rss      tw      fb
Keres

A köztársasági elnök és a montírozás

A képen balra, fekete-fehérben egy haláltábor kopasz, végletesen lesoványított férfi lakói, a táborok jellemző, emeletes priccseinek résnyi fekvőhelyeire bepréselődve. Önmagában is sokkoló kép, ha senki nem tesz vele semmit, akkor is. Mindenesetre fekete-fehér, tehát múlt idő, dokumentum.

A kép jobb oldalára, a jelen időből odamontírozva, nekünk félig háttal áll Sólyom László köztársasági elnök, kissé színesebben, mint amilyen a valóságos megjelenése – a haja például inkább vörhenyes szőke, mint őszes. Mosolyogva néz a halálra szánt férfiakra, miközben a jobb kezében tartott toll épp egy fekvő ember golyóvá csupaszított feje fölött áll meg a levegőben. A képen felirat is van: „Kezében a válasz”. Alatta kisebb betűkkel: „Megússzák-e a holokauszttagadók?” Mindezt a Hetek című hetilap február 26-diki címlapján látjuk.

Amikor e-mailben megkaptam ezt a képet, és kinyitottam, az első reakcióm ez volt: „Jézus Mária!”, és azonnal be is csuktam. De hát ez meglehetősen infantilis reakció, úgyhogy erőt vettem magamon, és még egyszer kinyitottam. Ám még ekkor is nagy volt bennem az ellenállás, különösen, hogy közben több, ugyancsak jézusmárjázó levél érkezett, különféle barátaimtól, akik szintén látták a képet, sőt, még hallottak is róla sipítozást valamelyik rádióadón. Ebből viszont megállapítottam, hogy a kérdés kezd a hisztéria szintjére emelkedni. Azt nagyon nem szeretem, ezért erőt vettem magamon, és kezemet drasztikusan elszakítva az egeremtől, nem nyomtam ki a képet, hanem elkezdtem szembenézni vele. És természetesen föltettem magamnak a kérdést, hogy végül is mi bajom van vele, mitől annyira ambivalens számomra ez az egész. Mert hogy inkább ambivalens, mint egyértelmű a hozzáállásom, annyit azért már tudtam.

Ambivalens, mert egyfelől továbbra is borzalmasnak találtam, másfelől viszont nem vagyok hülye, és tisztában vagyok azzal, hogy a képnek van igazsága. Hiszen vaskos realitás, hogy a megsemmisítő táborokban olyan iszonyú helyzetben voltak a foglyok, amilyenben itt, a képen látjuk őket. Továbbá az is vaskos realitás, hogy ma a köztársasági elnök egy tollvonással fogja eldönteni: megkeseríthetik-e folyamatosan és hangosan a nácik a képen jelzett embercsoport túlélőinek, illetve utódainak a sorsát (s nem mellesleg azokét is, akik felismerik e sorsok jelentését), vagy nem keseríthetik meg, legalább is nyilvánosan és következmények nélkül semmiképp sem, mert a törvények tiltani fogják, hogy bárki kétségbe vonhassa a történtek valóságát és súlyát.

Akkor tehát igazából arról van szó, hogy olyasmit látok borzalmasnak, ami minden oldalról nézve vaskos realitás. Amitől ezek szerint az első reflexem az elborzadásé. Egyszerűbben szólva: nehezen viselem a realitásokat. Fent említett, egyébként kitűnő barátaimmal együtt.

A melegvíznek ezen revelatív fölfedezése után azonban továbbra is szembenéztem a képpel, de ezt már egy másik kérdés jegyében tettem. A kérdés az volt, hogy ha ez így van – tehát ha indokolt a kép koncepciója, és benne forma és tartalom teljes mértékben harmonizál –, akkor miért nem egy meggyőző, minden kételyt kizáró hatás keletkezik bennem és több barátomban. Miért adott lehetőséget a kép arra, hogy az ember inkább elmenekülni akarjon a halálra szántak látványa elől? És ne azt élje át, hogy tényleg! Micsoda dolog ez már megint, hogy egy tollvonáson múljon egy szemmel láthatóan súlyos tény megítélése?!

A válaszom roppant egyszerű: a kép azért nem váltott ki egyértelmű hatást, mert minden jó szándéka ellenére rossz kép. Rossz, mert ha sokáig nézzük, az elsőre dokumentumnak vélt, haláltáboros fotót inkább egy filmből kölcsönvett részletnek látjuk, amelyen a priccs felső sorából színészarcok, és nem valódi foglyok arcai néznek ránk. Emellett az elnök melléjük montírozott alakja nemcsak aránytalan méretű, de nagyon rossz helyen is áll, és ettől olyan, mintha egy panoptikum viaszfigurája volna. Az egész kép inkább az ötvenes évek merev, direkt sugalmazásokra építő plakát-stílusára emlékeztet. Úgyhogy tovább nem is érdemes foglalkozni ezzel: elrontották, nem az lett, aminek szánták.

Ettől függetlenül a kép által felvetett probléma érvényes marad. A holokauszt következményeit elszenvedők és annak jelentését értők társadalmi biztonságérzete most egy olyan ember kezének tollvonásán múlik, akiben nem bízhatunk száz százalékig. Hiszen a köztársasági elnök eddig, merő politikai taktikázgatásból, folyamatosan csiki-csukit játszott a témával, és bizonytalanságban hagyta a jó érzésű embereket. Így sokan most is csak ötven százalékot adhatunk annak, hogy aláírja-e a törvényt, amely egyértelműen meghúzza a vonalat a barbárság és a civilizáltság között. Ráadásul, ha immár az újságtól függetlenül képzeljük magunk elé az elnök képét, abban a társadalmi háttérben, amelyben valóban létezik, akkor az egy még ennél is elborzasztóbb kép lesz. Abban ugyanis azt látjuk, hogy alig van olyan szelete, amelyből az elnök kezét sokan és erőteljesen a törvény aláírása felé nyomnák. Mert a dolognak az csak az egyik része, hogy a jobboldali sajtó, valamint az elnökhöz legközelebb álló párt, a Fidesz ugyancsak mindent megtesz azért, hogy a náci népirtást azonossá tegye a kommunizmus politikai jellegű tisztogatási akcióival. A dolog másik része az, hogy a liberálisnak és baloldalinak nevezett hangadók, újságírók, véleményformálók körében is nagyon gyenge ennek a különbségtételnek a képviselete. S amíg nemhogy megmarad, de folyamatosan erősödik a politika és a sajtó férfi-központúsága, addig nem is várható, hogy ez megváltozzon. Mert ha csak nem akarom azzal vádolni a véleményformálókat, hogy kifejezetten buták és kiműveletlen az agyuk, akkor csakis a férfi csőlátással tudom magyarázni a helyzetet. Melynek jegyében egyszerűen nem jut eszükbe, hogy sem Recsken, sem a magyar törvények érvényességi köréből eléggé kieső Gulágokon nem gázosítottak el és nem vetettek tűzre egyetlen gyereket vagy apolitikus kislányt, fiatalasszonyt és nagymamát sem, ahogyan azt a náci megsemmisítő táborokban viszont tették. Márpedig ahol gyerekek és nők nincsenek tömegesen jelen, ott a népirtás jelensége sincsen jelen. Ha másért nem, hát már csak ezért sem lehet a kommunisták arisztokraták-polgárok-kulákok-árulók ellen irányuló, gyilkos cselekedeteit azonosítani a náci koncepcióval, amely ráadásul a biológiai, és nem a társadalmi származás alapján szelektálta a kivégzendőket. Az előbbi alól egyáltalán nem lehet kibújni, az utóbbi alól azért egy kicsit nagyobb eséllyel lehet, és lehetett is. Nem erre érv, hogy 56 után a gyilkosok megvárták, amíg a börtönbe vetett, puskával felnőttként harcoló gyerekek tényleg felnőtté váltak, és akkor végezték ki őket – ez a rendszer kérlelhetetlenségének és cinizmusának, de nem a náci mivoltának a bizonyítéka.

Nagyjából ugyanezen a csőlátáson bukik meg az eltérő természetű veszteségek megkülönböztetése akkor is, amikor a nacionalisták a Don-kanyarban elesett magyar katonák holttesteit versenyeztetik a gázkamrákban megölt, fegyvertelen magyar zsidók holttesteivel. Még ebben az esetben sem hallottam, hogy a riporter föltette volna a kérdést a műsorát szétsivítozó nacionalistának: Tessék mondani, hány fegyvertelen gyerek, nő, apa és nagypapa esett el Ukrajnában? Pedig itt már nem is pusztán gyerekekről és nőkről van szó, hanem mindenkiről, aki kívül maradt a háborún. De gyerek, nő és fegyvertelen férfi élete ma nem számít fajsúlyos, perdöntő veszteségnek a közvéleményt erőteljesen formáló történészek, politológusok vagy újságírók szemében. Csak a harcra, háborúra is képes férfiaké. Ezért a differenciálatlan gondolkodásért kár volt elhagyni a hátranyilazást, letelepedni és államot alapítani.

De ne legyünk igazságtalanok: az antifasiszta mozgolódások élén is állnak férfiak, és olyanok, akik képesek felismerni, hogy az újjáéledő fasizmus ismét a látható kisebbségeket veszi célba. S mivel ezek a zsidóság kiirtása és maradékának beolvadása után ma már főként a romák lehetnek, elementárisan az ő életüket fenyegeti most veszély. Ezért is álltak őrt szombaton a Hősök terén nők és férfiak, humanisták, liberálisok és kommunisták vegyesen, az Ismeretlen katona emlékművénél. És tették némileg barátságosabbá az ábrát.

Most már csak azért izgulhatunk, hogy a köztársasági elnök ne csak a Hetek címlapján közzétett montázst, hanem ezt, a Hősök terén összeálló képet is nézegesse. S ha lehet, ezt kicsit hosszasabban. Sőt, az volna a legjobb, ha valahová bele is montírozná magát a képzeletében, a rasszizmus áldozatául esett romák fotói és az egymással összefogó antifasiszták közé. Valamelyikük hátára biztosan felteheti a papírt, amelyen alá lehet írni a törvényt.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!