Végső nyugalom – magyar és francia módra
- Részletek
- Napi apró
- 2010. augusztus 31. kedd, 03:01
- Mihancsik Zsófia
Augusztus 30-án „katonai tiszteletadással, református gyászszertartás keretében végső nyugalomra helyezték Pappné Ábrahám Juditot, az Afganisztánban hősi halált halt magyar katonát a Borsod megyei Alacskán.”
Sándor Zsolt, a 25. Tatai Klapka György Lövészdandár parancsnoka búcsúzott tőle: „Pappné, Ábrahám Judit, posztumusz hadnagy nem tett tiszti fogadalmat. Nem rántott kardot augusztus 20-án a Hősök terén, nem kiáltotta, ’A hazáért, mindhalálig!’ Ő életével tett tanúbizonyságot kiválóságáról és feltétlen hazaszeretetéről.”
„A posztumusz hadnagy temetésén jelen volt Hende Csaba honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, és több magas rangú katonai vezető, valamint Simicskó István, a honvédelmi tárca államtitkára és Fodor Lajos, a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára is.”
Nem volt jelen a Magyar Honvédség főparancsnoka: a Magyar Köztársaság elnöke. Az, aki a kardot rántó ifjú katonák előtt azt mondta augusztus 20-án, a Hősök terén: Egy dolgot senkinek sem szabadna szem elől tévesztenie, egyetlen hivatásban sem: „A HAZÁÉRT, MINDHALÁLIG!” Azt, amit Önök bátran kiáltanak ma minden magyarnak innen, történelmünk „Főhadiszállásáról”, a Hősök teréről. Nekünk pedig meg kell hallanunk, mindenhol, bárhol, bármilyen hivatást teljesítünk.
Schmitt Pál nem hallotta meg Pappné Ábrahám Judit halálkiáltását. Nem történelmünk „főhadiszállásáról” hangzott fel, nem elegáns egyenruháktól körülvéve, nem a tévékamerák kereszttüzében, és Schmitt Pál nem is ért rá. A hivatását teljesítette éppen a Sándor Palotában: augusztus 30-án 13:30-kor Finnország külügyminiszterét fogadta, 16 órakor rendőrtábornokot nevezett ki. Nem volt ideje, hogy a mindhalálig katonai szolgálatot teljesítő magyar katonától minden magyar állampolgár és a Magyar Köztársaság nevében búcsút vegyen.
2008. augusztus 21-én Franciaországban voltam, a francia köztelevízióban néztem végig a nem sokkal korábban Afganisztánban megölt tíz francia katona gyászszertartását az Invalidusok udvarán. Sarkozy államelnök búcsúzott tőlük. Ő csak majdnem bőgte el magát, miközben beszélt, én nemcsak majdnem (nem véletlen, hogy ma is emlékszem rá). Hosszú beszéd volt, nem fordítom le. De ha lehet egyáltalán értelmet adni (nem lehet) egy vagy tíz ember háborús halálának, Sarkozy megtette. A köztársaság elnökeként a köztársaság halottaitól búcsúzott, huszonéves emberektől, a közös gyász megrendültségével, mély empátiával és súlyos szavakkal. És megpróbált – legalább megpróbálta – erkölcsi súlyt és értéket adni a haláluknak. És a gyász pátoszával azt is elmondani, mit kerestek ezek a fiatal emberek Afganisztánban. A Invalidusok udvarán összegyűlt hozzátartozók csak azt érezhették, minden keserűségük és esetleges tehetetlen dühük ellenére, hogy nem értelmetlen halált halt a fiuk, a férjük.
Sarkozy a beszéde végeztével odament minden egyes koporsóhoz (83. perc a videón). Néhány pillanatig néma csendben állt mindegyik előtt, aztán fennhangon átadta a francia becsületrendet az elesett katonának, s rátűzte a koporsóján elhelyezett párnára. Majd mindkét kezét rátette a koporsó két szélére. „Megérintette” a benne fekvőt. A francia köztársasági elnök, a halott francia katonától, a Francia Köztársaság nevében, egy bensőséges érintéssel búcsúzott.
A köztársasági elnök, a Köztársaság ennél mélyebb tiszteletet halott katonáinak, ennél nagyobb vigaszt a hozzátartozóknak, ennél erősebb összetartozás-érzést a nemzetnek nem adhatott. De ezt meg kell hogy adja. Ha egy köztársaságnak van ethosza. Ha ethosza is van, nemcsak üresszavú úrhatnám első polgára.
(Mihancsik Zsófia)