Mit kéne tenni?

Nem mondom meg, melyik újságban olvastam, hogy a Fidesz maga alá akarja gyűrni a független intézményeket, és ehhez különböző technikákat alkalmaz: hol egyszerűen a saját emberét ülteti be, hol átalakítja az intézményt.

Térjünk vissza egy pillanatig az előző mondat elejére: ugye mennyire sután hangzik ez így? Pedig állandóan ez történik a magyar újságírásban, tisztelet a kivételnek. Ha újságíró lennék, biztos szóvá tenném azt a gyakorlatot valami szakmai érdekképviselő fórumon, kamarában, akárhol, hogy a kollégák nem képesek tisztességesen megjelölni a forrásaikat; hogy súlyos félreértés lepte el a magyar újságíró szakmát: sokan azt hiszik, hogy az információ forrásának pontos megjelölése reklám a konkurenciának. Pedig még csak nem is egyszerűen a szakmai szolidaritás miatt vagy az emberi tisztesség okán (ezekkel, gondolom, bajok vannak egyébként is), hanem az újságírás, sőt általában a közlés szabályai következtében kellene minden esetben a forrást megjelölni. Ez a szabály a tudományos közléseknél a legszigorúbb, de minden más nyilvános közlésre is vonatkozik. A Galamus című lapban ezt a torz gyakorlatot folyamatosan érzékeljük, kezdeni kell majd vele valamit, csak hát ez nem egyszerűen a kicsi és barátságból, elkötelezettségből alkotó közösségek baja, hanem egy általános normazavar része. És akkor innen könnyen továbblendülhetünk e szöveg első mondatának második felére.

A jobboldali kormány térfoglalása nyilvánvaló, a jogállamokban szokásos ellensúlyok és hatalomkorlátozó eszközök legyengítése, felszámolása vagy elfoglalása viszonylag gyorsan történik. Számítani lehet rá, hogy az egyelőre még függetlenek is sorra kerülnek. A minap egy újabb Polt-korszak fénye derengett fel. Poltnak sikerült belül kibekkelnie ezt a hosszú "ellenséges" korszakot, bár az ügyészségi szervezetben azért a jobboldali érzelmű kollégák nem érezhették magukat kellemetlenül eddig sem. Azt persze sokan  nem hiszik el, hogy a baloldal kormányzása nem járt együtt mindenkor és mindenhol a saját emberek benyomásával. Érthető: óriási a tájékozatlanság és erőteljes a tudatos félrevezetés, így könnyen előáll az a helyzet, hogy eladható a szöveg: a jobboldal most a kétharmados parlamenti többséggel csak birtokba veszi azt, ami jár neki. Aki megszerzi a választók bizalmát, az szabadon ültetheti a kádereit oda, ahova akarja, alakíthatja az intézményeket, ad absurdum még az alkotmányt is saját képére formálhatja. Legutóbb az egyik televízió stúdiójában a párt szlogeneit vehemensen védelmező meghívott is erre építette a mondandóját, nem is lehetett ott beszélgetni egy percet sem. (Nem mondom meg, hol lehet visszanézni a műsort.) Itt is a jelenség érdekes: véleményformáló tanult emberek képesek minden skrupulus nélkül elfogadni a totális hatalom képleteit, és persze sok egyéb galádságot is, ahogy arról Tamás Gáspár Miklós érzékletesen beszámolt. (Legközelebb majd megírom, hol.) Mindennek az lesz a következménye, hogy a választók elfogadják, a kormányzás akkor hatékony, ha nem akadályozzák olyan tényezők, mint alkotmánybíróság, ombudsman, számvevőszék stb. Ha mégsem lesz hatékony, ebből akkor sem az következik, hogy az ellensúlyokat vissza kell építeni, hanem valami más. De ezzel talán várjunk még! Igaza van Szilágyi Ákosnak a 2000 című folyóiratban megjelent írásában: a monolit hatalomgyakorlásnak sok egyéb mellett az a legsúlyosabb csapdája, hogy bizonyosan nem tud hatékony sem lenni, mert felégeti maga körül a visszacsatolási lehetőségeket. Szeretem ilyenkor Cass Sunstein remek írását emlegetni, amely már címében figyelmeztet: Why Societies Need Dissent (Miért van szükségük a társadalmaknak a véleménykülönbségre – Harvard University Press, Cambridge, 2003. A könyvről rövid beszélgetés található itt.) A túlzott konformitás katasztrofális következményekhez vezethet. Számos, később súlyos károkat okozó politikai döntés mögött az ellenvélemények, ellenérvek, kifogások, visszacsatolások hiánya, a félelmekre és alárendelődésekre építő monolit hatalomszerveződés állt. Még demokratikus környezetben is előfordulhat olyan helyzet, hogy a szervezeti központ vagy valamely személy minimálisra csökkenti az ellenvélemények megjelenésének lehetőségét, például a hatékony kormányzásra hivatkozva. Az amerikai alkotmányjogász például azt állítja, hogy az elnök környezetében az adott pillanatban nem volt senki, aki ellentmondott volna neki Kuba ügyében, ezért következett be a tragédia a Disznó-öbölben. A konformitás egyéb, a politikai szférán kívül is megjelenő hatásaival újra és újra szembe kell nézni. Nézzenek körül egy kicsit, mire vagyunk képesek!


Monolit – termesztársadalom


Szóval elég nagy baj, hogy a Fidesz olyan típusú szervezet, amelyben nincs nagyon helye másnak, csak a főnök akaratának. Az ilyen szervezeti konstellációkból gyors szétesések szoktak következni. Vagy tartós, de egyre keményebb központosítás. Ez utóbbi akkor valószínűbb, ha sikerül a környezetet is olyanná alakítani, ahol nincs értelme az ellenvéleményeknek, kifizetődőbb az alárendelődés, vagy ahol az aggályoskodók az ellenség kategóriájába kerülnek, akiknek jó esetben csak az elhallgatás a sorsuk. Szerintem jelenleg Magyarországon minden feltétele adott annak, hogy egy ilyen hatalomgyakorlás kialakítsa saját tartós működésének a feltételeit. Igaz ugyan, hogy Putyin Oroszországához képest itt hiányzik a nyersanyag, tehát nehéz lesz a rendszert finanszírozni, de jelen vannak az udvari értelmiségiek, akik alig várják, hogy avítt, intoleráns vagy csak egyszerűen nacionalista és irredenta eszméiknek nagyobb tere legyen. Aztán itt van a szakmai etikák és szabályok lerombolása, amelyek hiányában nincs mire támaszkodni a belső pártharcosokkal vagy konjunktúralovagokkal szemben; itt van a szinte teljes tudatlanság az alkotmányos értékek jelentőségét illetően. Hüledezünk, hogy mennyire nem képes lényegi elemzést adni a politológusok túlnyomó többsége, milyen felületesek és mennyire nem vezérli semmi szakmai odaadás munkájukat. Elképedünk az újságírók rendetlenségén és a gyászos színvonalon, kesergünk néhány tudománnyal foglalkozó ember ijesztő társadalomképén és azon, hogy ezek minden különösebb reakció nélkül maradnak. De ezen tényezők hatásai összeadódnak, és végleg lepusztítják azt a lehetőséget, hogy értelmesen beszéljünk. Hogy a címre is válaszoljak: azt javaslom, ne hagyjuk szó nélkül a méltánytalanságot, a kicsinyes féltékenységet, a szakmai szabálysértéseket, a butaságot (a diktatúra legkedvesebb barátját), mert ezek csak nagyobb bajokhoz vezetnek. Például normálissá válnak, és akkor nagyon rosszul fogjuk magunkat érezni, még ennél is rosszabbul.

(És elnézést kérek, hogy az írásban itt-ott mégis megneveztem forrásokat. A szokás hatalma.)


Fleck Zoltán               


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!