Mi lesz utána?
- Részletek
- Vendégek
- 2013. július 01. hétfő, 02:49
- Hanák András
Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után? |
Útiterv nélküli útitárs
Jobb, ha nem vágok a filozófia kemény fájába: egyszerűbb választ adok arra, hogy mi lesz az élet után. Természetesen olyan élet lesz, amelynek körvonalait már most is folyamatosan írjuk, alakítjuk. Ha másként nem is, az ilyen és hasonló vitákkal. Nem tisztem egy teljes kört futni a portál főszerkesztő asszonya által felvetett téma időszerűsége körül. A kérdés már akkor felbukkant, amikor kiderült, hogy a kétharmados győzelemből származtatott konstrukció térfoglalása és megszilárdulása igen nehéz, többek számára szinte megoldhatatlan feladat elé állítja egy ellenzéki választási siker esetén kormányozni hivatott erőket. Sok aforizmát lehet a dilemma tájékáról felidézni, és szinte mind releváns a „mi lesz utána” kérdés tekintetében. Így elmondható, hogy a „mi lesz utána” áriát jelenleg jóval több mesterdalnok kívánja eldalolni, mint a „mi lesz addig” című dalt. Hogy miként juthat el az ország a Fidesz-világon való túllépéshez. Ennek körvonalai mintha kevésbé látszanának, mint a mi lesz utána kontúrjai. Pedig nap mint nap láthatjuk az előbbi folyamat nehézségeit, buktatóit. És ehhez kapcsolódik a másik közkedvelt aforizma: a hídon akkor kell átkelni, amikor odaérünk. Mindannyian látjuk, hogy még nem vagyunk ott. De természetesen nem árt hidászok, utászok, felderítők és légi deszantosok segítségével felvázolni – hogy magunk is alkalmazkodjunk a háborús hangvételű szóhasználathoz –, miként fogunk eljutni a hídhoz, miként történik meg az átkelés és ezt követően milyen útiterv áll rendelkezésünkre az átkelést követő helyreállítás folyamatában.
Nekem nincs ilyen útitervem, egyébként is sokat rögtönző, impresszionisztikus utazó vagyok. Azt sem gondolom, hogy a kérdés körül kalandozó meglátásaimat egy ilyen rövid írásban össze tudnám foglalni. Momentán mégis az alábbi reflexióimat tudom megosztani azokkal, akik az ilyesféle töprengéseket olvassák.
Nem 2014-ben dől el a magyar 21. század
Azzal kezdeném, hogy nem lesz katasztrófa, ha nem sikerül győzni 2014-ben. Lesz élet 2014 után is. Ahhoz, hogy megszülessen a választási győzelem, alapvetően két eltérő természetű dolognak kell fennállnia. Egyrészt, hogy kellő számú választó menjen el, aki annyira elégedetlen a regnáló rezsim tetteivel, hogy másra szavaz. Másrészt, hogy ez a szavazás ne legyen annyira torzított és manipulált, hogy közel százezres nagyságrendben borítsa fel a választói akaratot. Egyikről sem állíthatom, hogy tudom, mi és miként fog megtörténni 2014 tavaszán. De ha nem lesz választási győzelem Orbán világa felett, az nem lesz olyan katasztrofális, mint többen állítják. És ha mégis összeáll a választási győzelem, akkor a kormányzó koalíciónak a lehetőségei messze nem lesznek annyira lebecsülendőek, mint ma oly sokan gondolják. Minden betonból készült, a Maginot-vonal számára épített bunkerek ellenére minimális többséggel is lehetséges lesz kormányozni, nekilátni a rekonstrukciónak. A győzelem morális üzenete talán olyan dogokat is lehetővé tesz, amelyekre a mai észjárásunk szerint csak kétharmaddal számíthatunk. Vannak aztán olyan dilemmák, amelyeket az élet a maga módján majd megold – kétharmad nélkül is. Talán elnézik nekem az olvasók, ha ebben az írásban nem tárom fel az életnek ezeket a „megoldásait”. Fontos, hogy lássuk: ez a két dolog – hogy nem katasztrófa a vereség, és nem lesz katasztrófa a győzelem sem – összefügg. Így a magam részéről innen indítanám a hozzászólásomat.
Bajnai Gordon üzenete és több megfigyelő meggyőződése, hogy a jövő évi választás eredménye egy hosszú korszakra eldönti dolgokat, tehát inkább hit, félelem, retorikai fogás. Mert az igaz ugyan, hogy a mai politikai vezetők és generációjuk számára, ha nem is örökre, de hosszú időre eldönt dolgokat. De talán éppen ez volna a lényeg. Ha végignézünk a palettán, azt látjuk, hogy igen kevéssé jutott itt szóhoz egy új generáció, amelynek – súlyának megfelelő módon – meg kellene határoznia, merre megy az ország. Persze tudom, hogy nem lehet egy választási küzdelmet azzal a jelszóval lefolytatni, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Mégis meg kell barátkozni a gondolattal, hogy az esetleges választási vereség után sem ér véget az élet 2014-ben. Bizonyára igen sok tekintetben jóval rosszabb lesz, de ha abban bíznak a változás felé forduló erők, hogy befolyásuk fokozatosan erősödik, akkor egy – mégoly fájdalmas – vereség sem törheti le a kedvüket. Nem kétséges számomra, hogy egy Fidesz-győzelem, a mellette és mögötte a Jobbikra leadott szavazatokkal, tovább erősíti az Orbán-világ kiteljesedését. Igen, nem kétlem, a beton 2014 után még szilárdabban köt meg, egyre több területet tud elfoglalni az új Fidesz Pusztaszer. Nyilván sokkal nehezebb lesz ezzel felvennie küzdelmet egy potens ellenzéknek, de – használjuk büszkén Orbán szavait – ennél nehezebb, otrombább és agyafúrtabb ellenféllel szemben is sikerült már felvenni a küzdelmet. Igaz, hogy a nyolcvananas évek végén egy kicsit az ölünkbe pottyant a szabadság, a lehetőség, de akkor is sikerült véget vetni a demokráciának teret nem adó világnak.
A változások két ciklus között is bekövetkezhetnek. Én nem lennék annyira meglepődve, ha ez a világ – ezért vagy azért – éppen ebben az időszakban áldozna le. Sok váratlan dolog bekövetkezhet, a változások az ember életében (egészségi állapotában, magánéleti kalandjaiban) is gyakran észrevétlenül, váratlanul következnek be. Nincs mindenre útiterv. Orbán 2014 utáni világa (egy hallgatólagos vagy kimondott Jobbik-koalícióval) politikailag nem lesz olyan szilárd, mint azt a beton erőssége sugallná; kulturális téren sem tud Pusztaszer minden új dalt kiszorítani. Számos új mozgalomra számíthatunk. A változások az unalmas demokráciákban sem mindig kiszámíthatóan következnek be, ebben a demokráciától rohamosan távolodó világban 2014 és 2018 között több olyan dolog is történhet, amely véget vethet Orbán kormányzásának.
Miért kívánunk változást?
Amikor akár a „mi lesz addig”, akár a „mi lesz utána” fejtegetéseket olvasom, rendre a Superstar (Jézus Krisztus) teremtőjéhez és mennyei atyjához intézett – és Tim Rice apostol által tolmácsolt – sorai szólalnak meg fülemben: „uram, téged a hol és a hogyan sokkal jobban érdekel, mint a miért” („you’re far too keen on where and how and not so hot on why”). A miért a mi esetünkben szinte magától értetődőnek tűnik, ugyanis az Orbán-világ bírálóinak többsége számára ennél már nem lehet rosszabb. Ez nem egészen így van. Lehet ennél rosszabb; a szocialista párt győzelme esetén egyáltalán nem kizárt a magyar gazdaság stagnálásának folytatódása, az elhibázott döntések kiküszöbölésének még több visszaesést eredményező hatása, a társadalom nehéz konfliktusainak továbbélése, a kettéosztott ország merev és heves szembenállása. Nyilván többen kiátkoznak szavaimért, de én nagyon is el tudok képzelni a mai áldatlan állapotoknál rosszabb végkifejletet. Önmagában egyébként az a vélekedés, hogy ez így már nem mehet tovább, szükséges, de nem elégséges feltétele változásnak. A korszakváltás jövendölése, ennek tartalma túlzottan elvontnak és értelmiségi konstrukciónak tűnik. Ami viszont konkrét benne, az meglehetősen banális. Pedig a miérthez azt kellene érthető és hihető módon megfogalmazni, hogy miként fogunk itt jobban, mindannyiunk számára érzékelhetően jobban élni, hogy bízhatunk-e abban, hogy képességeink és teljesítményink alapján méltán gyarapodunk, és bízhatunk-e abban, hogy ha valóban önhibánkon kívül kerülünk bajba, méltányos módon segít a közösség. Hogy mégiscsak a szabadság –testvériség–egyenlőség vezérel bennünket, hogy a jólét és a boldogulás iránti törekvéseinknek mégis biztosabb keretet ad a kipróbált demokrácia, mint az ötletelő és önkényes Orbán-világ.
Túl sok alkotmányozás van a fejekben
Meglepő talán egy olyan tollforgatótól, aki gyakorta ír az alkotmányos rendet ért támadásokról, hogy ízlésemhez képest túl sok itt a jog, az intézményi gondolkodás, az alkotmányozási hév, mintha ez lenne a dolgok szervező, vezérlő elve. Természetesen nem az. Az alkotmányozás az igen széles egyetértésből fakadó tartós részletek kereteinek megteremtése. Ne legyenek illúzióink, alkotmányozni – formális módon – szinte bármikor lehet, de a tartalmi értelemben érvényesülő alkotmányosságot szolgáló felfogás csak széles egyetértéssel, katarzissal, megegyezéssel jön létre. Mindez az egészséges bizalmatlanság és a kellő dózisú bizalom elegyének eredője. Vannak, akik ezt a kölcsönös félelemből származó belátás termékének tekintik. Nem véletlen, hogy az ilyen helyzetek többnyire válság, rebellió, polgárháború lezárása után állnak be, kivételes kegyelmi állapotként. Mikor és miképpen lesz ilyen egyetértés ebben a honban? Mert ne legyenek illúzióink, az egyetértés nem könnyen áll elő egyik nép történetében sem. És legyünk őszinték, bármilyen hiányérzetünk legyen is 1989-cel kapcsolatban, az a korszak igazi alkotmányozó helyzet volt, sokkal inkább, mint a 2011-es esztendő esztelen vitustánca. Ezért kíván sok dalnok visszatérni a 89-es alkotmányhoz, ami most már talán sem technikailag, sem filozófiailag nem megy, de azt a legtöbb krónikás sem tagadhatja, a korszakban az a „feeling” dominált, hogy a kényszerből fakadó, de mégis őszinte egyetértés kivételes alkalom volt. Azt hiszem, hogy akkor nagyon is jól ragadták meg a kivételes alkalmat az akkori alapító atyák. Ma egyelőre nem látom, hogy hasonló alkalmat ragadhatnának meg.
Nincs egyetértés abban sem, hogy az alkotmányos renden belül milyen közpolitikai jövő felé haladjunk. Még a baloldalinak tartott blokkon belül sincs – és ez nem csoda. Ráadásul úgy látom, hogy 2014-ben nem lehet majd csipesszel befogott orral, gumikesztyűben szavazni a szocialista párt által vezetett választási együttműködésre. Sok baloldali sem lesz képes rá, különösen akkor, ha ebből az együttműködésből kimarad Gyurcsány Ferenc kispártja, de főleg a megcélzott közép marad legalább olyan tanácstalan, mint akár egy éve volt. Nincs egyetértés a Fideszhez képest másként gondolkozó, jobb esetben politizáló jobboldallal sem, azzal a konzervatív középpel, amelyet olyan sokan keresnek, de nem könnyen fedeznek fel. Könnyen meglehet, hogy a két nagy tömb iránt mégsem lojális választó részben proteszt módon, részben tudatos választás révén „behúz” valakit az egyik önállóan talpon maradó tömörülés közül. Egyik igen tisztelt kollégám 2010-ben úgy érvelt, hogy ha már se istenünk, se királyunk, se bizodalmunk, mert mindent elorzott tőlünk Orbán Viktor plebejus zsarnoksága, akkor „behúzzuk” az LMP-t. És behúzták. Ugyanezt tette az a barátom is, aki a szabadság, a teljesítményelv hirdetőiben csalódott. Más szabadságelvű szavazó annak ellenére voksolt a Bokros-féle MDF-re, hogy százszor is elmondták neki, a szavazata veszendőbe megy. Látni kell tehát, hogy hasonló konstelláció 2014-ben is bekövetkezhet. Bárki bejöhet harmadik erőként (még az LMP is, talán a Bokros-féle MoMA is), és aki méretesen kerül ki, annak – joggal gondolhatja – lehetősége lesz egy idő után a mérleg nyelvének szerepét betöltenie. Nem kizárt, hogy 2014-ben dől el, hogy van-e és milyen formátuma van annak a harmadik erőnek, amely – a parlamenti küszöböt átlépve – képessé válik rá, hogy megkerülhetetlen kiegyensúlyozó párt legyen. Senki sem fogja a kimaradókat örökké kárhoztatni azért, hogy nem tartottak a két monolit tömb valamelyikével.
A rekonstrukcióhoz szükséges egyetértés igen sok eltérő törekvés erdője lehet. Nem tisztem és nem is tudom felmérni, hogy milyen társadalmi horderejű törekvések feszülnek korunk Magyarországán. Látom, hogy ebben a folyamatban a tradíció, a kultúra, a mélységes múlt igen erős tényező. A vita résztvevői is szinte mindent a múlthoz hasonlítanak, míg engem a jövő érdekel, hogy merre tart a magyar világ, milyen esélyei vannak ebben a nem kedvezőtlen európai konstellációban. Milyen módon tudna prosperálni ebben a világban, hogy ne csak a markát tartsa, ha osztják a forrásokat, hogy az országon belül felhalmozott tudásra, tőkére és munkára is építve érje el a boldogulását. Milyen erők, törekvések, felfogások viszik tovább az ország szekerét?
Új időknek új dalai
Meglepve tapasztalom tehát, hogy a reális jövőről igen kevés szó esik a vitákban. Program, az van számtalan, politikusok szemrehányásai szerint el kellene olvasnunk ezeket, de ők is tudják, hogy ez nem így működik. Ilyesmit mi, választók nem olvasunk. Mi másból olvasunk. Ha a kormány csökkenti a rezsinket, a számlát olvassuk. Kellene tehát néhány érthető és értelmes hívó szó, határozott elképzelés, hogy miként akarunk élni, mi motivál (esetleg az egyén szabadsága), miként haladjuk meg a múltat, mert ebből sovány a választék. Szinte minden gondolat a múlthoz tér vissza, belőle merít párhuzamot. Ebben a vitában is, hogy csak egyet említsek, bár igazán nem kívánnám egyedül kiemelni Debreczeni József írását, ő is mindent a múlttal mér, hozzá hasonlít, belőle építkezik. Túl sok itt a múlt, és túl kevés a megfontolt jövő tervezése. Persze tudom, elismerem, mélységesen mély és komoly gravitációval bír a múltnak a kútja, de ha nem törünk ki a mélységből, ha lehúz a gravitáció, akkor nem lesz épkézláb jövő.
Tudjuk-e például, hogy mit gondolnak azok, akik végtére is ebben a 89 utáni rendben nőttek fel? Azt hiszem, keveset tudunk erről a generációról, holott hamarosan az ő szavaztuk vagy éppen távolmaradásuk határozza meg a magyar közélet jelentős eseményeit. Kitérnék egy tőlünk látszólag távol álló elszigetelt országra: amikor senki se gondolta volna, akkor ebben az egyre több bevándorló és helybéli félnótás lakta szigetországban, főleg a 30 éven aluliak generációjában látványosan megizmosodott a klasszikus liberalizmus mai tanai iránt a fogékonyság, a bizalom. Az Economist néhány hete a Gladstone, Smith & Mill zenekarral a borítóján jelent meg (Adam Smith szólógitár, John Stuart Mill basszus, Bill Gladstone énekes). A tudósítás szerint a dantei élet feléhez még el nem érkezett korosztály elsősorban életmódja, családi kötelékei, szexuális orientációja, szakmai teljesítményelvűsége miatt fordul a klasszikus liberális tanok mai megfogalmazása felé. Ez nem (egészen) olyan, mintha mi a veretes magyar reformkorunk liberális hagyományaihoz térnénk vissza, bár sokan – nem ok nélkül – javasolják a 19. századi magyar liberalizmust a modern libertáriánus krédó kiindulópontjának.
Ha vigyázó tekintetemet a jelen felé fordítom, két tendenciát látok abban a korosztályban, amely már a rendszerváltás után nőtt fel, amelynél már nem kiinduló élmény 89–90 narratívája. Van egy erős jobbikos vonulat, amely a 30 éven aluliak generációjában még mindig nagyon erős, s a radikálisabb fiatalok kultúrájára nyomja rá bélyegét. És vannak a „menekülők”, egyrészt azok, akik – vagy 300 ezren – már el is mentek jó időre, és talán számban ugyanennyien, akik egyszerűen az országon belül menekültek politikamentes oázisokba, zöldellő kertekbe. A „menekültek” széles tábora nyilván heterogénebb, mint gondolom, de mintha én egy modern liberalizmus jeleit venném észre abban, hogy ez a generáció a „maga módján”, leginkább az életvitel és az életminőség terén nyitott mind a gazdasági, mind a társadalmi liberalizmus felé. Ez a jelenség máshol, például Angliában már erőteljesebb, nem véletlen, hogy a külföldre menekültek egy része éppen London környékén köt ki, és ha a menekültek ma még nem a Gladstone, Smith & Mill zenekar ritmusára táncolnak is, életvitelben, gondolkodásban erősen erre tartank. Minden csalódás ellenére, a való világ nehéz ellentmondásaival szembesülve is teljesítménnyel és munkával kívánnak egzisztenciális biztonságot teremteni maguknak. Ezzel szöges ellentétben áll a Jobbik hadosztálya, amelynek gondolkodása mítoszból, erőből, szigorú rendből táplálkozik, ebből merít tekintélyt. Viszont a hatszázezernyi menekültnek csak töredéke szavaz majd a kezével, míg a szintén hatszázezerre taksálható Jobbik-szavazó jóval nagyobb százalékban megy el az urnákhoz.
A rákövetkező napon
Útiterv helyett jobbára csak egy igen egyszerű iránytűt javasolhatok azok számára, akik a választási győzelmet követő nap teendőiről gondolkoznak. Két dolgot kell egyszerre elérniük. Megegyezés és bizonyos szintű nagyvonalúság lesz szükséges: fontos lenne nemcsak papolni, hanem tettekkel bizonyítani, hogy mi nem vagyunk teljesen azonosan veletek. De természetesen némi pragmatizmus, bölcs mérlegelés is szükségeltetik a megegyezés kimunkálása során. A megegyezés felkínálása nem mehet el odáig, hogy teljesen baleknak tartsák a megegyezésre törekvőket. Ez a kompromisszum nem lehet öngyilkossági paktum. No more Mr. Nice Guy – mondhatnám a Gladstone, Smith & Mill zenekar stílusában. Több módon lehet partvonalon kívülre szorítani az elmúlt „jónéhányév” vezénylő tábornokait, hangadóit, döntéshozó gárdáját. Ugyanakkor békén kell hagyni opportunista támogatóikat. Ne bízzunk abban, hogy ebben az országban egykönnyen meg lehet állapítani, hogy kit vezérelt a posztján a szolgalelkűség, a vak lojalitás, és kit a tudás, a rátermettség. Ez a fajta meritokrácia sohasem – vagy csak elszórtan – működött a 89-et követő magyar demokráciában, ennek hiányában pedig bajosan lehet eldönteni, hogy ki mit érdemel – „utána”. Talán jobb, ha a visszafogottság, a bizalom vezérli a tetteket, de nem lehetnek kétségeink, a kiérdemelt vagy csak kicsinyes bosszú is működésbe lép. Zárszóként: igen disszonánsnak tartom azt az eltökéltséget, amellyel a szocialista párt elnöke minapi hozzászólásban a Fidesz-klientúra és nomenklatúra kigyomlálásáról ír. Kevesebb elán és alaposabb önismeret talán attól a csalódástól óvhatja meg mind a baloldali blokkra, mind a bárki másra szavazókat, hogy a választás utáni napon eddig mindig jóval nagyobb megértést mutattak az ilyen dolgokban, mint egy nappal előtte. Ha valóban őszinte lenne ez az elhatározás, akkor a pártelnök maga is jól tudja, milyen telefonszámokat kellene hívnia először. Ha ezt megtette, valamivel hitelesebben szónokolhat majd a „k” szavak (korrupció, klientúra) és az „n” szavak (nepotizmus, nomenklatúra) mögötti jelenségek kipurgálásáról.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!