Melyik tükör görbe?

Ítéletek és előítéletek

Kérem a kedves olvasót, ne akadémiai értekezésnek tekintse az itt következő sorokat. Olvassa inkább úgy, mint

Mi értelme van az előítéletekről beszélni?

A válasz szerintem nagyon egyszerű és talán nagyon triviális is: csakis akkor van értelme beszélgetni az előítéletekről, ha elutasítjuk az előítéleteket és szeretnénk, hogy a lehető legnagyobb mértékben mentes legyen tőle a közélet. Nincs az az ember, aki ezzel ne értene egyet! Mégis ellentétek vannak közöttünk, és ezért mégsem tudjuk eldönteni, mitévők legyünk, melyik cselekvés a helyes.

Ha tudjuk, miből erednek az ellentéteink, talán képesek leszünk arra is, hogy hatékonyan lépjünk fel ellenük. Megítélésem szerint az ellentéteink egyik forrása az, hogy nem tudunk megegyezni abban, mit is tekintsünk előítéletnek. Senki se higgye, hogy ez szavakon lovaglás. Nézzük csak! Mostanában sokszor hallani, hogy „ki kellene mondani végre a tényeket / az igazságot”, és vannak, akik ki is mondják, amit ez alatt értenek. Mások ugyanerről azt gondolják, hogy előítéleteket fogalmaznak meg. Az előítéletesek tagadják, hogy azok lennének, hiszen az ő véleményük „tapasztalatokon” alapul – állítják. Sokszor előfordul, hogy éppen azért nem lehet megegyezni arról, mi is az előítélet, mert hívei nem ismernek el más valóságot. Ők sem tagadják, hogy létezik előítélet, csak éppen az, amit ők tesznek, nem az. A másik oldal pedig nem képes olyan megközelítést kínálni, amelyik széles társadalmi konszenzus alapja lehet, amelyik nem egyszerűen az előítélet és az előítéletesek megbélyegzése, netán elfogadása, hanem a megoldások irányába vezetne bennünket.

Nem gondolom, hogy az itt következő gondolatok lezárják ezt a vitát, ellenkezőleg, abban reménykedem, hogy elindítják!

Miről is beszélünk?

Mindenekelőtt egyezzünk meg abban, hogy nem mindenféle, hanem csakis a közhatalmi szervezetekben megjelenő, fel-feltűnő előítéletekről fogunk beszélni. Joggal fogalmazódhat meg az olvasóban a kétség, helyes-e ez az elkülönítés? Mire jó az, ha a közhatalom gyakorlóit a társadalomtól elválasztva vizsgáljuk, hiszen – mint oly sokszor hallani – „egy előítéletes társadalomban a rendőrök, ügyészek, bírók, politikusok, tanárok, tudósok stb. sem lehetnek másfélék, mint a többiek”! A társadalom és a közhatalmi intézmények közötti kölcsönhatások hosszas elemezgetése helyett hagy hívjam fel a figyelmet két lehetséges szempontra. Ha elfogadjuk – és miért ne fogadnánk el? –, hogy az előítélet a polgári társadalom értékrendjével ellentétes eredményeket szül, és elfogadjuk azt is – miért ne tennénk? –, hogy a közhatalom egyik feladata éppen ennek az értékrendnek az érvényre juttatása, akkor fel kell tennünk a kérdést, amelyre önmagunknak - és nyilvánosan - is választ kell adnunk: A közhatalom képviselőiként sodortatni hagyjuk-e magunkat, vagy vállaljuk azt, ami a munkánkkal jár: a polgári társadalom értékeinek képviseletét? A másik szempontból, ahonnan az „előítéletes társadalom – előítéletes közhatalmi dolgozók” kapcsolatát nézni lehet, a következő kép látható: a közhatalmi intézmények dolgozói nem tudják magukat kivonni a társadalmi nyomás alól, és igyekeznek mentséget találni véleményeikre, viselkedésükre, döntéseikre. A második esetben is adódik egy kérdés, amelyet meg kellene válaszolni: Vállaljuk-e a felelősséget a következményekért, miután elhitettük magunkkal, hogy vannak mentségeink?

Talán megegyezhetnénk abban, hogy a társadalom előítéletessége senkit nem ment fel a saját döntéseinek következményei alól. Az előítéletek ugyanis nem egyszerű vélekedések egy másik emberről vagy embercsoportról, hanem minden esetben kimutathatóan a közjavak elosztásának módját, a különböző csoportoknak a közjavakhoz való hozzáférésének lehetőségeit igyekeznek megalapozni. Az előítélet tehát a társadalmi hatalom jellegéről és működéséről szól.

Éppen ezért határozott és világos különbséget kell tenni azok között, akik nem rendelkeznek sem magánhatalommal, sem közhatalmi pozícióval és azok között, akik vagyonuk, gazdasági vagy kulturális pozíciójuk révén magánhatalommal bírnak, valamint a közhatalmat különféle szinteken és szakterületeken működtetők között. Az utóbbiak előítéletei, vagy éppen az előítéleteseknek való engedelmeskedésük egészen más jelentésűek. Az előítéletek csakis az ő döntéseik alapján válhatnak diszkriminációvá. Sőt, a diszkrimináció a közhatalom működésének akár formális, akár informális szabályává is válhat. Vegyük tekintetbe, hogy ezért a folyamatért nem lehet felelőssé tenni általában a „társadalmat”! Nagy rajtunk a felelősség, mert rendőrként, tanárként, bíróként stb. elmondott véleményünk, meghozott döntéseink sosem magánvélemények, hanem a közhatalom állásfoglalásai és döntései, amelyek a szervezeti és személyes pozíciók inkonzisztens terében jönnek létre. Minden előítéletes, vagy akárcsak félreérthető, félreértelmezhető véleményünk és döntésünk a közhatalom meghatározott minőségű reprodukcióját eredményezi, tagadja vagy eljelentékteleníti az alapértékeket, amelyek nélkül a polgári társadalom nem tud létezni.

A társadalmi világ semmi másból nem áll csak a cselekvéseinkből és azok következményeiből. Ebből pedig az következik, hogy rajtunk múlik, milyen a társadalom. Ha most visszagondolunk arra az érvre, hogy „akár mi is lehetünk előítéletesek, hiszen a társadalom mennyire az!”, akkor jobb, ha óvatosak vagyunk, hisz könnyen megfordítható, így: Ha a közhatalom elnézi, megengedi, képviseli stb. az előítéletes magatartást, a társadalom egyre előítéletesebbé válik. Megfordítva sokkal jobban hangzik ez a tétel: Az a közhatalom, amelyik következetesen előítélet-mentes döntéseket hoz, amelyik nem tűri el, hogy képviselői félreérthető, kétértelmű vagy tisztán előítéletes véleményeket nyilvánítsanak és ilyen döntéseket hozzanak, az valamennyi polgár érdekében képes a társadalmi előítéleteket marginalizálni.

Merre keressük a megoldást?

Magától értetődőnek tűnik, hogyha az előítéleteket hatalmi kérdésnek tekintjük és a közhatalom működtetői körében szeretnénk redukálni azt, akkor a megoldás magában a hatalomban van elrejtve valahol és valahogyan. Már csak rá kell jönni hol és hogyan.

Tegyük fel, hogy a bírók, rendőrök stb. – hagy ne soroljam el újra – legalább két fontos szempontból rendelkeznek hatalommal. Hatalmat ad nekik a hivatal, amit betöltenek, és mivel döntő részben bizonyosan a többségi csoporthoz sorolják magukat, hatalmat nyernek abból is. Mindkét hatalomból egészen különböző attitűdök eredhetnek. Ezek bizonyos típusai természetesnek tekintett előítéleteket, más típusai pedig magától értetődő felelősséget eredményeznek.

Hivatali hatalmi attitűdök

Mivel a közhatalom sohasem táplálkozhat önmagából, a legfontosabb viszony, amelynek minősége a legerőteljesebben befolyásolja az előítéleteket, az a hivatal és a polgárok viszonya. Ha elvontan fogalmazunk, akkor nagyon könnyű megmondani, melyik az a viszonyminőség, amely opponálja az előítéleteket (kétségtelenül a szolgáltató-segítő viszonyulás), ám ennek konkrét működési módjai az egyes közhatalmi intézményeknél mások és mások, és a sémák semmit sem segítenek, magunknak kell kialakítanunk azokat. Olyan kifejezést kell most használnom, amely a magyar köznyelvben még nem elfogadott, és éppen ezért igencsak félreérhető, mint pl. a társadalmi szerep – amelyről mindenkinek a feladatok jutnak az eszébe, és ezért úgy gondolják, hogy ezeket felsorolva már meg is határozták azt.

A közhatalom társadalmi szerepe azért nem válaszolható meg taxatív módon, mert nem arról szól, mit kell csinálnia, hanem arról, hogyan.  Ebből következőleg a különféle társadalmi szerepek viszonyt hoznak létre a polgárok és a hivatalok között. Voltak és vannak olyan társadalmi szerep-meghatározások, amelyek szinte megkövetelik az előítéleteket. Mivel furcsamód éppen a rendőrség a legnyitottabb, legtöbbet vizsgált közhatalmi intézmény, az ő esetében ezt konkrétan is meg lehet mondani. Ez a 19. századból ránk maradt „bűnözés elleni háború”. Mivel ma nagyon erős a nosztalgia valami hasonló után, engedjenek meg egyetlen mondatot csupán erről – és persze ne tévesszék azt össze a bűnüldözéssel. A „bűnözés elleni háború” idején a társadalmi problémák kezelésének módja a társadalmi csoportok egymástól való elválasztása volt. Persze alul voltak megtalálhatóak a delikvens osztályok, felül meg a decensek. Az előítélet megkönnyítette a „bűnösök” kiválasztását, és persze az elítélését is. Ha azonban a közhatalmat a közösségnek nyújtott szolgáltatásként üzemeltetjük, akkor az előítélet olyannyira káros, hogy eredményeként a polgárok közössége felbomolhat. A társadalmi szerep értékválasztást jelent, amelyek aztán a hivatalok egész tevékenységét meg kell, hogy határozzák.

A deklarált értékrend és a ténylegesen érvényesülő nem mindig fedik egymást – ilyenkor a hivatalok vezetői a kritikákra a deklarált értékrenddel felelnek. Számunkra azonban az a fontos, mit gondolnak, és milyen gondolatok alapján cselekednek a hivatalnokok, milyen jellegű hivatali hatalmat gyakorolnak, ennek alapján miként szelektálnak embereket, ügyeket, magatartásokat. A szelekció ugyanis elkerülhetetlen, és nem is feltétlenül káros, azzá csak akkor válik, ha következményeiben ellentétes a demokrácia értékrendjével.

A hivatalokat alakítani lehet, változtatni lehet a felépítésüket, belső szerkezetüket és hierarchiájukat, akárcsak működési módjukat és kultúrájukat. Vannak hivatali rendszerek, amelyek belső viszonyaiknál fogva generálják az előítéleteket vagy éppen a különféle agressziót, és vannak, amelyek éppen ellenkező eredményeket hoznak.

Többségi-hatalmi attitűdök

A többségi hatalom a közjavak – munkaerő-piaci pozíciók, iskolázottság, egészség, biztonság, igazságosság stb. – elosztásáról szól. Arról, hogy kik és milyen mértékben juthatnak hozzá egyik vagy másik közjószághoz. Aztán arról is, hogy lehet-e, kell-e hierarchikus csoportokba rendezni az embereket, és ha igen, akkor milyen szempontok alapján. Ha pedig mindez elfogadható, akkor milyen jellegű és milyen mértékű különbségek lennének a helyesek.

Látens, csak indirekt módon felszínre jutó vélekedések a társadalmi hatalom megoszlásáról és allokációjáról – ez a többségi-hatalmi attitűdök forrása. Az előítéletek becsomagolva, inverz módon, a megítélt csoportok degradálásával, becsmérlésével nyilvánítják ki a többségi-hatalmi igényeket. A negatív, megvetendő tulajdonságokkal stigmatizált csoportokat a hierarchia aljára utasítják, akiknek nem kell munka, mert úgysem akarnak dolgozni, nem kell oktatás, mert amúgy is alkalmatlanok a tanulásra, akiket erőszakkal kell belekényszeríteni a rendbe, mert a „vérükben van” a rendetlenség stb. Pedig a rendet az előítéletek és a diszkrimináció pusztítják, és az, hogyha mindazok elkövetik, továbbra is a közhatalom birtokosai (bitorlói?) maradhatnak. Szigorú verdikt, elismerem, hogy helyes-e arról beszélnünk, vitatkoznunk kellene végre, mert nem lehet előrébb jutni anélkül, hogy ki ne hámoznánk a saját gondolkodásunkban elrejtett többségi-hatalmi igényeket, és ne néznénk szembe - mi magunkat a többséghez sorolók valamennyien - a saját felelősségünkkel.

Szolidaritási attitűdök

A társadalmakat egy hatalommentes viszony, a szolidaritás tartja össze. Amikor szolidárisak vagyunk, vagyis, amikor segítünk a bajba jutottaknak, a gyengébbeknek, a kiszolgáltatottaknak és magukra maradottaknak, a szerencsétleneknek stb., akkor a konkrét, anyagi javakban, sorsokban megformált egyenlőségeket egy elvont, ám éppen a szolidaritás révén valóságos egyenlőség, az azonos emberi méltóság, minden egyén azonos értékűsége alapján hidaljuk át. Akár nyújtjuk, akár elfogadjuk a szolidaritást, a nélkül tesszük, hogy bármilyen hierarchiát szükségesnek vagy akár csak lehetségesnek tartanánk. Ahol viszont megtagadjuk azt, megjelenik a hatalom, megjelenik az előítélet – bár igazából fordított sorrendet kellene mondanunk: ahol hatalmunkat érvényesíteni akarjuk, ott rendszerint megtagadjuk a szolidaritást. Ahol marginalizálni, vagy a társadalomból kirekeszteni akarunk valamely csoportot, ott a szolidaritásra érdemtelennek minősítjük őket – gondoljon csak kedves olvasó az „érdemes” és „érdemtelen” szegények kategóriáira!

A szolidaritás tehát érzékeny mutatóként jelzi, ha valakik választóvonalakat akarnak húzni a társadalmon belül, hogy valamely részét bekerítsék és elkülönítsék.

Interperszonális attitűdök

És végül itt vannak a jól ismert interperszonális attitűdök, amelyekkel a társadalmi távolságot mérik már vagy hatvan éve. Míg az előzőekben érvényesülő előítéletek a közszférát osztják meg és gyarmatosítják, addig a személyes kapcsolatokban érvényesülő előítéletek a magánszférát mérgezik meg. Együtt dolgozni, egymás közelében élni, párt választani a másik csoportból stb. ezek a társadalmi együttélés és együttműködés előfeltételei. Eleve nem személyes szimpátia vagy antipátia alapján dönteni minderről, az kedvező talajt teremt a társadalmi konfrontációnak, és azoknak az embereknek, akik elutasítják a demokráciát, akik szembeállítani és megosztani szeretnék a polgárokat, mert céljaikat másként nem érhetik el.

…és végül

Az előítéletek sokféle forrásból táplálkoznak, de egyik sem végzetszerűen határozza meg a cselekvéseinket és a döntéseinket. Szerencsére eldönthetjük, melyik forrás vizéből iszunk…


Az Egyesület 2009. január 30-i szakmai napján elhangzott előadás írott változata