Nyilvánosság, de milyen?
- Részletek
- Napi apró
- 2010. augusztus 27. péntek, 03:32
- Lánczos Vera
Augusztus 25-én látott napvilágot a hír, hogy Budai Gyula „e heti” sajtótájékoztatóját a sukorói kaszinóberuházás-ügyben – a rendszerességre nagy hangsúly helyeződik – váratlan esemény színesítette. Egy volt MSZP-s országgyűlési képviselő, Török Zsolt Budai mondandóját végighallgatta, majd feltette a maga kérdéseit az elhangzottakhoz. Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője a történtek után azonnal közleményt adott ki: „Volt MSZP-s képviselő randalírozott a Miniszterelnökség sajtótájékoztatóján" címmel, amelyben példátlan incidensnek nevezte a történteket.”
Szijjártó szerint Török Zsolt zavartan viselkedett, „az MSZP-s politikus idegei valószínűleg amiatt mondták fel a szolgálatot, hogy Budai Gyula éppen azt bizonyította dokumentumokkal, hogy Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon hazudtak az ügyészség előtt tett vallomásukban. Azonban ez sem lehet ok ilyen alpári viselkedésre, reméljük, az MSZP nem megy tovább ezen az úton.”
Az eseményről az MSZP is közleményt adott ki, amelyben hangsúlyozták, hogy Török Zsolt, az MSZP ügyvivője, aki kulturált hangnemben vonta kérdőre Budait, hogy miért nem teszi állampolgári kötelességét ahelyett, hogy megalapozatlan vádaskodásokkal kelt hangulatot.
Az MTI neutrális beszámolója alapján sem lehet semmi botrányosra következtetni. Videó az egész eseményről sajnos nem látható sehol, csak HírTv honlapján egy rövid részlet, ám a közlemény szerinti zavart viselkedésnek azon sincs nyoma.
Ennek ellenére a hír szinte minden sajtótermékben olyan címekkel hívja fel magára a figyelmet, amelyek a Fidesz szóvivőjének közleményében szereplő fordulatokat idézik. Például: „zavartan ordítozott a volt MSZP-és képviselő”, vagy volt MSZP-és képviselő randalírozott a Miniszterelnökség sajtótájékoztatóján. Vajon miért így, amikor Török közleményében cáfol?
Most nem a sukorói kaszinóberuházás című szappanopera legújabb epizódjában előadottakról szeretnék beszélni, hanem az „incidensről”, amely cseppben a tenger módjára jellemzi a hazai közállapotokat. A végtelenül unalmas monologizáló sajtótájékoztatókat, amelyeken nem tesznek fel valódi kérdéseket; amelyeken incidensnek számít, ha másvalaki egyszer mégis érdemben kérdez; ahol előfordulhat, hogy egy ilyen váratlan alkalom se számít annyira érdekesnek, hogy aktivizálja a jelen lévő újságírókat, mondjuk arra ösztökélje őket, hogy a sajtótájékoztatón készült felvételeket a nyilvánosság elé tárják; ahol a sajtó nem mer a reális helyzet értékelését is felvállaló „élménybeszámolót” adni, csupán a hivatalosan kiadott közlemények megismétlésére szorítkozik; ahol így nyugodtan terjedhet a hír a „zavart viselkedésről”, „randalírozásról”, anélkül, hogy ez mindenki számára tényszerűen igazolható lenne a hallottak, látottak alapján; ahol abban a biztos tudatban, hogy a visszakérdezés elmarad, megengedheti magának egy miniszterelnöki szóvivő, hogy bárki idegállapotának meggyengüléséről, randalírozásáról beszéljen. Bátran játszhat a szavakkal: „zavart kelt”, „megzavar” vagy „zavart állapotban volt” – láthatóan egyre megy.
Tanúi lehetünk az elmúlt években már megismert karaktergyilkos kommunikációs gépezet működtetésének. Megállapíthatjuk, sikerült elérni, hogy a hírek ne arról szóljanak, amit Török Zsolt szóvá tett, hanem az ő személyéről, hiszen a szalagcímek inkább visszhangozzák a miniszterelnöki szóvivő közleményében szereplő bizarr minősítéseket, mint a kellemetlen felvetéseket. De miért?
Ehhez a kommunikációs stratégiához továbbra is jó közeget jelent az, ha az újságírók számára változatlanul az jelenti az objektivitást, hogy egyenértékűként kezelnek egymással szöges ellentétben álló nyilatkozatokat tényekről, eseményekről, noha ezek – éppen, mert tények és események – ellenőrizhetők lennének. Olykor, mint jelen esetben, még időrabló utánajárást sem igényelnének, hiszen bizonyára több felvétel is készült a sajtótájékoztatón. Szijjártó Péter tehát nyugodtan előszedheti szokásos jelzőit, senki sem veszi a fáradságot, hogy a jelzőit lemérje a valóságon.
Pedig nem nagyon számíthatunk másra a jövőben, mint arra, hogy a nyilvánosság kontrollját sikerül megteremteni.
