Hoffmann Rózsa a „köznevelésről”

A médiában több helyütt megjelent a feltételezés, hogy az oktatásügyi tárca kereszténydemokrata kezekbe kerülhet, ha Orbán Viktor nyeri meg a választásokat. Ezt azért gondolják sokan, mert az utóbbi időkben nem annyira Pokorni Zoltán, a Fidesz „szakpolitikusa” nyilvánul meg iskolaügyekben, hanem Hoffmann Rózsa a Kereszténydemokrata Néppárt oktatáspolitikusa.

Hoffmann Rózsa 1971-ben végzett a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetemen francia-orosz szakos középiskolai tanárként, de tanítás helyett főelőadó lett a Művelődési Minisztériumban, ahol összesen kilenc évet töltött. Ezután lett igazgatóhelyettes a Kaffka Margit Gimnáziumban, majd 1986 és 1997 között a Németh László Gimnázium igazgatója volt. Közben szerzett egy kisdoktorit és 1996-ban Ph.D-t neveléstudományból.

Eleinte oroszból fordított a Szovjet irodalom című kiadványban, majd miután igazgatóhelyettes lett, pedagógia kiadványokban jelentek meg cikkei. Publikációinak száma 196. A rendszerváltozás után elég gyakran publikált az Élet és Irodalomban, de 2002 után már csak a Magyar Nemzetben és az Új emberben jelentek meg írásai. Közben több kitüntetést és díjat kapott, Kiváló Pedagógus (1992), Apáczai Csere János-díj (1995), Budapestért díj (1996), Trefort Ágoston-díj (2001), Széchenyi-ösztöndíj (2001) és a Francia Köztársaság Becsületrend lovagi fokozata (2009).

Politikai pályája meglehetősen rövid. 2003-ban lett a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség tagja, majd 2006-ban átigazolt a Kereszténydemokrata Néppárthoz. Listáról került be a parlamentben 2006-ban. Tehát viszonylag rövid idő alatt futott be nagy karriert.

Ami Hoffmann Rózsa oktatásügyi filozófiáját illeti, az a néhány írás, amit tőle olvastam erősen konzervatív világnézetet sugall. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának folyóiratában, a Mester és tanítványban, amelyet főszerkesztőként jegyzett, „közoktatás” helyett „köznevelésről” beszél. Hoffmann Rózsa teljesen világossá teszi, hogy a szóhasználat tudatos, mivel szerinte „az óvodákban, iskolákban, kollégiumokban folyó pedagógiai munka lényegének és értelmének az embernevelést, azaz a felnövekvő nemzedék testi, szellemi (értelmi) és lelki (érzelmi, erkölcsi) fejlődésének intézményes és szabályozott keretek között történő elősegítését tartom, amely tevékenységért az állam felelősséget visel.” Ezzel szemben a „közoktatás” csak a szellemi, illetve értelmi fejlesztésre irányítja a figyelmet. Hoffmann Rózsa szerint szakítani kell azzal a közel hat évtizedes szemlélettel és gyakorlattal, amely „szolgáltatónak, tudásgyárnak tekintette az iskolát, és amely a rendszer működését ideológiai, hatalmi és pénzügyi szempontok szerint szabályozta.”

Hoffmann Rózsa feltehetőleg úgy gondolja, hogy az ő konzervatív oktatásfilozófiának eljött végre az ideje. Hatvan év teljesen rossz oktatáspolitikája után megszülethet végre a tökéletes iskolarendszer. Hoffmann szerint „Új Nemzeti Alaptantervre” van szükség. Atya Isten, megint újra? Ez az új NAT „ismeretekre épít, mert ez biztosítja azt, hogy a nemzeti műveltséget tovább adjuk.” Jöjjön vissza a kötelező tananyag, és valószínűleg az egységes tankönyvek rendszere is. Az a hagyomány, hogy „az állam, élve a jogával és felelősségével, valamilyen mértékben előírja azt, hogy mit kell az iskolában tanítani.” Hoffmann Rózsa elfogadhatatlannak tartja, hogy ezzel a két évszázados hagyománnyal 2003-ban szakítottak. A tanárok önállósága az „elsajátítandó ismeretanyag tíz százalékáig terjedhet.”

Borzalmas emlékek tornyosulnak lelki szemeim előtt. Például az a helyzet, amikor a történelemtanárunk négy teljes évig egy szóval többet sem mert mondani annál, mint ami a könyvben le volt írva. Érthető a félelme, ez ugyanis még a Rákosi-korszakban volt. Vagy amikor gyenge minőségű magyar irodalomról szóló tankönyveinkben csak azokról a versekről, illetve regényösszefoglalókról tanultunk, amelyek valamilyen minisztériumi nagyokos szerint hozzátartoztak nemzeti műveltségünkhöz.

De mehetünk vissza azokba a boldog időkbe is, amikor, Hoffmann Rózsa szerint, remek „köznevelés” és nem igen hibás „közoktatás” folyt. A katolikus iskolában erkölcsi nevelésünk tökéletesre sikerült. Egy erkölcsös 10 éves kislány szoknyájának hossza is meg volt határozva. Láttam megszégyenített gyerekeket, akik a a folyosó hideg kövén térdepeltek, hogy Mater Iréne vagy Júlia meggyőződhessen róla, a szoknya eléri a padlót. Ha nem, jött az olló és mehetett haza a kislány jól megszégyenítve.

És természetesen azt is ellenőrizték, hogy jár-e a gyerek templomba. A katolikus az iskola saját templomába járt, ahol katalógus volt. A „másvallásúaknak” pedig aláírással kellett igazolniuk hétfőn, hogy voltak templomban vasárnap. Vigyáztak ők az eltévelyedett nyájra is. Hogy mit tanultunk? Nem sokat. Hacsak azt nem, hogy álszentség lepi el az egész iskolát, és általában a gyerekek megaláztatása folyik.

Ami pedig a magolást illeti. Óriási problémáim voltak e téren, ugyanis a mai napig képtelen vagyok valamit szóról szóra betanulni. És valami oknál fogva az akkori iskolarendszer a műveltség netovábbjának tartotta, ha valaki fújja a verseket. Nem csak rövid verseket, hanem Arany Toldijából több száz sort. Sőt, a nehezen megtanult versekre évekkel később is emlékezni kellett. Még érettségi tétel is lehetett ennek vagy annak a versnek a felmondása. Az érettségire való felkészülésem jó része arra ment rá, hogy újratanultam a verseket, miközben abban reménykedtem, hogy nem leszek annyira szerencsétlen, hogy olyan tételt kapjak, amelyben versszavalás van. Hogy mindez mire volt jó? Fogalmam sincs.

Ha valami baj van a mai közoktatással, az nem az erkölcsi oktatás, illetve a közös tanulmányi anyag hiánya. Valószínűleg sokkal inkább a felkészült pedagógusok és egy modernebb oktatási szellem hiányozik.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!