Tényleg ajándékba kaptuk a demokráciát?

2010. szeptember 11-én, a Fapados alapítvány „100 nap – Becsapott Magyarország” című rendezvényén Vitányi Iván igen érdekes és fontos előadást tartott. Bevallom, az én figyelmemet Debreczeni József interpretációja hívta fel rá. Az ő értelmezése szerint 1989-ben ajándékba kaptuk a demokráciát, és azért hagytuk most olyan könnyedén oda. Ez a megközelítés nekem nemigen tetszik, megnéztem hát, mit és hogyan mondott Vitányi Iván, nem mintha nem hittem volna Debreczeninek, de nem lehet úgy írni valamiről, hogy az eredeti szöveget ne ismernénk.

Vitányi alapgondolata, ha felhívásnak értjük, nagyszerű: itt a lehetőség, hogy magunk küzdjük le a jobboldali abszolutizmust, cselekedjünk hát! (Persze ez is csak interpretáció!) Társadalomtudóshoz méltóan ehhez történelem- és társadalomértelmezést is adott, s ezt magam is nagyon fontosnak, ugyanakkor a tartalmát nagyon problematikusnak tartom. Előadásának még viszonylag az elején (az 5. és a 6. perc között) mintegy alapgondolatként szögezte le, hogy a mi történelmi tapasztalatunk az, hogy a mannát felülről kell várni. Ugyan mi baj lehetne ezzel a mondattal, hisz evidencia, szinte közhely, hogy bizony így van. De vajon valóban létezik-e történelmi tapasztalat, mármint olyan, amelyik generációkon átnyúlva is aktív marad. Gondoljuk csak meg, egy adott eseménysort, annak rendszeres ismétlődését átélő emberek élményei átörökíthetésének egyik feltétele, hogy azokat valamiképp rögzítsék és időről időre elmeséljék. Csakhogy figyelembe kell vennünk a befogadókat is. Egy történet nem ugyanazt fogja jelenteni az olvasónak vagy a hallgatónak, mint annak, aki rögzítette – erről sokat mesélhetnének például azok a magyartanárok, akik Jókait szeretnék megértetni a mai diákokkal. Miért fontos ez? Mert amit történeti tapasztalatnak hiszünk, az a saját jelenlegi élményeink helyességének történeti igazolása, és arról szól, hogyan éljük meg a saját élményeinket, meg arról, hogy mit tudunk kezdeni velük.

Mindebből az következik, hogy valami ma is érvényessé teszi a korábbi generációk élményét: a manna felülről érkezik. A felülről érkező adomány azonban kiszolgáltatottságot hoz létre, ahhoz pedig, hogy  történelminek érzékeljük ezt a tapasztalatot, az kell, hogy magunk is evidenciaként éljük át, nap mint nap találkozzunk a kiszolgáltatottsággal. Tegyük fel, hogy az valóban napi élményünk, ám ebből még korántsem következik, hogy el is fogadjuk, sőt az sem mindegy, miként fogadjuk vagy utasítjuk el.

Ha tehát még mindig történelmi tapasztalatnak látszik, hogy felülről érkezik az áldás, az azt jelenti, hogy a mindennapokat még mindig kiszolgáltatottságok uralják. Ha pedig ez így van, akkor nekünk erről kell beszélnünk. A történelem ugyanis mindig újraszületik, úgy értem, mindig újra kell alkotni kutatásokban, újra kell írni tanulmányokban és monográfiákban, újra kell értelmezni a forrásokat stb. Ennek eredménye lesz az, amit a történelem nekünk jelent. Nem mi vagyunk hozzákötve, hanem fordítva. Azaz, szinte semmit sem magyaráz meg a mai állapotokból és eseményekből, hogy valamikor a 20. században igen sokan elfogadták, hogy tehetetlenek a hatalommal szemben. Elfogadták, de tudjuk jól, hogy – mint a szocializmus idején – a mannát azért mégsem csak fentről várták, tudták, maguknak kell megszerezniük, ha kell, korrupcióval, csalással, trükkökkel. Azon érdemes gondolkodni, hogyan sikerülhetett ezeket a túlélési stratégiákat átplántálni a kapitalizmusba, mert sikerült, az biztos. Azt is mondhatnánk, hogy az adományozó úr képe inkább csak a mindenkori hatalom önmagáról alkotott arcképe volt, és sokkal kevésbé az, amit az alattvalók, polgárok gondoltak róla.

Úgy vélem tehát, hogy a vezéreszme elfogadása nem a múltból táplálkozik, hanem abból, hogy az elmúlt húsz évben a legtöbbünk életében mindennapi tapasztalat maradt a hétköznapi demokráciahiány. Egyre kevesebben lettünk, akik ezt nem tudták és nem is akarták elfogadni, és egyre többen, akik megadták magukat neki. Az ő számukra a demokrácia értékei és törvényei üres szólamokká váltak, amelyek alig jelentenek valamit, és csak nagyritkán védik meg őket. Ha történelmi párhuzam kell, ott van a jobbágyság kialakulása, amikor az állandó fenyegetések és háborúk elől a szabadok a nagyurak védelme alá helyezték magukat.

A történelmi tapasztalat azért is rossz fogalom, mert tehetetlenné tesz. Ha tényleg létezne ilyesmi, nem tudnánk változtatni rajta, el kellene fogadnunk, hogy uralkodik felettünk és meghatározza a jövőnket.


flickr/malix

Vitányi Iván előadásában gondolatilag követte is az utat, amit a történelmi tapasztalat fogalma kijelölt számára. Az eredmény pedig – ahogyan én látom – egy magatehetetlen, külső segítségre várakozó és vágyakozó ország képe lett, amelyet úgy dobálnak a történelem nagyhatalmai, ahogy csak akarnak. Kissé kiéleztem, hogy jobban érezhető legyen, mit mond nekem az, hogy az abszolutista hatalmat mindig kívülről és felülről jövő erők döntötték meg. Szerinte így volt ez az első és a második világháború után, és így volt a Szovjetunió összeomlásakor is. A kérdés csak az, hogy ha ez igaz, akkor hogyan leszünk képesek most magunktól megbirkózni a ránk tenyerelő hatalommal, hisz semmi sem tesz alkalmassá erre? Az előadásának logikája mégis világos, bár ambivalens: ha nemzetközi nagyhatalmak adtak nekünk és vettek el tőlünk, akkor Orbán kísérlete kudarcra van ítélve, mert nem kedveznek neki a körülmények, hisz ma más a konstelláció, mint Horthy idejében volt. Csakhogy, ez esetben miből születik meg az esély, hogy magunk küzdjük le az abszolutizmust? Bizony semmiből! Azt se feledjük el, hogy Horthyt is demokráciák engedték hatalomra jutni!

Szerintem azonban nem így volt. Voltak ugyan az elmúlt századoknak olyan évei, amikor hol egyik, hol másik idegen hatalom hadserege megbénította a magyar társadalmat, de ez inkább kivétel volt. Ez egy nagyon fontos kérdés, ugyanis ezen a ponton arra kell válaszolnunk, mennyire vagyunk képesek és hajlandók felelősséget vállalni a saját tetteinkért! Ha mindig ki voltunk szolgáltatva, el voltunk nyomva, akkor szinte semmiért sem vagyunk felelősek, legfeljebb a kollaborációért. Ha viszont – miként gondolom – a világpolitikai folyamatok a legtöbb esetben csak feltételeket teremtettek, amelyek között nekünk kellett kitalálnunk, mit és hogyan tegyünk, akkor sok mindenért vállalnunk kell a felelősséget! Mégpedig azért, mert a történelmi feltételek által feltett kérdéseknek sohasem csak egyetlen megoldásuk van. Amit és ahogyan teszünk, azt mi döntjük el, mi választunk. Például, senki nem kényszerítette ránk az őszirózsás forradalmat, maradhattunk volna majd ugyanolyanok, mint a háború előtt, mit számít ebből a szempontból, hogy Ausztriával vagy nélküle? Ugyanez a helyzet 1989-cel. A Szovjetunió elgyengülése, majd összeomlása nem azt az egyetlen lehetőséget hordta magában, ami meg is történt. Felülről kaptuk volna a demokráciát? Ugyan! Az MSZMP le se ült volna tárgyalni, az EKA létre se jöhetett volna, ha „kisemberek” sokasága a mindennapokban nem tette volna egyértelművé, hogy nem akar és nem fog ugyanúgy engedelmeskedni, mint korábban tette. A rendszerváltást mi csináltuk, nem valaki más mihelyettünk, de mi is tettük tönkre! Nem mondtunk le róla, csak szétmállott a kezünkben. Ma hasonlóképp nem bíznak az emberek a demokráciában, mint 1989-ben a szocializmusban. Ha vissza akarjuk szerezni a bizalmukat, akkor olyasmit kell nekik ajánlani, ami jobbá teszi a mindennapjaikat, ami megszabadíthatja őket a kiszolgáltatottságtól, és amit önmaguk alkothatnak meg.

Ne beszéljünk hát történelmi tapasztalatokról, a külső hatalmaknak való kiszolgáltatottságról, mert az legtöbbször csak a rossz válaszok következménye. A feltételeken és a lehetőségeken kívül mást nemigen várhatunk másoktól, senki sem ad demokráciát ajándékba, magunknak kell megcsinálnunk. Ha pedig rosszul sül el, akkor majd másra fogjuk. Úgy, ahogy szoktuk.


Krémer Ferenc               


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!