Szöszmösz - 2010.03.05.

Mindenki másképp csinálja

Az éves BKV-bérletnek ugyanaz a hátránya, ami az előnye is: tizenkét darab havi szelvénykéből áll. Így ha egyet elhagyok, a többi még megmarad, viszont ha elfelejtem hó végén kicserélni, akkor bérlet nélkül utazom. Ez történt tegnap is, de nem estem kétségbe, még a metróba szállás előtt észrevettem, és gyorsan beszereztem a két vonaljegyet: egyet oda, egyet meg vissza, mert az ember nem hazardíroz, ha komoly, meg felnőtt, meg jól keres. Hazafelé be kellett ugranom a Lehelre macskakajáért, mert ott kapható az az egyetlen fajta, a középen lyukas, amit a szőrös hányógépek (miért tart az ember macskát?) gasztronómiai ízlésük fejlődésének jelen szakaszában viszonylag jó étvággyal megesznek. Ezúttal a racionalitás és az emberi léttel együttjáró egészséges smucigság arra késztetett, hogy a Nyugati és a piac közötti egy megállónyi utat gyalog tegyem meg, élvezve közben a nap melegét és mindazt az élményt, amellyel egy ilyen rövid séta során is megajándékozhat bennünket az ég. Szeretem a West Enddel szemben az új, szögletes irodaházakat, eleganciájuk a járókelőkre is átsugárzik, nem beszélve a bennük székelő cégek szintén elegáns ügyfélköréről. Miközben vidáman caflatok, megáll egy szép nagy autó (ennél több sajnos a járműmeghatározás terén nem telik tőlem) egy másik szép nagy autó előtt, majd kiszáll belőle egy jólöltözött fiatalember, amolyan ügyfélkör típusú, és elindul a járda szélén a mögötte álló autó felé. Nem egyszerűen elindul, a jelenet filmbeli: úgy megy, mint aki csak épp véletlenül jár arra, s a felhőket bámulja, belül fütyörészve. Amint a másik kocsi szélvédőjéhez ér, egy gyors mozdulattal lekapja róla a közterületesek által gondosan oda helyezett mikuláscsomagot, kicsit továbbsétál, meglepetten megfordul, visszasiet a sajátjához és ráteszi a piros zacskót. A parkolóőr ettől kezdve nem bünteti meg, mert azt hiszi, már megtette. A fiatalember - arcán elégedett mosollyal - az egyik irodaház irányába távozik. Én meg tovább a piacra, zsebemben a becsületjeggyel.


Nem politizálunk!

A kampányidőszakban szinte mindenki késztetést érez arra, hogy megmondja a tutit: részben arról, hogy kire kell(!) szavazni, részben arról, hogy melyik párt miben hazudik (standard válasz: mindegyik, mindenben). Szomszédaim kedvesek, gyakran felszednek, ha látják, hogy a megálló irányába megyek. Útközben beszélgetünk is. S mivel valamennyien kultúrlények, ezek a beszélgetések kivétel nélkül jó kezdetet jelentenek a naphoz. Négyévente azonban itt van ez a fránya két hónap, amikor bárki venne is fel, maradok inkább a busznál, ott egy-egy könyvbe beletemetkezve meg tudom kímélni magam – a vélhetően rajtam kívül – az egész országot izgató találgatás- és érveléscunamitól. Délután rá kellett ébrednem, hogy már megint tévedtem - a többit egyelőre nem sorolnám. 147-es busz (elnézést, hogy mindig ezt hozom fel példaként, de ugye, ezzel járok), Újpest-Központ, 12 óra 55 perc. Pontosan indul, de nem agyatlanul: megvárja, amíg a lámpa zöldre vált és csak akkor csukja be az ajtót, hogy az utolsó pillanatban futva érkezők is fel tudjanak szállni. Elismerő pillantást vetek a sofőrre, majd a szemem megakad az előtte félig lehúzott állapotban lévő napellenzőn: „Új irány! MSZMP kurvaanyád”. Kicsit lejjebb, előregyártott matricán, szintén az előbbi anyamotívum, de már az ismert Petőfi versben „… De nem ám a mi hazánkat”. Marad a „szembe ülés”. Azért gyalog járni nem fogok!


Százharminc

Sokáig azt hittem - mint utóbb kiderült, tévesen -, hogy vért venni tőlem, egyike a világ legegyszerűbb dolgainak. A vénámat remegő kézzel, félvakon is eltalálhatja bárki, olyan jól látszik. Az őszi vesegörcs azonban megmutatta, hiába a jó véna, egy túlméretezett szúrással könnyen el lehet érni, hogy egyszerre két egészségügyi dolgozó heverjen a lábaim előtt, s lelkesen próbálja feltörölni a padlóról a véremet. Ilyen előzmények után ma némi fenntartással közelítettem a labor felé. Tudtam, hogy ott vér fog folyni. A kérdés csak az, hogy hova. Aggodalmam teljesen alaptalannak bizonyult, a Rákóczi útról kis sétával Európa civilizált területére jutottam. Igaz, előtte sikerült betérnem a patológiára is, de ez csak azért volt, mert a liftkezelés nem az erősségem. Az egész vérvétel alig több, mint tíz percig tartott, beleértve a várakozást és az eztmégötpercigszorítsa három percét is. A vizelettel csaltam, de ez mellékes. Ami fontos, az a szorítós három perc. Akkor mondta el barna negyvenes hölgy (asszisztens) a pult mögött ülő őszes ötvenesnek (szemei körül sötét karikák, amelyek a néphit szerint veseproblémára utalnak) és a szintén ott dolgozó, nagyon kedves, vörös hajú késő harmincasnak, hogy a szuperbruttósítás nem eredményezte a választási plakátokon olvasott többletpénzt a pénztárcájukban. Sőt, mindannyian tízezerrel kevesebbet kaptak, mint eddig. A nagyságrendre is hamar fény derült: a nettó fizetésük közelebb van az ötven-, mint a százezerhez. Ha jól értettem, az ötvenhez is csak közel van, de nem éri el. Hármuk közül ketten helyben elhatározták, hogy felmondanak. A harmadik nem jutott szóhoz. Az elsőt is a sírás környékezte. Napi tíz-tizenkét órát dolgoznak. Megtapasztaltam: jól. Rövid telefon után megtudták, hogy a „humánpolitika” hibázott, mert nem mondta, hogy kérniük kell az adójóváírást, különben kevés pénzt kapnak. Kiszámoltam: a munkájukhoz képest keveset kapnak akkor is, ha az a kevés a mostaninál tízezer forinttal (alig 40 euróval) több.

A Blahától combinóztam. Köpcös úr és ismerőse is: „Aszongya, ad százharmincat. Mondom, elmész te a jó kurva anyádba! Tudod mikor kerestem százharmincat? Tíz éve. Segédmunkásnak akarsz felvenni engem? Attól, hogy válság van az építésbe, még ne nézzé hülyének! Százharmincat?! Baszd meg, akkor inkább az utcán sétálok, és úgyis összeszedek annyit!”

Hazaértem.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!