A köztársasági elnök beiktatásához

Niedermüller Péter


Hogy a Magyar Népköztársaság egykori, sportért felelős miniszterhelyettese ma a Magyar Köztársaság elnöke lehet, kíméletlen pontossággal mutatja, hol áll ez az ország. Mindannyian tudjuk, miképpen jutott a legmagasabb közjogi pozícióba Schmitt Pál. Azt is tudjuk, melyek voltak azok a tulajdonságok, amelyek párttársai szerint őt teszik leginkább alkalmassá az ország reprezentálására és a demokrácia őrzésére: olimpiai bajnok, szórakoztató beszélgetőtárs, jó zongorista, több nyelvet beszél, s egyébként is „egy fess férfi” – mondja idősebb szomszédasszonyom. Ezek ugyan – az olimpiai bajnoki címtől eltekintve – olyan tulajdonságok, amelyekkel számtalan más ember is rendelkezik, azaz ebben az országban tényleg bárkiből lehet bármi. A szakértelem, a hozzáértés, a tapasztalat nem számít, annak megszerzésével nem érdemes bíbelődni. A politikai, szakmai karriernek ma Magyarországon két alapvető követelménye van: legyen tagja a Fidesznek/KDNP-nek, s legyen a gerinctelenségig lojális a párt vezetőjéhez. Ebben az esetben úgy is lehet alkotmánybíró az ember, hogy a tisztséghez szükséges egyetlen feltételnek sem felel meg; vagy éppen lehet az Állami Számvevőszék elnöke, noha máig tisztázatlanok a korábbi képviselői juttatásai körüli pletykák. De hát mindez nem számít – ma olyan „forradalmi” helyzetben élünk, ahol (ismét) pártkatonákra van szükség az élet minden területén. Hogy mindez nemcsak a demokratikus alapelveket, hanem a hivataloknak, a tisztségeknek – és ez a köztársasági elnöki tisztség, illetve az alkotmánybíróság esetében különös súllyal esik latba – a tekintélyét, méltóságát is komolyan sérti, nos, ez a szempont fel sem vetődött azok körében, akik már Sólyom László megválasztásakor is mindent alárendeltek alantas hatalmi játszmáiknak.

De térjünk vissza Schmitt Pálhoz, aki köztársasági elnökként az „emberek embere” kíván lenni. Az „ember” ezek után arra gondol, hogy az ő „embere” majd egy olyan beiktatási beszédet mond, amivel azokat is megszólítja, akik – fogalmazzunk finoman – megütközéssel figyelték mindazt, ami a Sándor palota környékén történik. Annál is inkább, mert manapság mást sem lehet hallani a politikában, mint hogy a NER mindenkire kiterjed, mindenkit magába foglal, és így tovább. De persze nem ez történt. Helyette a köztársasági elnök hibátlanul felmondta a leckét, elsorolta a bevett toposzokat, mindazt, amit az őt köztársasági elnökké tévők elvártak tőle: legyen egyetértés, „hogy újra mindenki győzni képes, büszke magyar legyen”, hogy forradalom történt, hogy példátlan az a „közös akarat”, ami a legutóbbi országgyűlési választások eredményében megnyilvánul, éppen ezért új alkotmány kell, újra kell gondolni az erkölcsi alapértékeket, meg kell találni a „saját utunkat”, keresztény gyökereinket, és hát ott van még a Szent Korona, ott vannak Szent István intelmei, ott van a konzervatív Magyarország egész mitológiája. Az „embert” még mindig elgondolkoztatja, milyen megszállottsággal ismételgetik a hatalom mai képviselői a választások eredményével kapcsolatos teóriáikat, mennyi bizonytalanság, gyengeség lehet bennük, ha még mindig ezekre az elcsépelt retorikai fordulatokra, erre az anakronisztikus mitológiára van szükségük.


Aranyborjú-bűnbak – flickr/koppdelaney

De hagyjuk a pszichologizálást! A köztársasági elnök patetikus, érzelmektől csöpögő, elkoptatott fordulatokkal tarkított, mélyen anakronisztikus beiktatási beszédet tartott, amely azt bizonyítja, hogy az elnök vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, melyek ennek az országnak a legfontosabb problémái és konfliktusai. Azt bizonyítja, amit sejteni lehetett: Schmitt Pálból hiányzik a politikai érzék és érzékenység, nincs olyan, politikailag megfogalmazható jövő- és társadalomképe, ami alkalmas lenne arra, hogy a köztársasági elnök tekintélyével felruházva megteremtse – legalább a legfontosabb kérdésekben − a társadalmi konszenzus alapjait.

Hogy ez mennyire így van, azt leginkább saját vállalásai, saját „programja” mutatja. Beiktatási beszédének központi gondolata a nemzet felemelkedésének az ügye. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen ez ma a konzervatív, és (szélső)jobboldali politikusok kedvenc szlogenje Magyarországon. Nem a további demokratizálódás, nem a modernizáció, és egyáltalán semmi olyan megfogalmazás, ami előre, a jövő irányába mutat, hanem ez a 19. századi nyelvi fordulat, ami a jövőt észrevétlenül visszaviszi a múltba – vagy, ha úgy jobban tetszik, a múltat teszi meg jövővé. A köztársasági elnök természetesen személyesen is hozzá kíván járulni a nemzet felemelkedéséhez. Legelőször is „magyar anyanyelvünk” megóvásával és megújításával, azzal, „hogy a magyar fiatalok ismét szépen, választékosan beszéljenek, érezzék magukat büszkének, amikor megszólalnak édes anyanyelvükön”. Bizony honfitársaim, a köztársasági elnök úr szerint ma ebben az országban a magyar nyelv művelése a legfontosabb feladat. Hasonlóképpen fontosnak tartja, „hogy egészséges, gyarapodó, testben és lélekben erős, kitartó nemzet legyünk”. Ezt pedig úgy érhetjük el, hogy a sport is bekerül majd az alkotmány szövegébe (sőt, ha így haladunk, akkor a felcsúti labdarúgó egyesület is). Majd harmadikként megemlíti az elnök az oktatást és a tudományt is – igen, jól értik, a felsorolásban a nyelvművelés és a sport után harmadikként. Ennyi. Ez a most beiktatott köztársasági elnök személyes vállalása. Mit lehet ehhez hozzátenni? Semmit. Megállapíthatjuk, hogy ebben az országban a köztársasági elnöki hivatal egyre inkább a tisztséget betöltő politikusok személyes érdeklődésének játékszerévé válik. Sólyom Lászlót elsősorban a nemzeti parkok érdekelték (történjék az országban éppen bármi), Schmitt Pál pedig a sporttal és a nyelvműveléssel fog majd foglalkozni. Az, hogy a köztársasági elnöknek illene – legalábbis az én felfogásom szerint – mondani valamit a magyar társadalom tényleges problémáiról, a politikai kultúra elkorcsosulásáról, a cigányellenességről, a leszakadó társadalmi rétegekről, a hátrányos helyzetű, mindenki által elfeledett, magukra hagyott településekről, a modernizáció konfliktusairól (és sorolhatnám még hosszasan), fel sem vetődik. Még pedig azért nem, mert a köztársasági elnök is azt gondolja, hogy a nemzeti összetartozás nem a problémák megoldásának, a konfliktusok néven nevezésének, hanem a pátosznak, a történeti mítoszoknak, a kulturális sztereotípiáknak a kérdése. Ezért mondja – többek között −, hogy „egy nyelv, egy kultúra, egy emlékezet, egy történelem örökösei vagyunk”. Pedig tudnia kellene, milyen különböző történelmeket élt meg ez a társadalom az elmúlt évtizedekben, mennyire eltérő emlékezetek élnek egymás mellett. Tudnia kellene, hogy bár egy nyelvet beszélünk, nincs egy kultúra, egy emlékezet, egy történelem. Tudnia kellene, hogy a nemzeti kultúra sokszínű és nem egynemű, hogy az emlékezet közösen birtokolt, de nem homogén, hanem nagyon is sokféle, hogy a nemzeti történelem eredendően ellentmondásos és töredezett. A köztársasági elnök beszéde azonban mindezzel nem törődik. Ő – akárcsak a hatalom többi képviselője – a nemzet mítoszának politikai krédóját ismételgeti. Ennek a kormánynak ez az egyetlen ideológiája, az egyetlen menedéke. A „büszke”, „önbizalommal teli”, „egészséges”, „gyarapodó” magyar nemzet, amely szembeszáll az IMF-fel, az Európai Unióval, és általában az egész világgal (a „nyugati kapitalizmus” úgyis megbukott), hiszen itt forradalom történt, új világ jön létre… Nem folytatom.

A baj nem az, hogy jobboldali kormánya van az országnak. A baj az, hogy ennek a kormánynak, a jobboldali pártoknak szánalmas az eddigi intellektuális teljesítménye. Egyszerűen nem ismerik fel, milyen világban élnek, milyen világ veszi őket körül. Azt hiszik, hogy 19. századi eszmékkel, a szabadságharc emlegetésével, otromba kommunizmus-ellenességgel, zavaros természetjogi fejtegetésekkel a családról, a nemzetről, a modernizáció eddigi eredményeinek állandó megkérdőjelezésével, a megszállottsággal előre lehet jutni, meg lehet oldani ennek az országnak a problémáit. S az egészben az a legrosszabb, hogy mindezt valóban elhiszik – ez nem számítás, nem színjáték, nem, ez a mély meggyőződésük. Ennek isszuk (majd) meg a levét…




Niedermüller Péter                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!