálása a szexuális visszaélések intézményes szintű elfogadásának és az egyházi vezetés masszív, mindent átható mulasztásának volt köszönhető.’ A jelentés ezután hozzáteszi, hogy ’az érsekek, püspökök és más tekintélyes pozícióval rendelkező személyek az érsekségen évtizedek óta inkább az intézmény imázsának és jó hírének védelmét választották a gyermekek biztonságának és jólétének biztosítása helyett’.” „Egyes beszámolók az egyház intézményes felelősségének tárgyalásakor megemlítik, nem volt ritka az sem, hogy az áldozatoknak hallgatási pénzt kínáltak azért, hogy ne forduljanak a civil hatóságokhoz (kiemelés – m. zs.).”

És jöttek az Angliában, Ausztriában, Belgiumban, Horvátországban, Írországban,  Lengyelországban, Németországban kirobbant botrányok. És egyik sem egyszeri esetről, egy-egy bűnöző papról szólt, hanem tömeges, elterjedt, régóta űzött gyakorlatról. Buda Péter részletesen bizonyítja, nem arról volt szó egyik esetben és országban sem, hogy bármelyik egyházi vezető nyugodtan hihette azt, csak egyedi „eltévelyedésről” van szó, nem beszélve a Vatikánról, ahol hivatalból összegződtek az esetek, ennélfogva az egyházi pedofília tömeges méretei és általános jellege sem maradt rejtve.

És most itt van az újabb botrány, az újabb németországi botránysorozat. Ahol, leírom újra, jelen állás szerint a 27 németországi püspökség közül 18 érintett (miután nem tudjuk a 18 érintett püspökség nevét, így az sem eldönthető, hogy az ugyancsak pénteken, néhány órával később napvilágot látott hír, miszerint „egy bajorországi kolostorhoz tartozó iskolában és internátusban éveken át folyt gyermekek testi fenyítése és megrontása”,  és a  „sértett kiskorúak száma mintegy százra tehető”, újabb püspökségre vonatkozik-e, azaz immár 70 százalékra emelkedett-e azoknak a német püspökségek az aránya, ahol űzött és elhallgatott gyakorlat volt a gyerekek megrontása.)

Szerettem volna, de egyelőre nem találtam senkit, aki elmagyarázná nekem, tudatlannak, és a bizonyára hasonlóan tudatlan olvasónak, hogy az évek óta tartó botránysorozat következtében hány pedofil pap került bíróság elé és börtönbe a világ különböző pontjain. És ha nem került oda, miért nem? Hogy a világi büntetőjog és igazságszolgáltatás eléri-e ezeket az embereket, és ha nem, miért nem? És ha nem, az egyház saját joga miféle szankciókat tartalmaz erre a bűncselekményre? Mi lesz ezeknek a privilegizált pedofiloknak a sorsa? Hivatalvesztés és kötelező bűnbánat? Az áldozatok meg megkapják a maguk bocsánatkérését és az egyházi lelkifurdalás pénzbeni megváltását? (Csak biztatni tudom önmagamat és az olvasókat, hogy hamarosan olvashatnak majd erről is a Galamusban.)

Nem tudok felelni ezekre a kérdésekre. Azt viszont tudom, hogy a gyerekek megrontása a legocsmányabb bűnök közül való. Hogy aki a kiszolgáltatott, tehetetlen gyereket használja nemi vágyainak kiélésére, az nem érdemli meg az ember nevet. Hogy az az intézmény, amely nem száz, egyetlen ilyen esetet is eltűr vagy elnéz, semmi másra, csak mély megvetésünkre méltó. Különösen, ha olyan intézményről van szó, amely önmagát az erkölcs letéteményesének nevezi. Amely önmagát a szeretettel határozza meg. Amely az Isten iránti feltétlen bizalom földi közvetítőjének tartja magát. Amely mind a mai napig az egyetlen igaz erkölcs és az egyetlen felsőbbrendű kultúra képviselőjeként akarja intézményesíteni és kizárólagossá tenni magát. Amely mind a mai napig államilag megtámogatott hatalmat követel magának az emberi lelkek felett. Amely sok helyen, például Magyarországon, az állammal akarja kikényszeríttetni, hogy hitet és erkölcsöt oktathasson minden kisgyereknek.

Igaz, hogy a magyar katolikus egyház kivétel. Magyarországon egyetlen pedofil pap sincs, hiszen egyetlen áldozatról sem tudunk. Bár én tudok egyről, de még a háború előtti időkből. Anyám a németországi hírek hallatán most mesélte el, hogy kiskorú unokaöccse akkoriban csak neki merte elpanaszolni, hogy az egyik osztálykiránduláson molesztálta őt a pap. A pap is, az unokaöcs is meghalt már, az ügynek akkor sem volt, ma sem lesz következménye. De amennyiben a magyar katolikus egyház az egyetemes katolikus egyház része, akkor ha nem is az amerikai, nem is az osztrák, nem is a német kollégákért, de azért az „Anyaszentegyházért”, amely évekig némán tűrte világszerte a kollégák tömeges visszaélését mindennel, ami szent, sőt falazott nekik, szégyellnie kell magát. Mert itt nem az történt, hogy esendő emberek elnézték más esendő emberek borzalmas bűneit. Itt az az intézmény hagyta ocsmány módon cserben a legkiszolgáltatottabbakat, amely az elesettek gyámolítójának nevezi magát, részben ezzel indokolja saját létét a világban, és amelynek egyik szent szimbóluma a kisded. Maga az intézmény romlott, még akkor is, ha vannak egészséges darabjai. Szégyellnie kell tehát magát az intézmény minden egyes darabjának mindaddig, amíg annak a kollektív entitásnak a hitele, feddhetetlensége, tekintélye helyre nem áll, amelyből a legitimitásukat és a hitelességüket merítik. Ehhez nagyon-nagyon sok szerénység, nagyon-nagyon sok alázat, nagyon erős visszafogottság, nagyon mély önvizsgálat és nagyon komoly bizonyságtételek sora szükségeltetik. Nemcsak Jézus bocsánatáért kell imádkozniuk, hanem bennünket, embereket meggyőzniük arról, hogy ismét rájuk bízhatjuk a gyerekeinket és önmagunkat. Nehéz, hosszú és fáradságos munkával. És semmiképp sem nagyhangú követelésekkel. Különösen nem azzal, hogy a gyerekek erkölcsi nevelését ismét kisajátíthassák. És hogy nekem ehhez kötelességem lenne pénzt adni a saját adómból. De azzal sem, hogy ők szabhassák meg bárkinek is ebben az országban, kit tekintsen, rajtuk kívül, a keresztény erkölcsiség egyedüli letéteményesének, és ezért kire adja a szavazatát. Felnőtt életek intézője sem lehet az az egyház, amely gyerekek ezreinek-tízezreinek az életét intézte el, egyszer és mindenkorra, világszerte.

Egyébként van ki mellé felsorakozni a katolikus egyház bírálatában, önkorrekciójának és megtisztulásának kikényszerítése, hitelességének visszaszerzése érdekében. Hans Küng, a nagy tekintélyű német teológus írja a Le Monde-ban megjelent cikkében:

„A püspöki kart vajon nem terheli-e felelősség azért, hogy évtizedeken keresztül gyakorlattá tették a szexuális visszaélések takargatását, így az elkövetőkre nézve tettük egyetlen következménye az volt, hogy áthelyezték őket?... És vajon ma azok volnának a legalkalmasabbak rá, hogy fényt derítsenek a botrányokra, akik tegnap elfojtották őket? Mind a mai napig egyetlen püspök sem ismerte be a cinkosságát. Pedig bármelyikük érvelhetne azzal, hogy csak Róma utasításait követte. A Vatikánban, az abszolút titoktartás kötelezettsége mellett, a Hit Kongregációja foglalkozott minden súlyos szexuális devianciával, amelyet a papság tagjai követtek el, s ezek az esetek a Kongregáció prefektusának asztalán landoltak. Ezt a tisztséget 1981 és 2005 között Ratzinger bíboros töltötte be. Aki még 2001. május 18-án is ünnepélyes levelet intézett a világ valamennyi püspökéhez a fájdalmas vétségekről (Epistula de delictis gravioribus). A szexuális visszaélések eseteit ebben a „pápai titok” (Secretum pontificium) körébe tartozónak és egyházi büntetés alá rendelt bűnnek minősítette. Az egyház tehát nem várhatna el joggal magától a pápától is, a püspökökkel egyetemben, egy mea culpát?”

* A Légiós lelkiség (a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapjáról):
„A Jézus Krisztus iránti bizalom és a mindannyiunkat érintő szeretetében való hit, amely az elmélkedésekben tárul fel és az embertársaink szolgálatán keresztül az Ő szeretetéhez vezet.
A Szentlélek iránti engedelmesség elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egy másik Krisztus formálódjon ki bensőnkben.
Gyermeki szeretet Mária iránt, erényeinek követése. A légiós Neki adja egész életét és papságát.
A Krisztus küldetését továbbra is beteljesítő Egyház iránti szeretet.
Hűség Krisztus Helytartója és az Egyház látható Feje iránt illetve a püspökökkel és papokkal való egység.
Az oltáriszentség és a kereszt - a szentség és az apostoli eredményesség forrása.
Az evangéliumi szeretet arra hív minket, hogy másoknak azt adjuk, ami a legjobb.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!