Gyávák

A címet Josef Skvoreckytől kölcsönzöm. Az ő kitűnő regénye a „Gyávák” (1958), a boldogtalan emlékezetű Cseh-Morva Protektorátus végnapjairól. A történet végén, a náci birodalom bukásakor az addig remegő cseh nyárspolgárok a kezükbe kerülő funkcionáriusokon, kollaboránsokon és szudétanémeteken elkövetett atrocitásokkal mutatják meg hősiességüket: nem félnek belérúgni a kimúlt fenevadba.

A Népszabadság 2009. december 5-i (hétvégi) száma egész oldalas interjút közölt három neves ún. politikai elemzővel az 5 évvel ezelőtti népszavazásról a kettős állampolgárság ügyében. Bár a jeles politikatudósok elvileg és állítólag más színezetű eszmék képviselői, beszédük tenorja gyakorlatilag azonos. Ennek legfőbb elemeként, szorgosan gyakorolva a döglött oroszlán rugdosásának hőstettét, szorgalmasan szidalmazták azt a politikust, aki – akkori miniszterelnökként – lényegében egymaga megfordította a közhangulatot, és elérte a népszavazási kezdeményezés kudarcát.

Lássuk, miket is mondtak róla: „Azokban a napokban kezdett sajtóoffenzívába”, bár előzőleg „hetekig lapított”, mert azt remélte, hogy a pártja „tesz majd valamit, de az még nála is gyávább volt…” Azért kezdett bele, „[m]ert fogalma sem volt a nemzetpolitikáról. Valószínűleg a tanácsadói beszélték rá, azzal, hogy légy tökös, vállald el[…] Kalandorságból. […] Szörnyű, hogy nem tudta: ő is vesztes.” – „[T]örténelmi bűn, […] mert óriási lehetőséget szalasztott el. Ugyanis a magyar baloldal a programjának részévé tehette volna a nemzeti problematikát. […] visszatetsző kampányba kezdett: ismét felnyitotta azt a szelencét, amit a ’23 millió román Magyarországra özönlésével’ […] egyszer már felnyitott” valaki. No és persze: „Hazudott. Kijátszotta az egyik magyart a másik ellen. Durva, elfelejthetetlen, mély sérelmeket okozott.” Mindezzel pedig „a saját és pártja sírját kezdte el ásni”.

E kijelentések túl sok kommentárt nem igényelnek. Annyit azért megjegyzünk, hogy a 23 millió román beözönlése valóban nem egy ténylegesen fenyegető esemény volt ugyan, ám a lehetőség elvileg következett a megkötött szerződésből – ezért is módosítottak azután az idevágó szabályokon. Figyelemreméltó politikatudományi megállapítás továbbá, hogy a volt miniszterelnök már ezzel a népszavazási kampánnyal (nem pedig későbbi, hírhedtté vált és tett beszédével) elkezdte ásni a saját és pártja sírját; vagyis magyarán: valójában ez az, ami igazán „elfelejthetetlen” neki. Végül arra nézve, hogy kinek is van, és miféle fogalma a nemzetpolitikáról és a nemzeti problematikáról, még olvashatók érdekes megállapítások.

„Aztán kiderült, hogy a politikai elit nem tudja, mit tartalmaznak a nemzetközi szerződések, mit jelent az állampolgárság, és mi a különbség a nemzetfogalom és az államfogalom között. […] Korábban történelmi lehetőségünk volt arra, hogy mi legyünk az a közép-európai ország, amely a hagyományos nacionalizmussal szakítva modern nemzetpolitikát folytat.” – „Könnyedén kihúzhatták volna a talajt” az egész kezdeményezés alól, „ha az Országgyűléssel napirendre vetetik […], miszerint könnyítsük meg az állampolgárság megszerzését a határon túliak számára.” Hiszen: „Az egészséges patriotizmus minden normális nemzet életében fontos erőforrás.”

Itt már inkább elkél a kommentár. Mert az rendben van, hogy a politikatudósokon kívül tehát senki nem volt tisztában a tényekkel. De akkor legalább egy-egy utalás erejéig jó lenne tudnunk, hogy pontosan mi is hát a különbség nemzetfogalom és államfogalom meg hagyományos nacionalizmus és modern nemzetpolitika között, vagy hogy milyen az az egészséges patriotizmus, amelynek jegyében megkönnyítjük az állampolgárság megszerzését a határon túliak számára (átköltözés nélkül). E kérdésekre a jeles politikatudósok nyilatkozatából csak sejthetjük a választ. Ha az akkori miniszterelnök kalandorkodott a negatív állásfoglalással, akkor szerintük nyilván pozitíve kellett volna állást foglalni – legföljebb nem népszavazáson, hanem az országgyűlésben. Ami csakis azt jelentheti, hogy a „modern nemzetpolitika” és „egészséges patriotizmus”, sőt a „baloldali programmá” tett nemzeti problematika szerint  is mindenki a magyar nemzethez tartozik, aki magyarul beszél.

Szegény Renan, Meinecke, Gellner tehát hiába írták meg műveiket, melyekben világosan megmutatták, hogy önmagában véve sem az egyazon állami, sem az egyazon nyelvi közösséghez tartozás nem konstituál nemzetet, mivel a nemzet (bármelyik tényező legyen a kiindulópontja) a polgárok szolidaritására épülő tudatos politikai közösség. Enélkül ugyanis csak „gentilizmus” (Szűcs Jenő) van meg „törzsi fogalmak” (Tamás Gáspár Miklós). A népszavazás eredménye lényegében azt mondta ki, hogy nem látja egy ilyen szolidaritásnak a lehetőségét. Meglehet, alapvetően önzésből – de hát ez végül is csak az a természetes önzés, mely Hobbes klasszikus leírásában minden ember elemi alapmagatartása. És az önzés mögött azért többről is szó volt. Egy tényleges szolidaritás ugyanis az együttélésből, az együttes sikerekből és kudarcokból jön létre – nem véletlen, hogy a nemzetek kialakulásának forró öntőformája oly gyakran és tipikusan a közösen megvívott háború volt.

Ha mármost igaz az, hogy a határon túli magyarok „1920 után ismét megélték, hogy cserbenhagytuk őket. Az anyaországból mostoha anyaország lett. […] minket […] neveznek határon túli magyaroknak” – akkor itt először is két igen szép tudósi megállapítással van dolgunk: (1) 1920-ban, hogy ne kövessünk el cserbenhagyást, meg kellett volna tagadnunk a trianoni béke aláírását; (2) a népszavazás nyomán leszálló köd (kinek a fejében?) ugyanúgy elszigetel bennünket, mint anno az angol újsághír szerint az európai kontinenst. – De másrészt mindez merő haszon: „Kinőttek a korábbi vazallusi szerepből, öntudatra ébredtek. Rájöttek, nem az a megoldás, hogy a budapesti finanszírozási forrásokat lesik, hanem a helyi politikában kell pozíciókat szerezni, el kell kezdeni építeni a saját közösségeiket, intézményrendszereiket…”

De hát ez nagyszerű! Ha Magyarországon is megtanuljuk, hogy a határokon belül kell saját közösségeinket és intézményrendszereinket építeni, közelebb juthatunk Habermas alaptételének megértéséhez: „Az egyetlen patriotizmus, mely nem idegenít el bennünket a Nyugattól, az alkotmány patriotizmusa.” (Eredetileg: Die Zeit 1986. VII. 11.) Ennek elfogadásához és kimondásához persze némi bátorság kell, nem úgy, mint az átlag közvélekedés közhelyes előítéleteinek gyáva ismételgetéséhez. Ha Epikurosz szerint istentelen az, aki a tömeg hiedelmeit ráaggatja az istenekre, akkor tudománytalan az, aki a tömeg hiedelmeit ráaggatja a tudományra.

ldthm dytf tkfz gfnbyfкак вылечить пародонтоз зубовпроверка позиций в поисковых системах