Sorvezető hobbipártoknak
- Részletek
- 2010. augusztus 26. csütörtök, 04:32
- Endrődi Gábor
Endrődi Gábor
Fanyalgás ide vagy oda, a következő néhány év politikai struktúrája kezd formát ölteni: egy meghatározó erő mellett néhány érdekes, de a dolgok menetére semmilyen hatást nem gyakorló alakulat fogja színesíteni a magyar politika színpadát. Őket nevezhetjük hobbipártoknak. Néhány tucat embernek egzisztenciát, szereplési lehetőséget adnak, akik aztán sajtóértekezleteket tarthatnak, kerekasztal-beszélhetéseken brillírozhatnak, de egyébként nem sok vizet zavarnak majd. Kellenek a demokratikus díszletekhez, mint fél évszázada a parasztpártok a szocializmusban, de semmi több.
S ez még csak a kezdet: ha a belátható jövőben egyetlen pártnak esélye sincs hatalomra kerülni, a helyi társadalmakban tekintéllyel bíró értelmiségiek kétszer is meggondolják majd, van-e értelme nevüket adni, horribile dictu jelöltként szerepelni egy hobbipárt listáján. Később esetleg azt veszi észre az illető, hogy nem is olyan biztos az állása, mint gondolta, ahogy azt néhány éve egy szépreményű képviselőjelölt egyenesen – bár tudtán kívül – mikrofonba is mondta Kiskunhalason; tanuljon belőle mindenki, akinek van füle a hallásra.
Minden párt szeretne hobbipártból komoly, tekintélyes erővé válni, mégis keveseknek sikerül. Átgondolt terv, szívós munka és némi szerencse kell hozzá; persze egy kis pénzmag sem árt. A naggyá válás technológiáját lehetetlen könyvből megtanulni, mi is csak szemezgetünk a leghatásosabb fogások között.
Sose pártokat vagy nézeteket, mindig személyeket támadjunk. Minden párt heterogén alakulat, rengeteg belső feszültséggel, rivalizálásokkal, elvarratlan szálakkal. Ha az ellenfél pártjának vezetői közül sikerül kipécéznünk az egyébként is népszerűtleneket, két legyet ütünk egy csapásra: lejáratjuk az ellenfelet, ugyanakkor üzenünk a mezei hadaknak, velük nincs bajunk. A konkurencia főnökét lapjaink mindig jól ismert alvilági alakokkal összevágva mutassák: elég ok, ha ugyanabban a kerületben lakik, mint a nehézfiú. Külön öröm, ha tanúskodni hívják valami gyanús ügyben: ilyenkor egy kis láncon vezetgetést feltétlenül vágjunk bele a tudósításba. Mao mennyire szerette ezt – szakembertől tanulni nem szégyen. Ott is valami forradalomféle volt.
Ne udvaroljunk a médiának. Inkább vásároljunk. Az újságírók színes, szeretetreméltó, de rendetlen népek, sokukban rejlik elvetélt politikai ambíció. Megfelelő irányítás nélkül mindenféle zöldségeket írogatnának naphosszat, aztán elvárnák, hogy arra építsünk mi politikai kampányokat. Ha viszont miénk a lap, a tévé vagy a rádió, már csak egy kipróbált karmester kell, és a kórus úgy szól, mint a nemzeti filharmonikusok. Két típus különösen értékes nekünk: az egyik a megszállott, amelyik egy Savonarola engesztelhetetlenségével űzi a Gonoszt, a másik meg még a szép emlékű APO kebelén tanulta ki a szakmát, csak később megtért. (Erre egyébként nem árt néha figyelmeztetni.)
Soha ne tegyünk javaslatokat. A politika nem alternatívák közötti választás, hanem harc: vagy mi vagyunk hatalmon vagy az ellenség. (Az előbbi a kívánatos.) A javaslattétel vagy a vita etológiai megközelítésben maga az alávetés gesztusa: azt jelenti, hogy az illetőt elfogadtuk partnernek vagy vezetőnek, ami gyerekes hiba. Ha az ellenfél osztogat, ne bíráljuk; majd a számla beérkezésekor csapjunk csatazajt, de akkor nagyot. A legképtelenebb ötleteket – ingyenes budapesti vagy légiközlekedés – se bíráljuk szemtől szembe, inkább jegyezzük meg, hogy a kánikula meg-megzavarhatja az agyműködést, és egyébként is már régen megmondtuk: bűn volt a kórházi pszichiátriai osztályokat csak úgy szélnek ereszteni.
Tartsunk rendet a saját portánkon. Nincs annál kínosabb, mint amikor a pártvezetés gondosan kiporciózott állásfoglalásával szemben mindenféle tagozatok meg megyei szervezetek kezdenek kukorékolni. A tagozatok: ütegek az ezredben. Ambiciózus, de ismeretlen civileket tegyünk az élükre, és használat után gondosan zárjuk őket vissza a kelléktárba. Megyei pártszervezetekre meg abszolúte nincs is szükség. A talpas harcosnak mindig éreznie kell, hogy a magas Porta színe előtt vizsgázik, s ha rosszat lép, a pódiumról már az utódja jön le.
Sose védekezzünk. Ha becsúszik egy-egy elkerülhetetlen hiba, az illetőt átmenetileg vonjuk ki a forgalomból, hogy később az (osztály)harc egy másik frontján bukkanjon fel főnixként – vagy az Európai Parlament képviselőjeként. Ha a malőr eltussolhatatlan, ahogy az Halason is történt néhány éve, zárjuk rövidre az ügyet, majd lendüljünk támadásba. Elvégre emberünk csak a nemzeti centrumpolitika árnyalatait ecsetelte a konkurens párt jelöltjének, esedezve kérve, fontolja meg a visszalépését. Nincs az a bíróság, amelyik ebben kivetnivalót találhatna (legalábbis Bács-Kiskun megyében biztosan nincs). Viszont a múzeumigazgatót, aki a rejtett mikrofont elhelyezte – hogy mikre vetemednek emberek – helyzetbe kerülvén a legrövidebb úton rúgjuk ki. Ne haragudjunk rá: egyszerűen nem vette észre a szemafort. A művelet után bő szappanos vízzel mossunk kezet, és ne felejtsünk el cikksorozatot íratni, hogy a budapesti önkormányzat hemzseg a Komintern-ügynököktől. Apropó, a Komintern-ügynökök listáját ne dobjuk ki: közöttük lehetnek a mi új táltosaink.
Fontos, hogy azzal vádoljuk az ellenséget, amire magunk készülünk. Ha a saját táborunkban suhogtatjuk az ostort, lapjaink a kommunisták tűrhetetlen véleményterrorjától legyenek hangosak, ha – szigorúan a közjó érdekében – szétszedünk egy-két állami vállalatot vagy gazdaságot, egyszerre száz torok harsogja, hogy Rákosi utódai zsebre tették az országot. Vitapartnernek hívjuk meg az ellenség kiábrándultjait. Még hallgatni is gyönyörűség lesz, mennyire egy hangon tud megszólalni a nép az elnyomatásban.
Szerkesztőink álmukból felébresztve is tudják: mi soha nem vonjuk meg az egyszerű nép kedvezményeit, legfeljebb idővel kivezetjük őket, soha nem emelünk adót, csak le-lenyesegetjük a fináncoligarchia szárnyait; mi soha nem adóztatjuk meg a kisember minimálbérét, legfeljebb bevezetjük az egykulcsos adót. Tiszteletreméltó amatőr barátaink már rég nem emlékeznek arra, amikor ugyanezt az egykulcsos adót néhány éve még a komprádor burzsoázia trükkjeként aposztrofálták ügyeletes váteszeink. Idővel majd a hobbipártok is megtanulják, ha nagyra akarnak nőni: nem a dolgok, hanem az értelmezésük a fontos. Ha az ellenség diktál költségvetési szigort, az a Világbank helytartóinak diktatúrája, ha mi, az a magyar nép bölcs önmérséklete. Nézettség és példányszám kérdése, hogy mindenki megértse: nem mindenkinek kell hét nap, hogy egy új világ jöjjön létre a semmiből; néha elég egy háromnapos, hétvégi pártértekezlet.
Ha az örvendetesen ritkuló ellenséges tévécsatornák hívnak, először is nézzünk utána, ki felel azért, hogy még mindig nem tettünk rá ajánlatot. De azért menjünk bátran, viseljünk sportos, világos zakót, kerekítsük le az éleket, kezeljük a feltételezéseket tényekként – azért azt mindannyian tudjuk, szerkesztő úr, hogy a fránya könyvelés nem volt mindig teljesen pontos. Aztán – átérve a Duna túlsó oldalára – saját táborunk előtt sötét öltönyben és kifogástalanul megkötött nyakkendőben mennydörögjünk – az Úr sem bermudában szabadította rá az özönvizet a tévelygő emberiségre.
Bomber (graffiti) – flickr/just tom
Mindig trikolór előtt nyilatkozzunk. Szó mi szó, a kokárda pártjelvénnyé való átnemesítése nem sikerült maradéktalanul, de az első házát ne magának építse az ember. Nem vagyunk Krőzusok, elég ha a nemzeti lobogó a kamera látószögét fedi. Nézzünk csak rá háztáji szocialista barátaink sajtótájékoztatóira: még a gipszkartont se tudják összeilleszteni tisztességesen. Ha ez így megy tovább, hamarosan már főellenségnek se lesznek jók, pedig az minden háború kvintesszenciája: akár a mosolygós arcunkat mutatjuk, akár a zordat, a végeken szünet nélkül kell hullaniuk a bombáknak. A bombatölcsérekből sarjadnak a mi önkormányzataink virágai, üzemi lapjaink robotosai ezt már réges-rég megtanulták.
A hobbipártoknak, ha egyszer majd nagyok akarnak lenni, naponta az emlékezetükbe kell vésniük: nincs ideális állapot. Mindig azzal az emberanyaggal kell az ütközeteket megvívni, amely épp rendelkezésre áll. Ezért sose kérdezzük meg újdonsült barátainkat, milyen érzés volt oly hosszan az Ördög nagyköveteként szolgálni a Gonosz fővárosában, vagy azt, pontosan hogyan lényegült át egy 56-os náci hőbörgés népfelkeléssé a megfelelő időpontban. A hobbipártoknak tudomásul kell venniük: emberek, események, értékek idővel változhatnak. Az élcsapathoz való tartozás vágya viszont örök.
Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető
Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
Kilátás a hajóból
Egy forradalom képei
Kóstoló
A népről és az ő akaratáról
