Hős vagy áruló?
- Részletek
- 2013. július 09. kedd, 02:55
- Domány András
Wojciech Jaruzelski tábornok július 6-án volt 90 éves. Súlyos betegen, de megérte. Szerepéről máig heves viták dúlnak. A szovjet kommunisták véreskezű bábja vagy önfeláldozó hazafi, aki súlyos tragédiától mentette meg az országot? Egyetértés erről bizonyára soha nem lesz, de érdemes végignézni legalább a tényeit ennek a hosszú életútnak.
Családfa, életút
Igazán semmi jele nem volt annak, hogy az 1923 nyarán született gyerekből kommunista tábornok lesz. A XV. századig visszavezethető nemesi családból származott, amely azonban már rég elvesztette földjeit. Nagyapja részt vett az orosz uralom elleni 1863-as felkelésben, amiért a cár nyolc évre száműzte. Édesapja, aki 1920-ban részt vett a bolsevik támadás elleni harcban, diplomás agrárszakemberként mások birtokait igazgatta, amiből két gyerekével békés jómódban élt. A fiú hazafias katolikus nevelést kapott. Egyházi gimnáziumba járt Varsóban, ahol főleg az irodalom érdekelte. Buzgón vallásos volt, baloldali eszmékről még csak nem is hallott.
Tizenhat éves volt, amikor kitört a háború. 1939. szeptember 17-én a titkos Hitler-Sztálin paktum alapján a szovjetek megtámadták a németek ellen már 17 napja harcoló Lengyelországot. Jaruzelskiék ott éltek a keleti országrészben, egy ma Belaruszhoz tartozó faluban. Arra menekültek, amerre lehetett, hogy mindkét ellenséget elkerüljék: a még független Litvániába. Egy év múlva azonban a három balti államot meghódító Szovjetunió utolérte őket. A litván társadalom szinte teljes elitjével együtt a lengyel menekülteket is deportálták. Az asszony két gyerekével a távoli Altáj-vidékre került, az apa pedig lágerbe, ahonnan a korábban egészséges, még csak 54 éves férfit súlyos betegen engedték ki, és 1942-ben, nem sokkal azután, hogy megtalálta családját, meghalt. (Sírját 45 év múlva, baráti gesztusként Gorbacsov állíttatta helyre Bijszk városában.) A kamaszkorból alig kinőtt fiúnak édesanyját és kishúgát is el kellett tartania különféle munkákból. Egy darabig kényszermunkásként fát vágott több száz kilométerrel arrébb, a tajgán csillogó hótól ott romlott meg a szeme. Ezért viselt gyakran fekete szemüveget, és e hátteret ismerve utáltam mindig a gúnyos Pinochet-párhuzamot. A chilei tömeggyilkos, aki egyébként Jaruzelskitől eltérően bizonyítottan, személyesen adott parancsot több ezer ember meggyilkolására, biztosan nem ilyen okból hordta a védőszemüveget.
Az apa azt szerette volna, ha fia csatlakozik a frissen alakult Anders-hadsereghez. (Miután a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, a londoni lengyel emigráns kormánnyal kötött megállapodás alapján hadsereg alakult a szovjet területen fogva tartott vagy másként ott tartózkodó – és Katynban meg a többi hasonló helyen el nem pusztított – lengyelekből, a szintén börtönből előkerült Wladyslaw Anders tábornok vezetésével. Ez a hadsereg aztán, mivel a szovjetek nem tudták ellátni fegyverrel és élelemmel, és egyébként is rosszul alakult az együttműködés a közelmúltbeli ellenségek között, az akkor még bizonytalan Sztálin engedélyével a szovjet-angol megszállás alatt álló Iránon keresztül távozott, és a Közel-Keleten, majd Dél- és Nyugat-Európában harcolt a németek ellen.) De Jaruzelski, mivel a mamáról és a testvérről is gondoskodnia kellett, elkésett. (Legalábbis ez a legvalószínűbb változat, bár van olyan vélemény is, hogy szándékosan nem sietett.) A toborzás lezárult. Ha odaér, talán nyugdíjas angol üzletemberként látogatott volna haza 1990 után. Így viszont oda ment, ahová még lehetett annak, aki harcolni akart: a Vörös Hadsereg mellett szerveződő lengyel csapatokhoz, ahol azok gyűltek össze, akik vagy meggyőződésből nem akartak belépni a „burzsoá” kormány seregébe, vagy szintén lemaradtak róla.
Jaruselski 1946-ban (balról az első) – forrás
Végigharcolta a háborút egészen Berlinig. Bátor és fegyelmezett katonának mondták, számos kitüntetést kapott. Főhadnagyként érte meg 1945 tavaszát. Elhatározta, hogy katona marad, és végleg szakít egykori, távolba tűnt múltjával. Huszonhárom évesen egy város katonai parancsnoka lett, majd részt vett a harcokban az ukrán földalatti mozgalom ellen. 1947-ben belépett a Lengyel Munkáspárt nevű, lényegében kommunista pártba, amelyből egy év múlva, a szocialistákkal kikényszerített egyesülés után, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) nevű állampárt létrejött. Ebben a lépésben a kialakult új világrend megváltoztathatatlanságának az érzése éppúgy szerepet játszhatott, mint az, hogy ezzel a háttérrel volt reménye a Szovjetunióból hazamenteni az édesanyját és a húgát. Ez sikerült is. Emellett senkije és semmije nem volt, a hadsereg volt az egyetlen élettere, ahol viszont akkoriban szinte természetesnek számított a párttagság. Valószínűleg ezért nem merte visszautasítani a katonai elhárítás beszervezési ajánlatát sem, mert ez azzal járhatott volna, hogy kidobják a seregből. Emiatt ma egyesek besúgónak nevezik, de nem tudni, valójában mit csinált az elhárítás ügynökeként.
Elképesztő gyorsasággal lépkedett felfelé a katonai ranglétrán, 33 évesen már tábornok volt. Fegyelmezett, pontos, megbízható parancsnoknak tartották, aki mereven viselkedett ugyan, de nagyon törődött az embereivel. Bár a félbeszakadt gimnázium után csak katonai iskolákat végzett, tehát „rendes”, civil érettségit és diplomát nem szerzett, sokkal műveltebb volt a környezeténél. Érdekelte az irodalom és a zene. (Némettanárnő feleségét is egy komolyzenei koncerten ismerte meg elég későn, 40 évesen.) Beletanult a katonai szakmába, szerette is, ám 1960-ban mégis elvállalta a hadsereg politikai főcsoportfőnöki tisztségét, ami nem igazi katonai, hanem inkább pártmunkát jelentett. Eleinte kapálózott, de amikor Gomulka, az 1956 és 1970 közti pártvezér rámordult, nem mert ellenkezni. 1962-ben védelmi miniszterhelyettesi rangot kapott, 1964-ben bekerült a párt Központi Bizottságába. 1965-ben visszatérhetett a katonai szakmába a vezérkar főnökeként. A párt belső válságai sem ártottak karrierjének: 1968-ban miniszter lett, 1971-től, már Gierek uralma alatt pedig a legfőbb döntéshozó szerv, a Politikai Bizottság tagja.
Wojciech Jaruzelski és Fidel Castro (1972 május) – Wikipedia
Sötét pontok
Többször használtam azt a szót, hogy Jaruzelski valamit „nem mert” megtenni. Ez a látszólag roppant katonás modorú ember ugyanis állandóan bizonytalan volt. Féltette az állását, hiszen nem értett semmi máshoz. Ezzel magyarázható az életrajz egyik legcsúnyább foltja is: 1968-ban ellenvetés nélkül levezényelte a hadsereg zsidótlanítását. A hatalmon volt kommunista pártok történetében egyedülálló, nyílt rasszista tisztogatásnak a Nemzetvédelmi Minisztérium területén olyan hivatásos katonatisztek százai, köztük tábornokok estek áldozatul és kényszerültek számos esetben emigrálni, akik zsidó származásukkal rég szakítva asszimilált lengyelek és vallástalan kommunisták voltak, és soha nem tekintettek hazájuknak mást, mint a Lengyel Népköztársaságot, amelynek építésében – gyakran a bűnökben is részesként – aktívan részt vettek. Most egyszer csak megtudták, hogy hazátlan bitangok, akik méltatlanok az egyenruha viselésére és a párt tagságára. Jaruzelski személyes barátai is voltak köztük, de ő a kisujját se mozdította értük. Ezt ma maga is szégyelli, 30 évvel később bocsánatot kért.
A másik sötét pont 1970 decembere: a Tengermelléken a hadsereg is lőtt a tüntető munkásokra, tehát a halálos áldozatokért a védelmi miniszter is felelős. (Az erről elvben még folyó, de az ő esetében felfüggesztett pernek azonban egészségi állapota miatt bizonyára soha nem lesz vége.) Jaruzelski azt mondja: a tűzparancsot az ország tényleges vezetője, a párt alkotmányos állami tisztséget be nem töltő első titkára a formális államfő és a miniszterelnök jelenlétében adta ki, akik nem tiltakoztak. A katonák ezt hajtották végre, de ő állítólag utasítást adott, hogy a tömeg feje fölé vagy a lába elé lőjenek. Hiába. A későbbi legenda, hogy ő ellenkezett, és ezért háziőrizetbe került, nem igaz. Az viszont igen, hogy a megfékezhetetlen és emellett súlyos beteg Gomulka elleni puccs szervezőit biztosította a hadsereg lojalitásáról – nyilván ennek köszönhette, hogy Gierek, az új első titkár előléptette a pártrangsorban.
A miniszterelnökség, pártelnökség
A nyilvánosságra került iratok azt mutatják, hogy a Politikai Bizottságban meglehetősen passzív volt. Nemigen szólt hozzá máshoz, mint ami közvetlenül az ő területét érintette. Ezért volt igen váratlan, hogy az újabb válság idején, a Szolidaritás létrejötte után fél évvel, 1981 februárjában ő lett a miniszterelnök. Nem akarta vállalni, de rábeszélték. Lengyelországban ideológiáktól függetlenül hagyományosan nagy tekintélyt élvez a hadsereg, a hivatásos katonatiszteket becsülik. Nyilván erre gondoltak a párt vezetői, és a szovjetek is örültek, mert arra számítottak, hogy a Varsói Szerződésben edződött, általuk is kiváló katonának tartott Jaruzelski majd jól odacsap a gaz ellenforradalmároknak. Ám a három békés hónapra vonatkozó kérése nem teljesült, a sztrájkok és tüntetések állandósultak, a gazdaság hanyatlott. Négy hónappal hivatalba lépése után a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága igen szokatlan módon nyilvánosan bírálta őt és a Gierek helyébe lépett Stanislaw Kania első titkárt, saját pártjuk vezető testületében pedig a keményvonalasok próbálták megbuktatni őket. Ez jórészt a KB-tag tábornokok jóvoltából nem sikerült. Az 1981 nyarára összehívott rendkívüli pártkongresszus jobb híján a helyén hagyta mind Kaniát, mind Jaruzelskit, de az előbbi októberben már távozott, és a párt vezetését is Jaruzelski vette át. Ezt se akarta, de rábeszélték. Meglehetősen gyomorforgató az a ma már ismert szövegű telefonbeszélgetés, amelyben az öreg Brezsnyev szovjet pártfőtitkárnak hálálkodik a bizalomért, egyébként szép oroszsággal. No de ki állíthatja biztosan, hogy őszintén beszélt, és nem a haza érdekében nyalta a nagyhatalom egyre magatehetetlenebb vezérének a talpát?
A szükségállapot bevezetése után – Wikipedia
A szükségállapot
Ezután jött 1981. december 13., a szükségállapot (vagy hadiállapot – a terminológiai vitába most nem megyek bele) bevezetése. Ezt sokan puccsnak nevezik, ami szerintem teljesen értelmetlen. December 12-én Jaruzelski volt a LEMP KB első titkára, a miniszterelnök és a védelmi miniszter. December 14-én is ő töltötte be ezeket a tisztségeket. Hát akkor ki döntött meg kit? Önmagát puccsolta meg? A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának nevezett testület tiszta formalitás volt, nem csinált semmit. A „puccsista” valójában a pártapparátust állította félre egy időre, és az egyetlen olyan intézményt ruházta fel teljhatalommal, amelyet ismert és amelyben megbízott: a hadsereget.
Itt most több dolgot kell vizsgálni. A legfontosabb az, hogy igazat mond-e Jaruzelski, amikor több mint húsz éve állítja tucatnyi könyvében és több száz oldalas bírósági vallomásaiban: a szükségállapot a kisebbik rossz volt, szovjet katonai beavatkozástól mentette meg az országot, amely vérfürdővel járt volna, mert a lengyel nép, sőt a hadsereg egy része is fegyveresen szembeszállt volna a történelem során sokadszor támadó ősi ellenséggel. Senki sem vitatja, hogy a szovjet vezetők 1980 nyarától kezdve folyamatosan követelték a határozottabb fellépést „a szocialista vívmányok megvédése, az ellenforradalmárok megfékezése érdekében”. Számukra a sztrájkolókkal folytatott tárgyalás, majd a független szakszervezetek engedélyezése önmagában is az eszme elárulása volt. Kulikov marsall, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka szinte hetente járt Varsóba, és állandóan számon kérte Jaruzelskitől és beosztottaitól a keményebb fellépést. 1981 kora őszén a szovjetek a kőolajszállítások drasztikus csökkentését jelentették be, ami nyilván szintén a nyomásgyakorlás eszköze volt, a katonai fordulat után vissza is vonták. Tehát volt egy állandó fenyegetés: tegyetek valamit, mert különben mi teszünk!
Ezzel szemben áll az az érv, hogy az 1956-os magyarországi, az 1968-as csehszlovákiai és az 1979-es afganisztáni katonai beavatkozás után a szovjeteknek se kedvük, se erejük nem lett volna egy újabb veszélyes kalandra, ráadásul a csaknem 40 milliós lengyel nép hangulatát és történelmi tudatát, harciasságát ők is ismerték. Jelcin orosz elnök a 90-es évek elején elvitt Varsóba egy nyilvánvalóan célzatosan válogatott iratanyagot a szovjet Politikai Bizottság és a belőle alakított lengyel munkabizottság jegyzőkönyveiből, és más dokumentumok is napvilágra kerültek, mielőtt Putyin jórészt visszazárta az archívumokat. Ezekben kétségtelenül többször olvasható, hogy lengyelországi katonai beavatkozásról szó sem lehet. Még a héjaként ismert Szuszlov is figyelmeztette Kulikov marsallt, nehogy ilyesmivel fenyegetőzzön. Andropovtól, a PB tagjától még KGB-elnökként az a megdöbbentő kijelentés is elhangzott egyszer, hogy tőle akár át is veheti a hatalmat a lengyel ellenzék, de akkor persze a gazdasági kapcsolatokban sem baráti országként fogják kezelni őket, és megnézhetik magukat. No de ez egy vitában odavetett dühös megjegyzés volt, nem határozat! El lehet ép ésszel képzelni, hogy Brezsnyev 1981-ben táviratban üdvözli a hivatalba lépő Lech Walesa lengyel köztársasági elnököt, ahogy kilenc évvel később Gorbacsov tette? És senki nem ismeri a teljes 1980–1981-es szovjet iratanyagot! Ma már tudjuk, hogy például az afganisztáni bevonulásról szóló határozatot a szigorúan titkos jegyzőkönyvbe se merték beleírni, egy kézírásos cetli tartalmazza, és még azon is csak „A. ügy”-ről van szó, nem írták le az ország nevét. Továbbá abban egyetértenek a kutatók, hogy 1980 végén volt mozgósítás és komoly katonai készülődés a szovjet-lengyel határon, az akciót részben Kania könyörgésére, részben az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök – lengyel születésű főtanácsadója, Zbigniew Brzezinski által inspirált – kemény hangú levele hatására fújták le. Pedig akkor is emlékezhettek 1956-ra, 1968-ra, és 1979 még közelebb volt!
A lengyel vezetők 1981 végi magatartását politikailag, morálisan, jogilag nem annak alapján kell megítélni, amit ma tudunk, hanem amit ők akkor tudhattak vagy megalapozottan feltételezhettek. Arról fogalmuk sem lehetett, hogy mi hangzik el a legfelső szovjet pártvezetők szűk körű megbeszélésein, csak azt tudták, hogy nekik mit mondanak. Az pedig úgy hangzott: csináljatok rendet! És itt a rendet a „túlburjánzott” demokrácia, a cenzúrát megkerülő, nyilvánosan megjelenő kiadványok, a szovjet típusú politikai rendszert veszélyeztető jelenségek megfékezését jelentette. Persze a szovjetek úgy gyakoroltak nyomást, hogy a lengyel vezetők oldják meg saját erőből a problémát, de emögött mindig ott sejlett, hogy ha ez nem megy, kénytelenek leszünk segíteni. Jaruzelski több munkatársa úgy emlékszik: a tábornok 1981 végén az öngyilkosságot fontolgatta. Ő maga azt írja: attól rettegett, hogy zsákkal a fején hurcolják Moszkvába, mint annak idején Prágából Dubceket. Mindezt természetesen lehet utólagos legendaképzésnek tartani. Másfelől vannak olyan iratok, amelyek szerint a pártvezér-miniszterelnök maga pedzegette, számíthat-e szovjet katonai segítségre, ha a saját akció kudarcot vall. Ez viszont lehetett taktikai puhatolózás is. 1997-ben, egy rendkívül érdekes lengyelországi tudományos konferencián, ahol volt szovjet, amerikai és lengyel politikusok, az 1980–1981-es események ellentétes oldalon álló egykori részvevői és tudósok vitatták meg immár békésen, mi is történt, váratlanul előkerült Kulikov marsall segédtiszjének egy korabeli jegyzetfüzete, amelynek egyik bejegyzése szerint Jaruzelski csalódottan és felháborodva fogadta, hogy a szovjetek nem küldenek csapatokat. Ő ezt valótlannak tartja, és arra emlékeztet, hogy a titkos katonai megbeszéléseken csak számozott oldalakat tartalmazó, lepecsételt hivatalos noteszokat volt szabad használni, nem ilyet. Továbbá a rosszul olvasható firkálmányból még az sem világos, hogy tényleg Jaruzelski szavait tartalmazza-e, és ha igen, azok hol, mikor és milyen helyzetben hangzottak el. Maga Kulikov exmarsall persze égre-földre esküdözött, hogy eszükben sem volt bevonulni. De vajon mitől lett sokak számára hirtelen annyira hiteles ez a megkeseredett öregember hat évvel a Szovjetunió felbomlása után, aki nagyhatalmú főkatonából jelentéktelen orosz nyugdíjassá degradálódott? És miért kevésbé hiteles az a tucatnyi volt szovjet, csehszlovák és NDK-beli tábornok, aki határozottan állítja, hogy 1981 végén is voltak katonai készülődések? Bár igaz, nekik is lehetnek politikai és egzisztenciális okaik, hogy így emlékezzenek, akármi a valóság.
Jurij Andropov és Wojciech Jaruzelski (1982) – Wikipedia
Szükségállapot: korabeli nyugati reagálások
Érdemes felidézni a nemzetközi reagálást is: a demokratikus világ politikusainak zöme hitt abban, hogy szovjet beavatkozást hárított el Jaruzelski akciója. Nem nagyon titkolt megkönnyebbülésének adott hangot a szociáldemokrata Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár (aki meg se szakította hivatalos útját, amelyen éppen az NDK-ban tartózkodott) és a szocialista Mitterrand francia elnök, sőt a kommunisták iránti szimpátiával igazán nem vádolható Thatcher brit miniszterelnök. Reagan amerikai elnök, bár később hatalmas zajt csapott, kezdetben és szűk körben szintén megértő volt. Külügyminisztere, Haig tábornok visszaemlékezéseiben egyértelműen azt írta, hogy a kisebbik rossznak tartották, ami történt. Az amerikaiak egyébként előre tudtak mindent, mert 1981 végén néhány hete már náluk volt a lebukástól tartva odamenekült Ryszard Kuklinski lengyel vezérkari ezredes, aki elvi-erkölcsi indíttatásból már évek óta együttműködött az Egyesült Államok hírszerzésével, és pontosan ismerte a szükségállapot bevezetésének előkészületeit. Jaruzelski azt mondja: várt valamilyen jelzést, de nem kapott. Az amerikaiak nem figyelmeztették a Szolidaritás vezetőit, és a december elején Washingtonban gazdasági ügyekről tárgyalt lengyel miniszterelnök-helyettesnek se mondtak olyasmit, hogy tudjuk, mire készültök, és megnézhetitek magatokat, ha megteszitek. Ezt a tábornok hallgatólagos jóváhagyásként értelmezte. Erről ma már önmagában is könyvtárnyi irodalom szól, de az amerikai hallgatás oka továbbra sem világos. Egyesek szerint az amerikaiak féltek, hogy ha figyelmeztetik Walesáékat, ők fegyveres ellenállást szerveznek, és polgárháború tör ki Európa közepén. Mások szerint kommunikációs zavar támadt a washingtoni kormánygépezetben, Kuklinski információi elakadtak, ráadásul a CIA szakbürokratái a kezelésbe vett ezredest elsősorban a szovjetek katonai titkairól faggatták, mert őket a lengyel belpolitika kevésbé érdekelte. Akárhogy is, ha Jaruzelski hazaáruló volt és lengyel mundérba bújtatott orosz tábornok, ahogy Reagan állította, akkor az utódjává választott volt alelnöke, az idősebb George Bush 1989 nyarán vajon miért győzködte őt, hogy feltétlenül vállalja el a demokratizálódó új Lengyelország államfői tisztségét? Bush meg is említi visszaemlékezéseiben, milyen groteszk helyzet volt, amikor ő, az antikommunista amerikai republikánus igyekezett rávenni az általuk pár éve még kiátkozott kommunista tábornokot a köztársasági elnökségre.
Nem véletlen, hogy a Jaruzelski ellen folyó perben a bíróság makacsul elzárkózott a nemzetközi összefüggések vizsgálatától. Ragaszkodott ahhoz, hogy itt nem a történelmet és a világpolitikát kell elemezni, mert pusztán a lengyel Btk. szerinti köztörvényes bűncselekményről van szó. (Erről később még szó lesz.) Ugyanakkor a Jaruzelski jobbkeze, Kiszczak tábornok, volt belügyminiszter ellen hozott elsőfokú ítéletben a bírónő 2012 elején bátran és határozottan ki merte jelenteni, hogy 1981 végén semmiféle szovjet beavatkozási veszély nem létezett. Abban nyilván volt ügyvédi időhúzási taktika, hogy a védők indítványozták Gorbacsov, Bush, Schmidt, az akkor még élő Thatcher asszony tanúkénti kihallgatását. Ezt nehéz lett volna kivitelezni. De az egykori politikai másodvonal képviselőit, tekintélyes amerikai, angol, német és más expolitikusokat, elemzőket bizonyára ki lehetett volna hallgatni – saját országuk ügyészsége útján, írásban feltett kérdésekre választ kérve –, például a lengyel születésű republikánus Richard Pipest, Reagan fontos tanácsadóját. Ez árnyalta volna a képet. Persze erre sok lengyel azt mondja: a nyugati hatalmak a XIX–XX. században többször elárulták és cserben hagyták a lengyeleket, például 1939-ben és 1945-ben. Ebben sok igazság van. Ugyanakkor a merész előrelátás hiánya szerintem legfeljebb politikai hibának tekinthető, nem morális bűnnek. Az 1945 utáni 45 évben a nemzetközi politikát – minden kemény hidegháborús retorika ellenére – az határozta meg, hogy ne törjön ki újabb, még pusztítóbb világháború. Ezért viselkedett Eisenhower elnök is az 1956-os magyar forradalom idején úgy, ahogy. Ezt én morálisan indokoltnak tartom, még akkor is, ha ebből sok következetlenség és a szovjet rendszer ellenfeleinek csalódást okozó lépés származott. (Gondoljunk csak a német újraegyesítés körüli bonyodalmakra: a nyugati hatalmak demokratikus vezetőinek zöme félt, amíg teljesen egyértelművé nem vált, hogy Gorbacsov mindenbe beleegyezik, még az egyesült Németország NATO-tagságába is. Ne felejtsük el: 1989–1990-ben még senki nem álmodhatta, hogy 1991-ben Jelcin, a Politikai Bizottság volt tagja betiltja a Szovjetunió Kommunista Pártját, a Szovjetunió mint állam pedig, bár elnöke megússza az ellene szervezett puccsot, az év végén felbomlik!)
Főtitkárok – Husak, Zsivkov, Honecker, Gorbacsov, Ceausescu, Jaruzelski, Kádár (1987. május) – Wikipedia
Szükségállapot: sérültek-e a lengyel törvények?
A kérdés másik oldala az, hogy akármilyen motívum vezette a szükségállapot bevezetőit, megsértették-e a lengyel törvényeket. Az addigra többször módosított, de 1952-es eredetű alkotmány több pontja homályosan fogalmazott a rendkívüli helyzetekről, végrehajtásukra törvényt nem hoztak. (Ez igazi sztálinista alkotmány volt: a tervezet „tanácskérés” céljából Moszkvába kiküldött orosz nyelvű szövegén a Gazda sajátkezű javításai olvashatók.) A szovjetek sürgetésére már 1980-ban elkezdték kidolgozni a szükségállapot tervét, de Jaruzelskiék állandóan hangsúlyozták, hogy ezt csak végső esetben tudják elképzelni, és vonakodtak a bevezetéstől. Végül 1981 decemberében mégis megtették. Jogilag az a fő vád ellenük, hogy az államfői testületnek, az Államtanácsnak nem volt joga dekrétumokat kiadni, hiszen a parlament (a szejm) ülésszaka folyamatban volt. Erre viszont azt lehet válaszolni, hogy a szejm néhány héttel később egyetlen ellenszavazattal és néhány tartózkodással utólag jóváhagyta ezeket a rendeleteket. Már hallom az ellenvetést: az egy nem szabadon választott, formális parlament volt. Igen, de ha nem volt igazi parlament, akkor a jogainak a megsértése se lehet vád tárgya. Ha viszont ez a vád, akkor van jelentősége annak, hogy a képviselők utóbb megszavazták a jogtalanul hozott dekrétumokat. Ami vitathatatlanul törvénysértő volt, az a bevezetése: az Államtanács még össze sem ült a december 13-ára virradó éjszaka, amikor elkezdődött az internálandók összefogdosása. Jaruzelski rádió- és tévébeszédét reggel 6-kor sugározták, de az nem jogszerű kihirdetés, és egyébként sem kötelező vasárnap reggel rádiózni, tévézni. Az utcai plakátok sem tekinthetők hivatalos közlönynek. Az pedig a legtöbb helyre csak két nap múlva jutott el – elvileg akkor léptek volna hatályba a rendeletek.
Az első szabadon választott parlament jobboldali többsége 1992-ben törvénytelennek minősítette a szükségállapotot, de ez csupán deklaráció volt. A következő, immár baloldali többség viszont 1996-ban megtagadta, hogy Jaruzelskit és társait azon különleges parlamenti bíróság elé állítsa, amely a lengyel alkotmány szerint az ország vezetőinek e minőségükben, hivatali idejük alatt elkövetett bűnei ügyében illetékes. Ezzel igazából lezártnak kellett volna tekinteni az ügyet. Ezért erőltették a már említett Kiszczak-perben, amelyről Jaruzelski ügyét betegsége miatt leválasztották, hogy mindenképpen közönséges bűncselekményt bizonyítsanak. A volt belügyminisztert, a rendszerváltozást megalapozó kerekasztal-tárgyalások kulcsfiguráját „fegyveres bűnszervezet” vezetőjeként ítélték el, mintha egy rablóbanda vezére lett volna. A bírónő szerint volt közösen meghatározott törvényellenes cél és szervezeten belüli hierarchia. Az, hogy a vádlottak egyúttal az állam vezetői voltak és felhasználták az államapparátust, nem változtat azon, hogy a vád jogos – mondta a verdikt indoklása. A jogerős ítéletet valószínűleg nem éri meg a vádlott.
Szükségállapot: további következmények
További nagy kérdés, hogy mire mentek a tábornokok azzal, amit megtettek. Nem sokra. Pillanatnyilag persze felszámolták az ellenállást, de a Szolidaritás életben maradt. A földalatti mozgalmakat évszázadok óta gyakorló lengyelek hűek maradtak magukhoz. Voltak áldozatok is. 1981 decemberétől a rendszer bukásáig összesen száznál kevesebben. Természetesen minden egyes eset elfogadhatatlan, minden ember halála tragédia. De nincs bizonyíték arra, hogy bármelyik haláleset központi parancsra történt volna, sokkal inkább annak ellenére lövettek helyi parancsnokok vagy lőttek pánikba esett rohamrendőrök. Minden ellenkező feltételezés ellenére az látszik valószínűbbnek, hogy a Popieluszko lelkészéhez hasonló orgyilkosságok mögött Jaruzelski párton belüli ellenfelei álltak. (Az ügyet egyébként jogállami eszközökkel húsz év alatt, több nekifutásra sem sikerült felderíteni.) Többen emlékeztettek rá, hogy 1926-ban a fél ország által ma is rajongva tisztelt Pilsudski marsall puccsában három nap alatt többen vesztették életüket, mint az egész szükségállapotban. (Az egyébként igazi puccs volt: a semmilyen tisztséget nem viselő nyugállományú katona az alkotmányos köztársasági elnököt és kormányt kényszerítette távozásra a hadsereg egy részét fellázítva.)
Elméletileg a katonai kormányzást ki lehetett volna használni a gazdaság rendbetételére, a politikai rendszer lényegét nem érintő, de legalább lazító reformokra. De ez nem ment. A reformok hívei tiltakozásul kiléptek a pártból, elzárkóztak a hivatalos közélettől. Jaruzelskit azok támogatták, akik semmilyen változást nem akartak: a betonnak csúfolt keményvonalas pártmunkások, belügyesek, hivatalnokok. Kénytelen volt rájuk támaszkodni, mert másra nem tudott. Továbbá nem értett sem a gazdasághoz, sem a társadalompolitikához. Így aztán a 80-as évek kárba vesztek, és az évtized végére olyan válságba került az egész rezsim, hogy ez – a nemzetközi környezet változásával együtt – elkerülhetetlenné tette a rendszerváltozást.
A lengyel kerekasztal-tárgyalások a rendszerváltás előtt (1989 február) – Wikipedia
1989: hatalomátadás
1989. június 4-én – a pekingi Tienanmen téri vérengzéssel egy napon! – a lengyel állampárt békés választásokon megbukott. (Igaz, a kerekasztal-megállapodás alapján egy darabig még ennek ellenére kormányozhatott volna, de ezt Walesa és az akkor még mellette álló Jaroslaw Kaczynski hamarosan meghackelte, és létrejöhetett az első, nem kommunista vezetésű kormány.) Jaruzelski vitathatatlan érdeme, hogy a párt ezt tudomásul vette, és néhány hét múlva átadta a hatalmat. A kormányzás közelébe került ellenzék azért akarta, hogy a tagjait nemrég még bebörtönző tábornok legyen az államelnök, mert így látott garanciát arra, hogy a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok lázadás nélkül tudomásul veszik a változásokat. Továbbá ne feledjük: Ceausescu, Honecker, Jakes, Zsivkov még hatalmon volt, és Gorbacsov bukását sem lehetett kizárni. Jaruzelski ezt sem akarta vállalni, de rábeszélték. Így aztán a Szolidaritás vezetői távolmaradásokkal és tartózkodásokkal megszervezték, hogy a parlament két házának együttes ülésén (közvetlen elnökválasztás csak 1990-től van), megalázó körülmények között, a szükséges minimumnál egyetlenegy szavazati többséggel megválasszák. Ő pedig a következő másfél évben zokszó nélkül aláírta az összes törvényt, amelyek lebontották az egész életében épített rendszert, és kialakították azt az újat, amely idegen volt tőle. Segítette, és semmiben sem akadályozta a Mazowiecki-kormányt. Majd amikor 1990-ben azt mondták neki, hogy noha öt évre választották, másfél év után mondjon le, ezt is megtette. Sőt arra sem mondott semmit, hogy volt ellenfele és megválasztott utóda, Lech Walesa nem tőle vette át az elnöki tisztséget, hanem a Londonból érkezett, minden tiszteletre méltó tevékenysége ellenére kissé operettszerű emigráns köztársasági elnöktől.
Már csak Jaruzelski él azon pártvezérek közül, akikkel a Gorbacsov előtti időkben együtt ült a Varsói Szerződés legfelső testületében. 1990 vége óta ontja a nyilatkozatokat, cikkeket, könyveket. Meg akarja védeni a becsületét, miközben elismer számos hibát. Többször bocsánatot kért mindenkitől, akit megbántott, akinek ártott. Ezzel sikerült bebizonyítania, hogy a kommunistaellenes harcosok csak addig követelik a kommunisták bocsánatkérését bűneikért, amíg meg nem kapják. Akkor ugyanis rögtön azt mondják, hogy az nem jelent semmit, a bűnök attól még ugyanúgy bűnök maradnak. Az egyre betegebb, rákos öregember bizonyára utolsó leheletéig harcolni fog. A történelemben betöltött helyéről, jelleméről és tetteiről pedig valószínűleg soha nem lesz egyetértés. Az előző rendszert egyáltalán nem ismerő fiatalok közti éles ellentétek mutatják, hogy ezen az idő múlása sem változtat.
Domány András újságíró (emasa.hu)
1949-ben született, nemzetközi szakot végzett közgazdász, Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics-díjas újságíró. 1972 és 2011 között a Magyar Rádióban dolgozott, ebből 1990 és 2009 között parlamenti tudósítóként. Szakterülete továbbá Lengyelország.
Írásai a Galamusban:
Lengyelország: veszekedő baloldal, repedező konzervatív párt
A bolgár változat
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
