Attila és hunjai
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. szeptember 04. szombat, 05:48
365. július 21-én vérbe borult a krétai napfölkelte. Egy talán nyolcas fokozatúnál is erősebb földrengés rombolta le a sziget csaknem valamennyi városát, de törmelékeket hagyott maga után a görög szigetvilágban mindenfelé, Egyiptomban, Líbiában, Szicíliában is. Hajnalban szökőár pusztított a partok mentén, sok ezer ember halt meg, az óriáshullám hajókat dobott a szárazföld belsejébe. A vész különösen Alexandriát sújtotta – minderről egy görög születésű római történetíró, Ammianus Marcellinus (325/330–391 u.) számolt be Res Gestae Libri XXXI című munkájában. Állítólag címe ellenére a mű eredetileg 36 kötetből állt, mindenesetre összesen 18 könyv maradt meg belőle. A történetíró ebben a 353 és 378 közötti időszak eseményeit hagyta ránk. Munkájában egy másik romboló veszedelem leírása 370-re vonatkozik: „egy azelőtt soha nem látott emberfaj szélvészként zúdul le a magas hegyekről, valamely rejtett zugból, útjában mindent elsöpör és romba dönt”. A római történetíró nem is embereknek, inkább „kétlábú állatoknak” tartotta az Európát megrendítő természeti csapást: a hunokat.
A hunokkal kapcsolatban szomszédaik elsőként tehát hadi erényeiket kényszerültek észrevenni: hogy szinte összenőnek lovukkal, és félelmetesen bánnak az íjjal. Elsöprő hadi sikerük oka valóban az volt, hogy korábban soha nem látott harmóniát teremtettek ló és lovas között. Alacsony, kiváló állóképességű lovaikat magas kápájú nyeregben ülték meg, lábukat vaskengyel támasztotta. Claudianus, a római költő szerint „a természet nem köti olyan szorosan a kentaurt törzséhez, mint ahogyan a hun megüli a paripáját”; Ammianus szerint a hun nem egyszerűen megüli a lovat, hanem rajta él: ott eszik-iszik, köt üzletet, tanácskozik, sőt alszik; Sidonius szerint pedig a hun gyerekek még járni alig tudnak, mikor már lovagolni tanítják őket.
A hunok nagyerejű, csonttal erősített, akár 130 cm hosszú íjaikkal távolról indították a támadást, s ha ellenségeik harcolni szándékoztak ellenük, azt csak lőtávolon belülre érve tehették. Nem véletlen tehát, hogy számos áldozati helyről került elő arannyal borított íj – ez volt a hunok jelképe. A hun sírokban 3-9 cm hosszú, háromélű nyílcsúcsokat találtak, s voltak lapos, rombusz alakú és szöghöz hasonlatos nyilaik is. A kézitusában dárdát, kardot, tőrt használtak. A hunok nagy kedvvel csalogatták magukhoz közel ellenfeleiket, megfutamodást színlelve, aztán kis, 500-1000 fős, rendkívül mozgékony csapataik hirtelen körbefogták az üldözőket, és mindenhonnan nyílesőt zúdítottak rájuk. A nomád hadviselésnek az erő és bátorság mellett a csel olyannyira alapvető része volt, hogy bár Attilát széles mellkasú, erős férfinak írták le, Jordanes szerint „legtöbbet eszével ért el”. A nagy hadjáratokat, támadásokat csak rendkívül jól képzett, fegyelmezett és szervezett sereg tudta végrehajtani, a stratégia kidolgozása és megvalósítása mellett ez a málha, az utánpótlás útvonalának biztosítását is jelentette, megfelelő hírszolgálattal és lóváltó állomásokkal.
Amikor a nyugati steppe történetét elhagytuk, a 3. század körül, az egykor hatalmas szkíta birodalom utódnépei közül már csak az alánoknak volt önálló államuk, a Kaukázustól északra, a Fekete- és a Kaszpi-tenger között. Az alánoktól nyugatra itt-ott voltak még szarmata töredékek is, de közvetlen szomszédságukban, a Fekete-tengertől északra egészen a Baltikumig már az egyre növekvő hatalmú, egészen északról idevándorolt germán törzsek, a gótok éltek. A Dnyepertől nyugatra a nyugati, azaz vizigótok, keletre a keleti, azaz osztrogótok. A 3. század közepétől kezdve többször is rárontottak a Római Birodalomra, míg a 260-as évek végén Naissusnál (a mai Niš) súlyos vereséget mértek rájuk a birodalmi seregek. Ez után egy ideig nyugalom következett, s bár aztán a kellemetlenkedések újra folytatódtak, római szempontból az után váltak igazán veszélyessé a gótok, hogy az ő nyugalmuknak is vége szakadt.
Ez pedig, mint Ammianustól tudjuk, 370-ben következett be. A hunok átkeltek a Volgán, s mire a gótokig értek, már könnyedén maguk alá gyűrték az alánokat. A behódoltatott alánokkal együtt a 370-es évek első felében első név szerint ismert vezérük, Balamber vezetésével megsemmisítették a keleti gót hadakat, Ermanarik király elkeseredésében maga vetett véget életének. Trónörökös nem lévén, a gótok egy másik klánból választottak új uralkodót, de Vithimir sem sokáig tudott ellenállni, annál is inkább, mert a hunok szövetségre léptek az új gót uralkodó birodalmon belüli ellenfeleivel, és legyőzték Vithimirt. Egy kisebb keleti gót csoport Alatheus és Saphrax vezetésével a nyugati gótokhoz menekült, a keleti gótok zöme azonban elfogadta az alávetettséget, s a hunok alattvalója maradt egészen Attila haláláig.
Valens keletrómai császár saját aranypénzén – wildwinds.com
Egy évvel később Athanarik nyugati gót birodalma is összeomlott – hiába építettek ki hadállásokat a Dnyeszter mentén, a hunok az elővédet megkerülve éjjel keltek át a folyón, s nyilaikkal messziről csaptak le. Athanarik nyugatra húzódott, a nyugati gótok másik része Fritigern nevű vezérüket követve a keletrómai császárhoz, Valenshoz (364–378) menekült – a császár be is fogadta a korábban ellenséges barbárokat, főként annak reményében, hogy a menedék fejében segítenek majd megvédeni a birodalmat a még veszélyesebb hunokkal szemben. Mint kiderült, ez nem volt különösebben jó ötlet. A gótok már a birodalom területén, Trákiában állomásoztak, de még a szállításukra küldött hajókra sem szálltak föl, zavargás tört ki köztük, és kisebb hun és alán csapatokat segítségül híva, valamint Saphrax és Alatheus keleti gótjaival szövetkezve fosztogatták Trákiát. A perzsa hadszíntérről érkező császári csapatokat 378-ban Hadrianopolisznál (ma Edirne) verték tönkre. A csatában Valens császár is meghalt. Fosztogatással és pusztítással teli időszak után végül 380-ban sikerült I. Theodosziosznak (379–395) a Duna alsó szakaszánál és Dáciában letelepítenie Fritigern vizigótjait, Alatheus és Saphrax osztrogótjai pedig Pannóniában kaptak helyet. Ekkor érkeztek az első, kis létszámú hun-alán csoportok Felső-Pannóniába – azok, amelyek addig a keleti gótokkal együtt dúlták a császárságot.
 I. Teodosius – Wikipédia |
Az új nomád szomszédok innentől kezdve folyamatos fenyegetést jelentettek a bizánci birodalomra. 395 januárjában meghalt Theodosziosz, az utolsó császár, aki még egy kézben tartotta a birodalom keleti és nyugati felét. A helyzetet kihasználva a hunok azonnal hadjáratot indítottak. A befagyott Dunán átkelve nyugati szárnyuk Trákiát és Dalmáciát pusztította, keleten pedig lerohanták Örményországot, Kappadókiát, eljutottak egészen Szíriáig. A császári sereg csak három év alatt tudta annyira összeszedni magát, hogy helyreállítsa a nyugalmat.
A hunok azonban időnként kedveskedtek is a keletrómai császárnak – a nomád politizálás természetes része volt, hogy megtámadott népből bármikor válhatott szövetséges és fordítva. A befogadott gótokkal ugyanis a vártnál is rosszabbul jártak a görögök. Épp abban az időszakban, amikor a birodalom keleti és nyugati fele között is igen feszült volt a viszony, mindenfelé gót bandák fosztogattak. Egyikük, egy Gaiana nevű vezér csapata Konstantinápoly környékét tartotta rettegésben mindaddig, amíg a görögök végül a sereg felét elfogták és agyonverték. Maradékuk az Al-Duna északi partjára menekült – itt azonban a hunok rajtuk ütöttek, és Uldin, a hun birodalom nyugati részeinek vezére Gaiana fejét újévi ajándékképpen küldte el a császárnak.
A behódolt keleti gótokat a hunok békén hagyták, területeikre nem tartottak igényt: birodalmuk központja továbbra is a Dontól keletre fekvő steppén maradt. 412-ben még erre a vidékre kellett elzarándokolniuk a bizánci követeknek, ha egyezkedni akartak a hun fejedelemmel. A behódolás helyett a menekülést választó nyugati gótok területeit azonban gyorsan megszállták, és a 390-es évektől egyre erősödött befolyásuk a Kárpátoktól délre és nyugatra lakó népekre: bár a szkíreknek és a gepidáknak akkor még nem kellett behódolniuk, a hunok szövetségesévé szegődtek. Hun rajok a Kárpát-medencében s máshol is fölbukkantak időnként, hol saját portyákon, hol kisebb-nagyobb csatározásokban résztvevő zsoldosként. A hun törzseket a kortársak beszámolói szerint ekkor nem egyetlen uralkodó fogta össze, s bár kétségtelen, hogy a birodalom súlypontja egyre nyugatabbra tevődött át, Uldin még nem a teljes hun törzsszövetség vezére volt: a központi szállásterületet és a keleti ellenőrzött részeket Karaton irányította. Karaton halála után három fivér kezébe került a hun törzsek vezetése: Mundzsuk – mi a középkori magyar krónikahagyomány révén Bendegúz néven ismerjük –, Oktar és Ruga megosztva irányította a hun birodalmat. Mundzsuk korán, 420 körül meghalt, Oktar pedig 430-ban vesztette életét. Ezt követően Ruga egyesítette, s nagykirályként egyedül uralta a hun törzsszövetséget.
A hunok nyugati előrenyomulása egyetlen gomolygó néptömeggé változtatta Európát, az egyébként sem túl jó állapotban lévő Nyugatrómai Birodalom pedig nemigen bírta el azt a barbár menekültáradatot, amely a limesek irányából folyvást özönlött. A menekültek ugyanis nem sok háládatosságot mutattak. A befogadott vizigótok például 410-ben kifosztották Rómát, mielőtt Dél-Galliában a rómaiak szövetségeseként letelepedtek volna – innen terjeszkedtek aztán tovább az Ibériai-félsziget felé, kimozdítva éppen csak elfoglalt helyükről a vandálokat. A keletgermán vandálok a 4-5. század fordulóján Pannóniából, a hunok elől kényszerültek a svébekkel és az alánokkal együtt továbbköltözni. Először a Duna középső folyásához, majd Galliába mentek volna tovább, a frankok azonban nem örültek nekik különösebben, véres csatában verték le a vandálokat. A vandálok aztán nem sokkal később hasonlóan véres revánsot vettek. 406-ban átlépték a Rajnát, és borzalmas pusztítás után folytatták vonulásukat Aquitania (ma Délnyugat-Franciaország, a spanyol határtól északra fekvő terület nyugati része) irányába. A vizigótoktól szorongatott vandálok 429-ben Észak-Afrika felé vették az irányt, s Geiseric nevű vezérükkel olyan jó sikerült ott berendezkedniük, hogy Karthágót elfoglalva innen indítottak sikeres hadjáratokat a Földközi-tenger szigetei és államai ellen – 455-ben aztán ők fosztották ki Rómát.
Forrás: Wikipédia
A Visztula-medencében élő germán törzs, a burgundok segítségét a 4. század utolsó harmadában még igénybe vette Róma a szintén germán alemannok ellen, nem sokkal később azonban az ugyancsak germán gepidák szinte megsemmisítették a burgund törzseket. Néhány évtized múlva akkor bukkannak föl újra nagyobb erővel, amikor 406-ban átlépik a Rajnát, hogy a hunok elől menekülve Róma szövetségesévé váljanak. Gundahar királyuk 411-ben bábként kezelte, teljes uralma alatt tartotta a római kormányzót, elfoglalta többek között Worms és Strasbourg városát. Katonailag annyira megerősödött, hogy a hunokkal is szembeszállt: 430-ban Oktar a burgundokkal vívott csatában halt meg. A föltámadt burgundok a következő években egészen pimaszul támadtak saját római szövetségeseire Észak-Galliában, ezért Aëtius, a római seregek főparancsnoka (róla bővebben is esik még szó) megleckéztetésükre a hunokhoz fordult segítségért. Ez olyan jól sikerült, hogy 437-ben a hunok eltüntették a föld színéről a burgundokat – legalábbis a korabeli szemtanúk így élték meg. A burgundok valójában hat év múlva már újra Róma szövetségesei, de az igaz, hogy a csatában a burgundok nagy tömege vesztette életét, Gundahar királlyal együtt, aki viszont, egy középkori német dalköltő révén, Guntherré avanzsálva világhírre tett szert a Nibelung-ének egyik főszereplőjeként.
A hunok az 5. század közepéig más-más stratégiát választottak a Római Birodalom két felével szemben. A birodalom keleti részével nem bántak kesztyűs kézzel: Bizánc folyamatos fenyegetettségben élt. Hiába fizette a kizsarolt „ajándékokat”, mindennaposak voltak a kisebb betörések és fosztogatások. A hun fenyegetéstől ösztökélve II. Theodosziosz (408–450) idején, a gyermek – akkor hétéves – császár helyett a keletrómai birodalomrészt irányító Anthemius parancsára kezdték építeni Konstantinápoly köré az ún. theodoszioszi falat, amely aztán tényleg jó szolgálatot tett a hunok ellen, sőt egy teljes évezreden át bevehetetlenné tette a császári várost.
The Theodosian Wall in Istanbul – flickr/DruhScoff
A hunok a nyugati birodalomféllel, mint láttuk, csaknem szívélyes, de mindenképpen szövetségesi viszonyban álltak: nem Rómát támadták, hanem a Rómának sok fejtörést okozó germán törzseket – épp ebből adódott a népvándorlás riadalma. A szövetség különösen Ruga idején fonódott szorosra, ennek egyik legfőbb szervezője Aëtius Flavius (396 k.–454) volt. A durostorumi (ma Silistra, Bulgária) születésű Aëtius fiatal korát lényegében túszként élte le: a gazdag családok gyermekeit gyakran küldték a szomszédos népek királyi udvarába, bizonyítandó, hogy Rómának nincsenek háborús szándékai. Persze az ilyen „vendégeskedés” tapasztalatgyűjtésre, információszerzésre is kiváló alkalmat teremtett. Aëtius nem töltött hosszú gyermekéveket „szkíta” (azaz nomád) származású apja és itáliai arisztokrata családból való anyja házában: már 405 és 408 között Alarik vizigót király udvarában élt, aki igen kedvelte a kiemelkedő tehetségű fiút. 410 táján aztán Ruga mellé került: nemcsak a hunok nyelvét és szokásait ismerte tökéletesen, hanem talán Mundzsuk fiait, Bledát és Attilát is, bár a romantikus filmjelenetek beállításaival szemben nemigen játszadozott a hun királyfikkal, hiszen a 390 körül született Bledánál valamivel fiatalabb, a 406 körül született Attilánál idősebb volt. Aëtius mindenesetre otthonosan mozgott a hunok között: később többször is a hun udvarban keresett menedéket, ha Rómában az ügyei nem jól alakultak, így történt 424 és 432–433 táján is.
A szövetségesi viszony fél évszázadon át tartott. A hunok folyamatos támogatást jelentettek a Birodalmat északról fenyegető germánok ellen, sőt előfordult, hogy Aëtius kezdeményezésére még a nyugat-római belügyekbe is beleszóltak. Segítségükért persze tetemes összegeket kértek és kaptak – az egyik legjobb üzlet az volt, amikor Aëtius – 425 és 440 között ő volt a római hadsereg főparancsnoka – dél-galliai katonai segítségükért 434-ben átengedte nekik a Pannonia Primát (a Bécsi-medencét és a Dunántúlt). Addigra a Kárpát-medencét már fokozatosan birtokba vették: területük növekedését és katonai segítségnyújtásaik irányát követve a hunok katonai központját is célszerű volt nyugatabbra mozdítani. Ruga 422 után át is helyezte a Tiszántúlra, a Köröstől délre eső területre. A magyar Alföldre ekkor még elsősorban a sereg költözött. A hátország, a központi szállásterület is nyugatabbra került viszont, a Don-vidék helyett az Al-Duna környékére. 435-ben a bizánci követek Margus (ma Pozsarevác, Szerbia) közelében találkoztak a frissen beiktatott Bledával és Attilával.
 A nagyszéksósi lelet néhány darabja studentorgs.utexas.edu |
A leggazdagabb Duna-melléki hun leletanyag már az új katonai központból, a Dél-Alföldről származik. Szeged mellett, Nagyszéksóson került elő 1926-ban. A korabeli mendemonda szerint a helyiek „féltalicskányi” aranyat is széthordtak, a gyerekek pedig sült tökért meg almáért cserélték az „encsömbencsömöket”, mire a régészek fölfedezték a lelőhelyet egy gazda elaggott szőlőtőkéinek a tövében. A leleteket a teljes megsemmisüléstől Móra Ferenc mentette meg, aki akkoriban régészként a szegedi múzeumot igazgatta. A hun kincseket – csaknem kétszáz tárgy került a múzeumba erről a lelőhelyről – nem sírban, hanem áldozati helyen találták. A bőséges aranydíszítések és a 407 grammos nyakperec arra utal, hogy tulajdonosa, aki valamikor 424–454 között halt meg, minden más ismert Kárpát-medencei előkelő fölött állt rangban.
Az 5. század első néhány évtizede lényegében a hun birodalom legvirágzóbb korszakának első része volt. A Nyugat-Római Birodalommal fenntartott szövetségesi viszony jól jövedelmezett, a megszerzett újabb területekben és pénzben mérve egyaránt. Közben Ruga Bizánctól szintén jelentős mértékű és rendszeresen érkező „adót” és „ajándékokat” csikart ki a béke fejében.
Homály fedi, hogyan halt meg Ruga. Talán hadjáratban, de a kort és a szereplőket ismerve többen azt gyanítják, hogy a Mundzsuk-fiúknak lehetett hozzá némi közük. Ruga utódja mindenesetre Bleda, azaz, ahogyan mi ismerjük, Buda volt. Ő a korábbi szokást követve – meg talán öccse fékezhetetlen ambícióit ismerve – újra társuralkodót vont be a birodalom kormányzásába: kezdettől Attilával együtt vezette a hun birodalmat. 435-ben a hun uralkodó testvérpár az említett Margusnál nagyon gyümölcsöző békeszerződést kötött Bizánccal: a védelmi pénz kétszeresére növekedett – 115 kilogramm arany helyett most évi 230 kilónyit kértek –, megmaradt a hunok szabad kereskedelmi területe, a fogságba esett birodalmi katonákért a császárnak fejenként nyolc szolidust kellett fizetnie (egy szolidus 4,5 gramm aranynak felelt meg). Bizánc nem léphetett szövetségre azokkal, akik a hunokkal hadban álltak, és ki kellett adniuk a náluk menedékjogot kért hun töredékeket, velük együtt Bleda és Attila két kamasz unokaöccsét, Mamát és Atakamot. Attila azzal az ürüggyel vadászott rájuk, hogy „szökevények” – részben mert Bizáncban kértek menedéket, részben mert elmenekültek egy csatából. A fiúk kiiktatása azért volt fontos Attilának, mert vagy Ruga, vagy Oktar fiai voltak, így később ők lettek volna Bleda és Attila utódai. Attila fejével gondolkozva tehát ugyanúgy halálos veszedelmet jelentettek rá, ahogyan ő azt jelentett a saját nagybátyjaira és bátyjára. A trákiai Karszonnál (ma Hârşova, Románia), mélyen bent a keletrómiai területen húzták őket karóba, hogy a bizánciak is jelzést kapjanak: az új hun uralkodópáros nem kedveli az ellenszegülést.
A birodalom tovább terjeszkedett, immár az Alpokig, illetve a Rajnáig húzódott a hunok által ellenőrzött terület. Bizáncnak, a margusi szerződésnek hála, néhány évig nyugta volt. A hun csapatok ebben az időben Perzsia felé próbálkoztak, de sikertelenül. Így aztán 440-ben már újra a bizánciak határait fenyegették, arra hivatkozva, hogy Bizánc nem teljesíti tisztességgel a szerződésben foglaltakat. A hunok azt az időszakot választották a keletrómai császár megregulázására, amikor Bizánc keleten épp a perzsákkal, délen a vandálokkal hadakozott: 441-ben elfoglalták az Al-Duna menti városokat, köztük Sirmiumot (ma Sremska Mitrovica, Szerbia), Pannonia Secunda legfontosabb városát, s ezzel ők ellenőrizték a Szerémséget is. A következő évben Theodosziosz hazarendelte seregeit Észak-Afrikából, és botor módon azt hitte, ez elég lesz a hunok megállítására, így megtagadta a hun követelések teljesítését. A büntetőhadjárat 443-ban indult a Duna mentén: Naissust (Niš) faltörő kosokkal és mobilbástyákkal (hordozható, a falakon kívül elhelyezhető fatornyok) vették be, aztán következett sorra a többi város, Szardika (Szófia), Philippopolisz (Plovdiv), Arkadiopolisz (Lüleburgaz, Törökország). Végül Konstantinápolynál verték szét a görög haderőt, a városfallal azonban nem tudtak mit kezdeni. Theodosziosz békekövetet küldött, a hunok elfogadták az ajánlatot, de nem éppen olcsón: az évi adó a háromszorosára emelkedett (csaknem 700 kilogramm arany), a foglyokért 12 solidust kértek, és volt még egy extra büntetés is az ellenszegülésért: 2000 kilogramm arany beszolgáltatása. Ez volt a hun birodalom hatalmának csúcspontja, legfényesebb időszaka.
 Attila – Nuremberg Chronicle, Hartmann Schedel (1440-1514) |
A bizánci béke megkötése után nem sokkal azonban Bleda meghalt – a korabeli források szerint nem betegségben, csatában vagy balesetben. Bledát megfontolt, higgadt, jókedélyű embernek írták le a források, uralkodói magatartásában pedig nagybátyját, Rugát követte: számára a háborúskodás nem cél, hanem eszköz volt a birodalom gazdagságának növelésére, ezt szolgálta szövetségesi politikája is. A nagy kiterjedésű birodalom fölötti megfelelő ellenőrzést és egyben a belső háborúskodás elkerülését szolgálta volna bölcs döntése, hogy Attilát jól ismert nomád szokás szerint azonnal maga mellé emelte – apjuk is testvéreivel kormányzott. Ez azonban, mint kiderült, a hatalomsóvár Attilával nem vált be, a másodfejedelemséggel ő nem elégedett meg: 445-ben megölette Bledát, és ekkortól egymaga uralta a hun törzsszövetséget. Arról, hogy uralkodásában senki ne háborgathassa, már idejekorán gondoskodott, mikor szinte még gyermek unokatestvéreit 435-ben karóba húzatta, Bledával együtt pedig bátyja legtöbb bizalmasát, hívét is megölette – talán épp Bleda valamelyik menekülő főembere rejtette a földbe azt a hat és fél kilónyi aranypénzt, amelyet Hódmezővásárhely-Szikáncsnál találtak, s amelyben egy frissen vert, 443–444-ben készült szolidus is van. Attila életben hagyta viszont bátyja egyik feleségét – ő nyújtott szállást Priszkosz küldöttségének, mikor a görög követek táborát elverte a vihar. Életben hagyta Bleda egyik főemberét, Edikát is – s bizony lehet, hogy épp ez lett a veszte.
Attila birodalma a Dontól a Rajnáig, az Alpoktól a Balti-tengerig terjedt, és bár álma mindig az óceánig terjedő terület ellenőrzésének megszerzése volt, nemcsak ez nem vált valóra, de lényegében a birodalom területét sem sikerült növelnie ahhoz képest, amit Bledától örökölt, a gazdagságból pedig sokat veszített. Bizánccal ellentmondásos volt a viszonya: bármennyire rettegett volt is Attila híre, a sarc mégis kevésbé megbízhatóan folyt be, mint korábban. Attila egy természeti katasztrófát próbált kihasználni, hogy megbüntesse az engedetlen császári várost: amikor 447. január 27-én egy földrengés nyomán leomlott a városfal, azonnal Bizánc felé irányította seregeit. Mivel a hunok a velük vonuló germán vazallusok lassúsága miatt késlekedtek, a görögök viszont óriási erőfeszítésekkel két hónap alatt újra fölépítették a védrendszert, a Bizánchoz érkező hun csapatok már nem tudták bevenni a várost. A béketárgyalásokon Attila küldöttei túlzott, teljesíthetetlen követeléseket támasztottak, így nem született egyezség. Bizánc nem lélegezhetett föl, a hun fenyegetés nem szűnt – az udvar abban látta a megoldást, ha a hun uralkodót megöleti. A kivitelezést a 449-ben követként Bizáncban járó Edikára, Bleda volt főemberére bízták volna (akinek ráadásul Bleda meggyilkolásában is lehetett szerepe, tehát gyakorlott merénylő volt), de a császári udvar ügyetlenkedése folytán Edika követtársa, Orestes gyanút fogott, a terv lelepleződött. Bizánc csak egy kiemelkedően fontos követküldésnek, egy Maximinosz nevű diplomata közbenjárásának köszönhetően úszta meg a bosszút, s kötött újabb békeszerződést.
 I. Justinianus híres képmása a ravennai San Vitale templomban |
Ezen az úton volt Maximinosz kísérője 449 őszén az a Priszkosz nevű rétor (410/420–474), akinek köszönhetően megismerhettük Attila udvarát és a hunok szokásait. Priszkosz, a bizánci követség tanultabb tagja, titkárféléje volt – nevét a magyar olvasók Gárdonyi Géza Attila udvarában játszódó, A láthatatlan ember című regényéből is ismerhetik –, s nagy részletességgel írta le a hun fejedelem udvarában tapasztaltakat. Munkája töredékesen, csak másodkézből maradt fenn, a gót Jordanes mintegy száz évvel későbbi, latin nyelvű Getica című munkájában, illetve a Bíborbanszületett Konsztantin császár (913–959) által készíttetett kivonatokban. Jordanesről érdemes tudnunk, hogy Nagy Jusztinianosz (527–565) császár udvarában élt, munkája ennek megfelelően erősen elfogult: célja az volt, hogy minél sötétebben fesse le a gótok és Attila szövetségesi viszonyát. Jordanesnek nemcsak Priszkosz volt fontos forrása, műve lényegében a hunok uralmát követően virágzásnak indult – és épp Jusztinianosz által megdöntött – keleti gót birodalom krónikásának, Cassiodorusnak 12 kötetes munkájából készült. Priszkosszal nagy mázlija volt Hollywoodnak: az ő szemtanú-leírásai nélkül nem lehetne valamirevaló regényt írni, filmet forgatni Attiláról, a politikatörténet legfeljebb digitális kalandjátékok készítését tenné lehetővé, bőségesen áradó patakvérrel. A görög rétor azonban leírta a hun nagyfejedelem táborát, a hunok szokásait, ételeit, egy római származású hun főtiszt kellemes, az otthoni hangulatot idéző fürdőjét.
Tőle tudjuk, hogy bár a hunok zöme természetesen könnyen szétszedhető és összerakható nomád sátrakban lakott, az előkelőknek faházaik voltak a központi táborban, az orduban – Attila idejében ez már valahol Szeged és Szolnok között volt, a korábbi dél-alföldi katonai központból fejedelmi székhely vált. Priszkosz leírása szerint Attila fából készült palotája gondosan gyalult, pontosan illesztett gerendákból épült, fakerítés vette körül, melynek díszítésképp még tornyai is voltak. A követek bebocsátást nyertek Arikanhoz, Attila főfeleségéhez. Az ő palotájában drága szőnyegek és párnák borították a földet. És meghívást kaptak Attila vacsorájára is – ennek köszönhető Priszkosz híres lakoma-leírása. A lakoma a nap kilencedik órájában, azaz délután három körül kezdődött. A követeknek először Attilát kellett köszönteniük a kezükbe kapott serlegekkel, ezt követően ülhettek kijelölt helyükre:
„A székek a terem két hosszanti fala mentében sorakoztak, a terem végében középen egy kereveten ült Attila. Mögötte még egy kerevet volt, hátul pedig néhány lépcső vezetett fel az ágyához, amely fehér vászonnal volt leterítve, és színes függönyök díszítették, akárcsak a görögöknél és a rómaiaknál a nászágyat. A lakomán az Attila jobbján lévő helyek voltak az előkelőbbek, a másodrangúak a balján voltak, ahol mi ültünk, s ahol egy szkíta nemes, Berichus ült előttünk. Onegesius a király kerevetétől jobbra karosszékben ült, vele szemben Attila két fia foglalt helyet. A legidősebb fiú a király kerevetén ült, de nem mellette, hanem a kerevet szélén, és apja iránti tiszteletből szemét a földre sütötte.”
Than Mór: Attila lakomája (1870) – Wikipédia
(A kép jobb sarkában, fehérben Priszkosz)
Attila szigorú rendben köszöntötte a megjelenteket, majd fölszolgálták az étkeket: elsősorban húsféléket és kenyeret. Priszkosz elmeséli, hogy míg a vendégek pazar ételeket kaptak, ezüsttálakon fölszolgálva, borukat pedig arany és ezüst kelyhekből itták, Attila csak húst evett, azt is fatálon szolgálták föl neki, kupája szintén fából volt. Ruhája is díszek nélküli, kardja, csizmája ékítéstől mentes. A hosszasan zajló lakomán végül dalnokok, egy udvari bolond és egy Zerkón nevű „törpe” szórakoztatták a vendégeket. Priszkosz szerint a mogorva hun fejedelem egyetlenegyszer mosolyodott el a több órás lakoma alatt: amikor bevezették a terembe legkisebb fiát, Ernakot (Irniket), egy jóslat szerint Attila halála után a hun birodalom feltámasztóját.
A lakomán az ülésrend és a köszöntés rendje pontosan mutatta, ki milyen helyet foglal el Attila ranglétráján. A nagyfejedelmet a meghódolt és csatlakozott népek vezetői, illetve a hun fejedelem által kiválasztottak vették körül, velük Attila rendszeresen tanácskozott. Elsősorban az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyukon, lojalitásukon alapult a birodalom összetartása, nem valamiféle adminisztráción, ezért kötött Attila több dinasztikus házasságot is. Attila első embereit, a csatlakozott népek királyait Priszkosz logadesznek hívta. A két főbizalmas szerepét egy ismeretlen származású, talán hellénizált barbár testvérpár, Onegésziosz és Szkotta(sz) töltötte be – Onegésziosz volt a kényelemkedvelő, aki egy hadifogollyal római fürdőt építtetett magának. Szintén ismeretlen származású volt Berich. Attila egyik leghűségesebb embere, Ardarik a gepidák királya volt, a már emlegetett Edika a szkírek vezetőjeként volt Attila kíséretének tagja. Szintén a logadesz tagja volt egy Orestes nevű, pannon férfi – ő akkor került az udvarba, amikor 446-ben Aëtius Pannonia Saviát is átadta Attilának. Edika és Orestes élete sorsszerűen fonódott egybe: ők voltak követségben Bizáncban 449-ben, amikor Edikát megkísérelték rávenni az Attila elleni merényletre, később pedig fiaik kaptak történelmi főszerepet – tulajdonképpen együtt buktatták meg a nyugat-római birodalmat. A törzsfők és nemzetségfők Attila udvarában sokkal kisebb szerepet kaptak, mint más nomád birodalmakban.
A hunok társadalma szolgákból és szabadokból állt, az előkelők körüli kíséretekben mindkét csoport tagjai jelen voltak. A szolgákból, megfelelő harci bátorsággal, lehettek szabadok, és hasonló módon nemességet is lehetett szerezni, bár ez alapvetően öröklődött. A szolgák egy része falvakban lakott és földet művelt. Szoros hierarchikus rend jellemezte ezt a társadalmat, hierarchia volt a feleségek és az ágyasok, valamint a különböző feleségektől származó utódok között is. Az asszonyokat valóban „vették” feleségül, és mivel „vagyon”-nak számítottak, az örökség részeként hagyták őket a fiútestvérekre – a hiungnuknál és más nomád népeknél jól ismert levirátust a hunok is alkalmazták.
A hunok a sírokban talált leletanyagból ítélve alacsony termetű, vastag törzsű és nyakú, széles vállú, domború mellkasú, arányaikat tekintve nagy fejű emberek voltak, és 20-25 százaléknál nem lehetett több közöttük a mongoloid rasszhoz tartozók aránya. Ruháik vászonból, selyemből vagy gyapjúból készültek, télen kisebb állatok prémjéből készült felsőruhákat hordtak. A ruházat alapelemei a süveg, köpeny, nadrág, csizma és az öv. A nők ruházata szinte csak az ékszerekben különbözött: diadémot, páros fülbevalót, gyöngy- és borostyán nyakláncot, hajfonatdíszt, ritkán gyűrűt és karperecet viseltek. De a férfiak is kedvelték a pompát: nemcsak övcsatjuk, fegyverberakásaik és lószerszámaik voltak díszesek, rangjelzésként nyakperecet hordtak, ékszerként fél fülbevaló és karperec is előfordult. A hun táborokban szép számmal dolgoztak mesterek: nagy becsben álló kovácsok és íjkészítők, szíjjártók, nyergesek, ötvösök. A hunok elsősorban húsételeken éltek, bort és kumiszt ittak, fa-, cserép- és üvegpoharakat is használtak.
Attila gyakran fordult jósokhoz segítségért. A hiungnukhoz hasonlóan a hunokról is följegyezték, hogy csak növekvő hold idején vagy teliholdkor támadtak, valamint hogy ők is színekkel jelölték az égtájakat – de a hiungnuktól eltérően északra tájoltak, ennek megfelelően a tiszteleti (napkeleti) oldal nem a bal, hanem jobb oldal volt. Temetési szokásaik is hasonlóak voltak, legalábbis a főemberek hosszas siratását, a sír helyét ismerők megölését illetően. A hunok előkelőit sokszor jeltelen sírba helyezték, ételt és italt adtak melléjük, időnként szimbolikusan lovat is – csak a koponyáját vagy lószerszámot –, a sírtól nem messze pedig máglyára vetés után vagy elégetés nélkül földelték el a halotti áldozatot. Ezekben az áldozati gödrökben találták meg az aranyborítású rangjelző íjakat, ékszereket, s azokat a nagyméretű, rézből készült, vélhetően áldozati üstöket, amelyek az Uráltól Troyes-ig mindenhol fölbukkantak, amerre a hunok jártak.
Hun üst – Wikipédia
Priszkosz jegyezte föl azt a néhány közszót is, amelyet a hunok nyelvéből ismerünk – illetve egy nyelvből, amelyet a hun birodalomban beszéltek. A hunok esetében ugyanis szintén szét kell választani a szövetséghez tartozó népek, illetve a vezértörzs etnikumát és nyelvét. A vazallusok nyelvének zöme germán nyelv volt, tudjuk, hogy voltak alán törzsek is a szövetségben, a vezértörzs etnikai és nyelvi azonosítása azonban mindeddig nem sikerült. Jelentős új forrás előkerülése nélkül sok esély nincs is rá, hogy a ma ismert egy-két közszó és néhány név alapján komolyan próbálkozzunk ezzel. A Priszkosznál fennmaradt kamosz ’erjesztett köleslé’, medosz ’mézsör’ és sztrava ’halotti tor’ olyan kulturális tartalmat jelöl, amelynek neve könnyen kölcsönözhető egyik nyelvből a másikba. Ezek nem sokat mondanak a vezértörzs nyelvéről. Hasonlóképpen kockázatos fölhasználni a valóban beszélt nyelv azonosítására a többnyire torzítva, görög, germán, latin közvetítéssel fennmaradt személyneveket. Attila nevét néhányan az Etil folyónévből származtatják – ebből való a 13. században, Kézai nyomán elterjedt magyar Etele név –, de az általánosan elfogadott vélemény szerint a gót atta (’atya’) szó -ila kicsinyítőképzővel ellátott változata, s nyilvánvalóan nem Attila eredeti, hanem férfikorban fölvett neve. A hun előkelők nevei között van más gót név is, például Attila nagybátyjának, Lauderiknek a neve, és sok török eredetű – többek között Attila másik nagybátyjának, Ajbarsznak, apjának, Mundzsuknak, főfeleségének, Arikannak – ebből lett a Kréka, illetve Réka –, illetve három fiának a neve (Ellak, Dengizik, Ernak vagy Irnik). Az általános óvatosság mellett a legtöbben arra hajlanak, hogy a hunok vezértörzse valamilyen török nyelvet beszélhetett.
Maximinosz követségének mindenképp sikere volt tehát, hogy Konstantinápoly megúszta a merénylet leleplezését, de a keletrómai császár szerencséjére Attila érdeklődése 449-ben egyébként is egyre inkább nyugat felé irányult: hadait a kívánatos Dél-Galliát birtokló vizigótok ellen akarta fordítani, szövetségben a nyugat-római császárral. Törekvései azonban kétszeresen sem sikerültek: Bizáncban meghalt Theodosziosz, utóda, a katonából lett új császár, Markianosz (450–457) pedig leállíttatta az adófizetést. A hun fejedelem seregei végigdúlták ugyan a Balkánt, de ennél erőteljesebben nem tudta megtorolni a szerződésszegést, mert közben a Rómával kötött szövetségnek is vége szakadt, mielőtt a hun–római seregek a vizigótokra támadhattak volna. III. Valentinianus (423–455) császár ugyanis, félve attól, hogy nővére, Honoria az uralmára tör, először bizánci őrizetbe vetette testvérét, majd egy Honoria által egyáltalán nem kívánt házasságba akarta kényszeríteni. Honoria már a zárdafogságtól sem volt boldog, a neki kiszemelt szenátortól pedig olyannyira viszolygott, hogy a hun uralkodótól kért segítséget, gyűrűjével adva nyomatékot levelének. Így Attila házassági ajánlatként fogadta a kérést, és hozományul a birodalom felét kérte. A császár semmisnek tekintette nővére állítólagos ajánlatát, és nem teljesítette a kérést, Attila azonban innentől saját „jussának” nyilvánította a követelt területeket. Ezzel szakadt vége a hunok és rómaiak fél évszázadon át tartó kiegyensúlyozott viszonyának – a hunokat jól ismerő korábbi szövetséges, Aëtius Flavius ellenséggé vált.
Forrás: Wikipédia
Attila célja ekkorra már nyugaton nem egyszerűen a vizigótok legyőzése volt, hanem a régi álom valóra váltása, hogy a birodalom határait az óceánig terjessze. 451-ben egyesített seregei – a hunok csapatai mellett a vazallusok katonái, osztrogótok, gepidák, szkírek, herulok – elindultak arra a hadjáratra, amelyből aztán számos legenda, elbeszélés és mindenekelőtt a hunok igen rossz megítélése született Nyugaton. E történetek szerint a hunok fölforgattak volna számos várost – többek között Strasbourgot, Wormst, Kölnt, Triert, Orléans-t, Amiens-t, Párizst, Metzet. Valójában Párizsig nem jutottak el, a kölni találkozó a szüzekkel a szentek legendáriumának s nem a történelemnek a része, Strasbourggal sem próbálkoztak – fölösleges is lett volna, hiszen a várost három és fél méter vastag, 42 toronnyal erősített fal és ráadásul a várost körülölelő Ill folyó is védte. Metzet viszont valóban fölégették, s nem sokkal később már a Loire egyetlen kőhídjánál, Orléans-nál álltak. A városkánál azonban egy hónapi veszteglés várt rájuk, s hiába volt még vezetőjük is egy Eudoxius nevű, három éve már a hunokkal élő orvos személyében, a kapuk csak nem nyíltak meg. Mire ez megtörtént volna, megérkeztek Aëtius és a vizigót Theoderik burgundokkal, frankokkal, keltákkal erősített szövetséges hadai. A város lakói megkönnyebbülhettek.
A visszavonuló hunok lassan haladtak – a vazallusok jó része gyalogos volt –, végül az üldöző római–nyugati gót sereg beérte őket, s Attila kénytelen volt Troyes mellett fölvenni velük a küzdelmet a mauriacumi (catalaunumi) síkon. A csatában először Aëtius vonultatta föl seregeit, Attila délután háromig várt – állítólag azért, hogy szükség esetén a beálló sötétség megmentse csapatait. A csata változó szerencsével zajlott, hol az egyik, hol a másik félnek fordult kedvezőbbre a helyzete. A csatamezőn volt egy domb, s mindkét sereg ezt a stratégiai pontot igyekezett megszerezni, végül a magaslatokat a rómaiak foglalták el. Kiderült, hogy nyílt csatában Aëtius jobb stratéga, mint Attila, akit nem mindig a józansága vezérelt, hanem Aëtius megölésének vágya, ezért több taktikai hibát is elkövetett. A sötétedésig tartó folyamatos öldöklésnek végül győztese nem volt, veszteségei annál inkább: tízezrek haltak meg, a vizigótok elvesztették királyukat, Theoderiket, alkonyatkor pedig Attila kénytelen volt a támadó rómaiakat föltartóztatni képtelen, zilált sereg maradványát visszamenekíteni szekerekkel megerősített táborába.
A catalaunumi csata – Jacob van Maerlant: Spieghel Historiael
(1325-1335) – Wikipédia
A beálló sötét meglepetéseket tartogatott. A hun sereget körülzárták, viszont a vizigót herceg, Thorismund véletlenül a hunok táborába keveredett, övéi alig tudták kimenekíteni, Aëtius pedig a szövetséges gótoknál rekedt. Ő nem kockáztatta, hogy éjjel térjen vissza a római táborba. A reggeli világosság megmutatta az előző nap veszteségeit – egész emberhegyek feküdtek a mezőn. Az ellenség által körbezárt hun fejedelem a rómaiak támadására számítva máglyát rakatott a nyergekből azzal a szándékkal, hogy maga lép rá, ha szükséges, nem engedi, hogy az ellenség hányja kardélre. Aëtius azonban Attila nyilvánvaló kudarcát látva sem támadott, a beszámolók szerint stratégiai okból: nem akarta, hogy a győzelem után a vizigótok túlságosan megerősödjenek. Ezért figyelmezette Thorismundot, Theoderik fiát, hogy mielőbb siessen haza elrendezni a trónutódlást, mielőtt testvére lép apjuk helyébe. Thorismund tehát a vizigót birodalom központja, a mai Toulouse felé vette az irányt, s királlyá koronáztatta magát – fivére ekkor nem akadékoskodott. Két év múlva lépett trónra, miután bátyját megölte. Aëtius másnap vonult el seregeivel, Attila csak napok múltán, mikor földerítői megbizonyosodtak róla, hogy nem csapdáról van szó, valóban eltűnt az ellenség, nincs kivel folytatni a küzdelmet.
Akár a vizigótok megerősödésétől tartott Aëtius, akár a megfogyatkozott hun haderőt ítélte még mindig félelmetesnek és saját veszteségeit is nagynak, a csata anélkül is az övé volt, hogy megpróbálta volna megsemmisíteni a maradék hun sereget. Nem föltétlenül katonai értelemben, de lélektanilag mindenképp. Saját hadvezéri képességei újra fényes bizonyítékot nyertek, Attila győzhetetlenségének hite pedig megroppant, nemcsak a római seregben, hanem saját vazallusai között is.
452-ben Attila újra Honoria hozományának követelését vette elő ürügyként, amikor csapatai Itáliára támadtak. Három hónapi veszteglés után elfoglalták Aquileiát, ez után a többi észak-itáliai város ellenállás nélkül nyitotta meg kapuját a hun seregek előtt: Concordia, Altinum, Padova, Brescia, Bergamo és Milano is. Paviánál akadtak el – nem volt élelmiszer-utánpótlás, s a hőségben pestisjárvány tört ki. A legrosszabb hírek mégis otthonról érkeztek: a kelet-római csapatok hun területen támadni kezdték Attila birodalmát, ezért a hunoknak mindenképpen vissza kellett vonulniuk Itáliából. Ekkor történt Attila és I. Leó pápa (440–461) később legendává formált találkozója a Mincio folyónál. A római követség azért érkezett, hogy sarc fejében fegyverszünetet kérjen, de a pápa igazából csak a hadifoglyok kiváltásának részleteit volt hivatva megtárgyalni a hunokkal. A küldöttség, jóllehet elsősorban a kelet-római támadásoknak köszönhetően, sikerrel járt, Attila kivonult Itáliából.
Raffaello: Nagy Leó és Attila találkozása (I. Leó Szent Péterrel és Szent Pállal a
feje felett indul, hogy Attilával találkozzon) – Wikipédia
A hun fejedelem nem sokat akart várni a bosszúval: 453 elején azt tervezgette, hogyan bünteti meg Bizáncot, amikor váratlanul meghalt. A korabeli bizánci „híradásokra” építő források szerint orrvérzés vagy valamilyen belső vérzés végzett vele az Ildikó nevű feleségével kötött nász éjszakáján. Mi tagadás, brazil szappanoperának is elég gyenge sztori, hogy a világ urát egy orrvérzés üsse ki végleg, így a mondák jócskán kiszínezik Attila halálát. Ildikót népét Juditként védelmező hősnőként állítják elénk, aki egy behódoltatott törzs leányaként megölte újdonsült férjét, a gyűlölt zsarnokot; más verzió szerint a mértéktelen tivornyázás lett a hun vezér veszte. De hát, mint Priszkosztól tudjuk, Attila nem volt az a mulatós fajta. Michael Babcock szellemes és nagy filológiai erudícióval megírt, regényszerű történeti elemzése (magyarul is olvasható Attila utolsó éjszakája címmel) alapos forráskritika és a híradások ellentmondásainak föltárása után arra jut, hogy az orrvérzés-történet a bizánci propagandagépezet fedősztorija volt egy politikai gyilkosság eltussolására. A pitiáner egészségügyi balesetnél sokkal valószínűbbnek látszik, hogy Attilát az első, meghiúsult merénylet után másodszor is próbálkozva, immár a Birodalom nyugati felével együttműködve, a bizánci udvar ölette meg. Jó oka volt rá: a bosszúhadjárat elkerülése mindennél fontosabb lehetett Bizánc számára, s úgy tűnik, az egyébként is keménykezű új császár, Markianosz ebben is hatékonyabb volt elődjénél.
Attila hirtelen halála után a birodalomban nem maradt kijelölt örököse. Utódául első feleségétől, Arikantól származó három fia, Ellak, Dengizik és Ernak (Irnik) jött szóba. A jog szerinti örökös a legidősebb fiú, Ellak lett volna, testvérei azonban nem fogadták el őt uralkodónak, és a trónutódlás miatt háborúskodni kezdtek bátyjukkal. A szövetséges népek közül a gótok Ellakot, a gepidák és szkírek viszont, Ardarik és Edika vezetésével, a két fiatalabb testvért támogatták. Ellak 454-ben meghalt a Nedao (Nedava, a Száva mellékfolyója) melletti véres harcokban, két öccse viszont a korábban behódolt népek lázadásai elől kénytelen volt meghátrálni, és keletebbre, az Al-Dunához vonulni.
A két fiatalabb fivér viszonya 468-ban romlott meg, mikor Ernak nem volt hajlandó Dengizik hívására a Nyugat-Római Birodalom ellen vonulni: a középső, „legattilásabb” fiú azt a sérelmet akarta megtorolni, hogy 466-ban hiába kérték szabad kereskedőhely létesítését I. Leó (457–474) bizánci császártól. Dengizik bosszúból lerohanta Trákiát, de csapatait leverték, az egykori hun királyfi fejét pedig karóra húzva vitték a császárvárosba. Ernak, a legkisebb, apja kedvence viszont katonai szövetséget ajánlott a görögöknek – a nyugati határt védte, cserébe területet kapott Scythia Minor, azaz a mai Dobrudzsa környékén.
Ma is ambivalens annak a megítélése, hogy a hunok milyen hatással voltak Európa történetére. A magyarokat kivéve az európai nagyközönség mindenekelőtt a vad pusztítókat látja bennük, a történészek közül azonban sokan gondolják úgy, hogy jelentős szerepük volt a kis germán törzsek egymás közötti torzsalkodásainak megszüntetésében, hiszen lényegében összehangolt cselekvésre, szövetségre kényszerítette őket a keleti nomádok fenyegetése. A germánok együttműködése egyensúlyt teremtett dél és észak között. Ugyanakkor a Római Birodalom nyugati fele a hunok szövetségének és védelmének köszönhetően kapott még néhány évtizedet a teljes szétesés előtt. Attila a két római birodalomfélt is egyesíteni akarta – azok a germán királyok, akik korábban a környezetéhez tartoztak, s később az ő utódaik, évszázadokon át ugyanerre törekedtek.
Ellak halála, illetve Attila két fiatalabb fiának keletre húzódása után a hunok korábbi vazallusai egy időre kiegyeztek, és fölosztották egymás közt a Kárpát-medencét. Hamarosan azonban egymás ellen fordultak – valószínűleg nem függetlenül Bizánc diplomáciai ravaszkodásaitól. Edika 468-ban a keleti gótokkal csapott össze, és megölte királyukat, Valamert. Az új gót uralkodó gyorsan visszavágott, válaszul fölmorzsolta a szkíreket, 469-ben meghalt Edika is. Az osztrogótok még így sem sokáig tudták tartani magukat, a Balkánra kényszerültek vonulni.
Edika fia, Odoaker (435–493) a 460-as években nyugat-római szolgálatba állt, s az évtized végére már magas rangú tiszt Ravennában. Itt kerülhetett kapcsolatba apja egykori logadesz-társával, Orestesszel – hogy vele mi történt Attila halála után, azt nem tudni, mindenesetre Julius Nepos (473–475) császár idejében magister militum, azaz a hadsereg főparancsnoka lett, főembere pedig Odoaker volt. 475-ben Orestes, még Odoakerrel szoros szövetségben, letaszította a trónról a császárt, de nem ő maga vette át a Birodalom irányítását, hanem fia, a még gyermek Romulus Augustulus (475–476). Amikor Orestes korábbi megegyezésüket sutba dobva megtagadta, hogy a germánok saját részt kapjanak a birodalomból – addigra Pannónia a keleti, Gallia a nyugati gótoké, Afrika a vandáloké volt –, Odoaker a germán törzsek élén Róma ellen fordult. Orestest kivégezték, fiának pedig le kellett mondania a trónról. Róma ezzel elveszítette provinciáit, s mikor Odoaker a császári jelvényeket is visszaküldte Bizáncba, a Nyugatrómai Birodalom megszűnt létezni. Odoaker Itália királyaként kormányzott, kerülve a konfliktust az egykori Birodalom keleti felével.
Theoderik mauzóleuma Ravennában – flickr/davideoneclick
Odoaker vesztét viszont Attila egykori nagyon fontos szövetségesei, a keleti gótok okozták. 488-ban jelentek újra meg, Nagy Theoderik (471–526) vezetésével, megtámadták Odoakert, de nem tudták végleg legyőzni. Ötéves küzdelem után 493-ban abban egyeztek meg, hogy Itáliát megosztva fogják kormányozni. A béke aláírását lakomával ünnepelték meg, ezen Theoderik saját kezével gyilkolta meg Odoakert. Most már egész Itália az övé volt, megalapította az Osztrogót Királyságot, s Ravennából irányítva egy egészen 553-ig virágzó birodalmat hozott létre – az ő krónikása volt Cassiodorus, akinek művére Jordanes épített (Priszkosz beszámolóján kívül, természetesen).
Attila vazallusainak utódai tehát sokat megvalósítottak a hun nagyfejedelem törekvéseiből. Az Attila-fiak nem vitték ilyen sokra, a hun mint szuverén népet jelölő név az 5. század második felében eltűnt a forrásokból. De Attila és Irnik mitikus ősként mégis továbbélt azoknak a keletről elsöprő erővel érkező törzseknek az eredethagyományában, amelyek 463-ban tűntek föl először az európai forrásokban, a mi jól ismert Priszkoszunknál: ez volt az ogurok szövetsége.
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják.
