Magyar agressziók

Úgy alakult, hogy nemrégiben két napot töltöttem az egyik Balaton parti szállodában. A modern, elegáns fajtában, amelyik konferencia- és wellness-hotelnek nevezi magát. A szálloda szolgáltatásai valóban minőségiek, ráadásul a személyzet kedvessége, figyelmessége, szolgálatkészsége sem a szállodaiparban megszokott kötelező futószalagos műtermék: elérik, hogy személyre szabottnak higgye a kedves vendég.

A magyarkodásuk is tapintatos. Csak jelzésszerű ebben a nem magyar nevű, nemzetközi vendégseregre szakosodott intézményben. Nem kérnek párttagkönyvet vagy szavazócédula-másolatot a vendégektől, de a szobákban a tévékészüléken a legelső csatorna a HírTV, a második a Duna, és csak ez után jön a Magyar Televízió egyes csatornája (bár lassan már ez is mindegy lesz). A lobbiban kizárólag Magyar Nemzet és Heti Válasz van kirakva közolvasásra. A séf választékosan öltözködik. Fehér plasztronját egyik nap a koronás, kettőskeresztes magyar címer díszíti (a személyzet többi tagjáét a szálloda címere), másik nap a fehér kabát gallérja és szegélye piros, a mellényzsebe zöld.

A külföldi észre se veszi, de hát nem is neki szól, hanem nekem, a másik magyarnak. Én meg csak megmosolyognám, ha ő lenne az egyetlen identitásharcos az életemben.

***

Csakhogy: nemrégiben a környékünkön új tulajdonosa lett az egyik élelmiszerboltnak: ment a Match, jött a CBA. Az új üzlet minden igényt kielégít: modern berendezés, gazdag áruválaszték, kényelmes vásárlás, ráadásul egy kis gyorsétteremmel is bővült a bolt, ahol remekül főznek, és az ételeket olcsón és bőségben kínálják, helyben fogyasztásra és elvitelre egyaránt.

Aztán olvasom Bolgár György interjúját a CBA („a magyar üzletlánc”) szóvivőjével. Még mindig a régi téma, a CBA-vezér választási plakátja, az „Ítéletidő”.

A szóvivő karakán viselkedésnek tartja, hogy ők már akkor is a Fidesz mellett tették le a voksukat, amikor még nem a párt volt kormányon (kár, hogy márciusban, amikor az elnök úr plakátos-vezércikkes agresszióját elkövette a vásárlók ellen, már évek óta semmiféle kockázata nem volt – a közvéleménykutatások igazolják – a Fidesz melletti állásfoglalásnak).

A szóvivő a véleménynyilvánítási szabadság részének tartja, hogy főnöke teleragasztgatta a fél országot az ítéletidős plakátjaival, a bolti ingyenmagazinban meg vezércikkben szólította fel a vásárlókat, hogy szavazzanak a Fideszre. („Nem tűrhetjük tovább, hogy országunkat hazug, jellemtelen gazemberek vezessék, akik Magyarország számára jelentős visszafejlődést hoztak. Az elmúlt időszakban már elkezdődtek a felelősségre vonások, azaz sok, jelenleg kormányon lévő politikusra minden bizonnyal ítéletidő vár. – Az iránymutatásom által elkészült címlap erre utal” – így élt márciusban Baldauf úr a véleménynyilvánítás szabadságával. Meg így, ilyen bátran: „nagy formátumú, modern gondolkodású államférfira van szüksége az elkeseredett, kiábrándult, gazdaságilag és erkölcsileg is mélypontra jutott Magyarországnak, mégpedig Orbán Viktorra”.)

Aztán persze elmondja a szóvivő, hogy az előző Fidesz-kormánytól kaptak támogatást, a Medgyessy-kormánnyal meg „semmifajta egyeztetésre, párbeszédre, meghallgatásra nem volt lehetőségünk”. Mert az MSZP-kormányból hiányzott „a lokálpatrióta szellem, tehát hogy mi magyarok vagyunk és ezzel, én azt gondolom, kutya kötelességünk a magyar gazdasági szereplőket előnyhöz juttatni és szerepet adni nekik”. Szemben a Fidesszel, mert „az ő hozzáállásuk az összes magyar vállalkozó számára sokkal inkább kedvező, és a gazdaságpolitikájuk is sokkal inkább lokálpatrióta”. És hogy azért kellett változás a választásokon, hogy „a harmincezer munkavállalónknak is legyen jövője. Hogy tényleg magyarként büszkék lehessünk magunkra.” (Elég csak végignézni a CBA történetét és üzleti fejlődését. Aki úgy találja, hogy 1994–1998, illetve 2002–2010 közt látványosan hanyatlott a cég, hogy a nem jobboldali kormányok idején veszélybe került a harmincezer magyar munkavállaló jövője, az szóljon.)

Azt is mondja a szóvivő: „aki ismeri a CBA-t, az tudja, hogy száz százalékban magyar tulajdonosi körrel rendelkezik, és éppen hogy hatalmas felelősséget érzünk a magyar emberek iránt.” Meg azt: a külföldi tulajdonú cégekkel szemben, amelyek „a legkevésbé törődnek azzal, hogy mi történik Magyarországon az emberekkel”, a CBA a „magyar emberkért” áll ki, hiszen élelmiszercsomagokkal segíti az alultáplált gyerekeket és két árvízkárosult nagycsalád házát újjáépítik. (Aki nem tud felsorolni egy rakás olyan akciót, amelyet a nagy nemzetközi multik hirdettek „a magyar emberekről való gondoskodás” jegyében, az nem itt él. Csak egy példa: a Danone.)

A lényeg: nem értik, hogy a magyarkodással leöntött kisded pénz- és előnyszerző akcióikhoz semmi közük a vásárlóiknak. Hogy nem tisztességes, sőt tisztességtelen, ennélfogva tilos őket politikai bosszúra/politikai hízelgésre felhasználni. Még akkor is, ha Magyarországon a politikai kapcsolatok esetleg nagyobb szerepet játszanak az üzleti versenyben, mint másutt. Tényleg a lényeget nem értik: hogy egy kereskedelmi üzlethálózat azzal és csak azzal gondoskodik legjobban „a magyar emberekről” (meg arról a rengeteg külföldiről, aki a magyar boltokban náluk hagyja a pénzét), ha magas színvonalon ellátja azt a funkciót, a kiszolgálásukat, amelyre szerződött. Slusszpassz. Ha lejárt szavatosságú árukat kínál egy CBA-bolt, ha az áruválasztéka nulla, akkor a hatalmas áruház üresen kong, mint Szántódnál, viszont a szemközt lévő, jól ellátott Sparban nem lehet megmozdulni a temérdek vásárlótól. És ehhez semmi köze annak, hogy a tulajdonosi kör százszázalékosan magyar-e vagy sem, és hogy mit sulykol a „magyar emberek iránt érzett hatalmas felelősséggel” a szóvivő.

***

Nézem az úszó Európa-bajnokságot. Szemben a színvonaltalan és saját tisztátalan urambátyám-ügyeibe fulladt magyar focival, a magyar úszósportnak, az úszóknak szívből drukkolok. Szerencsére van is kinek, van is miért.

Ha hagyják. Ugyanis komoly erők – szervezők és közvetítők – dolgoznak azon, hogy ezt a jelzős szerkezetet: „magyar úszók”, megutáljam.

Először is: kérem azokat a pihent magyar agyú személyeket, akik kitalálták, illetve jóváhagyták, hogy a díjátadáshoz asszisztáló hölgyek (többet ne mondjunk róluk) piros-fehér-zöld öltözékben, mini törökbugyogóhoz hasonlatos  rokolyában riszáljanak oda-vissza a medence partján, álljanak ki a nyilvánosság elé, és bátran vállalják tettüket. Kérem, külön térjenek ki arra, mi járt a fejükben, amikor a hármasával megjelenő hölgyeket piros, plusz fehér, plusz zöld cipő viselésére kényszerítették (engem meg arra, hogy nézzem, és rettenetesen szégyelljem magam a példátlan szolgalelkűség szülte borzalmas nemzeti giccs miatt).

Aztán: a televíziós közvetítés színvonala méltó a ruhakoncepcióhoz. Noha húsz tévétársaság használja a Magyar Televízió képeit.

Húsz tévétársaság nézői látják a művészkedő képeket, és nem látják a versenyt. Amiről amúgy a dolog szólna. Nincs olyan rajt, amelyik után kiderülne, ki jön fel először a vízből. Nincs olyan forduló, amelyiknél látnák, milyen sorrendben fordulnak és milyen sorrendben buknak fel ismét a víz alól a versenyzők. Ugyanis a közvetítés koreográfiája kivétel nélkül a következő: az elstartolás pillanatában már víz alatti képeket látunk. Hosszan. Ezt követően a medence partján futó kamera képére kapcsolnak, amely nyolc pár csapkodó karon kívül semmit sem mutat a versenyből (szegény néző ugyanis a sok versenyző közt a pályabeosztás alapján tájékozódna, ha látná a pályákat). Majd jön a nagytotál, ez volna az a képkivágás, amely a nyolc úszó versenyét követhetővé teszi. De csak néhány másodpercre. Mert ez után ismét hosszan a medenceparti kamera következik a csapkodó karokkal, a forduló előtt és után pedig ismét hosszan a víz alatti képek (újabban a medence végébe is raktak egy kamerát, amely ugyanúgy nem segíti a verseny követését, ahogyan a medenceparti sem). Közben esetleg egy-egy premier plán: úszótechnikát csodálhatunk, sose tudjuk, kiét. Ez ismétlődik precízen, pontosan, véletlenül se tévednek. Szerencse, hogy vannak helyszíni kommentátorok, akik magát a medencét látják, így olykor elmondják a tévénézőnek, hogy áll a verseny.

De ez még mind semmi. Húsz tévétársaság nézői esnek áldozatául annak, hogy valakik valahol úgy döntöttek, ez az úszó EB magyar EB lesz. Minden szempontból. Az ellen egy szót sem szólhatok, hogy a Magyar Televíziót jobbára csak azok a futamok érdeklik, amelyekben van magyar versenyző. Más futamok idején vagy a magyarok versenyeit ismétlik, vagy stúdióbeszélgetéseket adnak, és ehhez boldog-boldogtalant behívnak interjúalanynak. És mivel egy úszóverseny amúgy nem túl témagazdag dolog, boldog-boldogtalantól hallhatjuk újra meg újra ugyanazokat a közhelyeket és általánosságokat. Miközben mennek az elő- vagy középdöntők, vagy éppen az eredményhirdetések, igaz, hogy csak európaiak részvételével, magyarok nélkül. Értem, felfogtam: a Magyar Televízió számára az úszó EB nem sportközvetítés, hanem sportműsor, méghozzá a magyar fajtából. De mondom, ez ellen egy szót sem szólhatok, mert szerencsére az Eurosport is közvetíti a budapesti versenyt, így aki nem magyar, hanem európai úszóversenyt akar látni, átkapcsol oda.


No more crocodiles in the Danube – flickr/onkel_wart

Az viszont már nem hagyható szó nélkül, hogy a húsz tévétársaság nézői szenvedik el a „magyar úszó EB” lábszagú képi koncepcióját. Sok-sok huszadrangú magyar úszóval ismerkedhet meg premier plánban a fél világ, mert az elrajtolás előtt nem az esélyesek fejét látják, hanem az övéket. (A befutónál jobb a helyzet: ott az első kép mindig a győztesé, csak a második a nyolcadik helyen kieső magyar versenyzőé.) Arról nem beszélve, hogy az első két napot a magyar televíziósok a képvágás magyar ritmusának megtalálásával töltötték, így aztán az európai nézők negyvenedszer csodálhatták meg a „Békéscsaba” meg az „Eger” feliratú nemzeti zászlókat a nézőtéren (egyéb, címeres és nemcímeres magyar zászlók társaságában), például a német klasszis, Biedermann bemutatása helyett. A nézőtéri magyar zászlók azóta is legalább akkora súllyal vannak jelen a közvetítésben, mint a versenyzők a medencében. (Ritka kivétel volt a fantasztikus négyszer kétszázas női gyorsváltó döntője, ahol még a magyar televíziósok is megfeledkeztek a kötelező magyar zászlómennyiségről, és hosszan ott maradtak a győztes magyar váltó tagjainál.) És hogy a magyar koncepció megtervezése és kivitelezése mennyire leköthette a szervezők minden energiáját, azt Szabó Gábortól, az Eurosport kiváló kommentátorától tudjuk, aki az első napot nagyrészt mobiltelefonról közvetítette végig, mert egyszer csak eltűnt a hang az éterből. Amikor többszöri próbálkozás után nagy nehezen helyreállt a rend, ezt mondta: „Reméljük, hogy azt a 6-10 percet, ami az adásból hátravan, már kibírjuk – nem tudom azt mondani, hogy a szolgáltatók hibáznak, vagy itt a helyszínen, vagy valahol. Egyelőre amilyen szenzációsan versenyeznek a magyar úszók, egyéb téren nem mondom, hogy olyan nagyon brillíroznánk. Itt a kollégák, akik kifizettek 35 ezer forintot azért, hogy egy hétig internetezzenek, most egy kicsit zabosak. Eljöttek, nem mondom, hogy potyára, de negyven percet nyomtak le mobiltelefonnal Lengyelországba, Spanyolországba, Angliába, Németországba.”

Szégyen szégyen hátán: ez az úszó EB egy nem magyarságbetegségben szenvedő magyar nézőnek majd minden pillanatában erről szól (a kivételes pillanatokat nem a szervezőknek és a közvetítőknek, hanem a magyar versenyzőknek köszönheti).

***

Az már csak hab a tortán, hogy a Szingapúrban augusztus 14. és 26. között első alkalommal megrendezett ifjúsági olimpiára utazó magyar csapat „bocskaiban” feszít majd, Schmitt Pál kifejezett kérésére. Sokaknak akár még tetszhet is az új magyar egyenruha, de a dolog, sajnos, nem ízlés kérdése. Hanem azé a közéleti-kulturális-politikai jelentésé, amelyet a magyar szélsőjobb, Orbán, a Fidesz, illetve a párt alelnöke-többszörös jelöltje, Schmitt Pál a viseletnek tulajdonít. A Népszava idézi fel Schmitt bocskaiban elmondott beszédét 2005. március 15-éről (hogy ifjabb Hegedűs Loránt állandó ruhaviseletére már ne is emlékeztessünk). Ez a ruha ma Magyarországon ezt a hangot és ezt a szellemiséget jelenti. A jobb- és szélsőjobboldali magyarok permanens agresszióját a nem jobboldali „csak” magyarok ellen.

***

Ott tartunk, hogy ma már nemcsak a nagypolitikában van új, sajátos jelentése a „magyar” szónak, hanem az életünk minden területén: azonos lett az agresszív provincializmussal, amatőrizmussal, színvonaltalansággal, kisstílűséggel, beszűkültséggel, szolgalelkűséggel. Ahogy Tamás Gáspár Miklós annak idején fogalmazott: a mucsaisággal. Az igazmagyarok számára nincs kockázata a dolognak: ők vannak hatalmon. És tétje is csak a nemigazmagyarok számára van. Hogy egy egyelőre még európai színvonalú magyar szállodában, üzletben, versenyen meddig érezhetik európainak is magukat.


Mihancsik Zsófia                 


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!