Protekcionizmus

A polgári-nemzeti fejlődés egy bizonyos fokán minden európai országban fölvetődött a protekcionizmus kérdése. Hiszen az egyelőre gyönge hazai polgári osztály gyarapodásának mindenütt szüksége volt némi támogatásra – ez alól legföljebb Anglia és Hollandia volt kivétel. Ezt a támogatást természetesen az állam nyújtotta, legalábbis ott, ahol volt saját nemzeti állam. Magyarországon 1918-ig, lévén az ország előbb a Habsburg-birodalom konglomerátumának, majd az Osztrák-Magyar Monarchiának a része, ilyesmiről nem lehetett szó. A XVIII. században az osztrák merkantilisták csak a szűkebb értelemben vett Ausztria tartományaival, esetleg még az egyébként még azoknál is – a Német-Római Császársághoz való évszázados odatartozás és Szilézia mint tartomány addigi birtoklása következtében – fejlettebb Csehországgal. E területek a Német Birodalomhoz tartoztak, Magyarország nem. Így aztán a bécsi kormányzat olyan vámrendszert alakított ki, amely az osztrák-cseh iparnak kedvezett, de a magyar ipar kialakulásának nem, ellenben nagyon is kedvezett a magyar mezőgazdasági termékek (főleg a gabona) exportjának az említett területekre. Amikor a történelmi hagyományunkban máig nem kellően megbecsült II. József fölajánlotta a magyar rendeknek, hogy Magyarországot egy szintre hozza vámszempontból az osztrák-cseh tartományokkal, amennyiben lemondanak adómentességükről (amott ugyanis ez már bevett dolog volt), a rendek az ajánlatot elutasították. (Nemhiába tartja úgy a történeti legenda, hogy Mária Teréziának is csak életüket és vérüket ajánlották föl, de a zabjukat nem.) Természetes, hogy a későbbiekben a magyar polgári törekvések sorában, még Ausztria és az Osztrák-Magyar Monarchia politikai keretein belül is, fölmerült az önálló magyar vámterület gondolata. Talán ez volt aztán az egyetlen pozitív dolog, amit Trianonban kaptunk, bár az addigi gazdasági kapcsolatrendszerünk teljes szétzilálásának árán.

Úgy tűnik, a mai magyar kormány most akarja bepótolni az évszázados mulasztásokat. Csakhogy most megint tagjai vagyunk egy nagy gazdasági egységnek: az Európai Uniónak. Az Unió keretein belül pedig alapszabály az áruk szabad mozgása. Így hát kormányunk különféle trükkökhöz folyamodik, azaz „trükközik”, ahogyan a képviselői korábban naponta vierundzwanzig alkalommal elmondták a szocialista vezetésű kormányokról. Ezeknek a trükköknek az egyike például az ún. fokozott élelmiszerellenőrzés, hogy úgymond ne legyünk Európa szemétlerakója. Azt már korábban kimutatták, hogy néhány abszurd esetből valójában soha nem lehetett volna ezt a még abszurdabb következtetést levonni, sokkal inkább gazdasági érdekből fakadó hisztériakeltés történt – de vajon most mit remélnek az élelmiszerbehozatal akadályozásától, mert hiszen ténylegesen erről van szó. A magyar átlagvásárló ezután is azt a (magyar vagy külföldi) terméket fogja bármiből megvásárolni, amelyik a legolcsóbb, és ha az netán eltűnik a polcokról, akkor dühöngeni fog. A vásárlók egy másik fajtája viszont azt fogja mondani: ő eddig is szívesebben vásárolt jobb minőségű magyar zöldséget és gyümölcsöt, lehetőleg a piacon, az ún. „őstermelőtől” (bízván benne, hogy tényleg az), viszont mondjuk sajtból csak franciát, svájcit, hollandit vagy németet hajlandó venni, borból pedig szívesebben veszi a vagy nem olyan jó minőségű, vagy bár ugyanolyan jó minőségű, csakhogy jóval drágább magyarnál, az olaszt.

Egyre inkább fölvetődik továbbá egy különös gyanú a híres-nevezetes bankadóval kapcsolatban. (Amit Nagy-Britannia, Franciaország, Németország most készül bevezetni, csak egyrészt normális mértékben, másrészt nem a kincstár hiányának betömése, hanem a gazdaság föllendítése céljából.) Gazdasági hetilapunk nemrégiben tett néhány bíráló megjegyzést annak kapcsán, hogy a legnagyobb magyar bank vezetője korábban fölháborodottan elítélte a szocialista kormányok által bevezetett, alacsonyabb és normális jellegű hasonló adót, most viszont minden fórumon védelmezi az abszurd nagyságrendű és rablásjellegű mostanit. Válaszként közlemény tudatta a lappal: a régi bankadót azért ítélte el a bankvezér, mert a bajok a szocialista ún. 100 napos programokból keletkeztek, a mostanit meg azért helyesli, mert a mai kormány egy örökölt helyzet problémáit oldja meg vele.


flickr/astio

Az illető természetesen maga is jól tudja: a 100 napos programokat a mai kormánypárt akkor ellenzékből lelkesen támogatta, nincs mit tehát a korábbi kormány szemére vetnie, továbbá az előző kormány konszolidált költségvetést hagyott a maira, a bankadót így nem emiatt vezetik most be, hanem hogy a költségvetési hiányt ne tartósan – reformokkal, ha úgy tetszik megszorításokkal – kelljen megszüntetni, hanem csak ezzel a kis fosztogatással, amiből aztán a népnek kicsit osztogatni lehet. (V.ö. 100 napos programok.) De miért támogatja ezt a bankvezér? Állítása szerint nincsenek politikai ambíciói, marad tehát a gazdasági érdek. Bankja rövid távon nyilván el tudja viselni ezt a veszteséget, amely akkor fog majd hosszú távon megtérülni, ha a kormány megfelelő üzletekkel kárpótolja, de főleg ha külföldi versenytársai vagy megunják a vegzatúrát, és távoznak az országból, vagy legalábbis erősen korlátozzák itteni tevékenységüket. Akkor pedig ő kvázi monopolhelyzetbe kerül. Nos, ez is tekinthető a protekcionizmus egy sajátos – trükkös – formájának.


Lendvai L. Ferenc                 


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!