rss      tw      fb
Keres

A nemzetet kisajátítani nem kell félnetek... 1.



Az utóbbi napokban, hetekben többen is bírálták Bajnai Gordon néhány mondatát, akcióját. Niedermüller Péter szerint Bajnai június 4-i Facebook-bejegyzése azt a kormányzati fölfogást tükrözi, amely egyforma tragédiának tekinti Trianont, a holokausztot és a szovjet megszállást, s ezzel Bajnai legitimálja a kormánynak a magyarországi zsidóüldözéseket relativizáló politikáját. Másoknak az nem (sem) tetszett, hogy Bajnai ugyanezen oldalra föltette azt az árvízi védekezés közben készített képet, amelyen barátságosan rámosolyog egy jobbikos pólót viselő fiatalemberre.

Niedermüller Péter kritikáját első olvasásra erősen túlzónak éreztem, mert szerintem egy fölsorolás nemcsak azonos súlyú elemeket tartalmazhat, és különben is, igaza van Romsics Ignácnak, le kell végre számolnunk azzal, hogy vagy-vagy alapon tartjuk nemzeti tragédiának Trianont és a holokausztot. (Niedermüller természetesen nem ezt javasolta, de sokan érthetik így az írását, éppen a Romsics által is leírt, széles körben elterjedt értelmezési keret miatt.) Ez nem jelenti azt, hogy az ipari méretű népirtás borzalmát épelméjű ember azonos súlyúnak tartaná bármilyen más veszteséggel, de ettől még a baloldali és liberális értelmiség néhány prominense által hangoztatott „megérdemeltük Trianont” álláspont ostobán érzéketlen és fölháborító. Örömmel tartanám magam Niedermüller cikkének ehhez az első értelmezéséhez, hajlok rá továbbra is – csakhogy közben találkozhattunk más furcsaságokkal.

Azt senki sem vitatja, hogy ha vész van, akkor normális ember ideológiamentesen zsákol. Az Bajnai stábjának a felelőssége, hogy átgondolják, hoz-e annyit a közös gátépítés, mint amennyit visz, ha valaki az ifjú jobbikos oldalát is átböngészi. Igazán figyelemfölkeltő azonban mégis az volt, ahogyan Bajnai megvédte magát és stábját, amikor Mihancsik Zsófia a Budai Liberális Klubban rákérdezett a kép közzétételére: azt mondta, hogy ő elsősorban ember, másodsorban magyar, és harmadsorban demokrata. (2) Aggasztó, ha a kifejtett prioritásrend nemcsak a katasztrófahelyzetekre vonatkozik, hanem – mint a beszélgetésből kiderül – általános iránytű, merthogy ez éppen az a nacionalista nemzetértelmezés, amelyre a jobboldali nemzeti populizmus épül. Ha Bajnai ezt nem veszi észre, az baj. Ha tudja, az még nagyobb baj.

Egyelőre nem világos, hogy tudja-e, mert ideológiai kérdésekben egyébként is sokat botladozik – vagy ködösít, ez sem mindig választható szét. Ezt ugyan lehet azzal álcázni, hogy „ügyekről beszélünk, mert az embereket ügyek érdeklik”, de ez a hozzáállás szerves része annak a politikaellenes populizmusnak, amelyet – bármilyen abszurd is ez – Bajnai is megpróbál meglovagolni, összhangban a „milla tömegeként” vizionált választók vágyairól alkotott elképzelésekkel. A gyakorlatban ez nem érvényesül, nemrégiben közölt javaslatai természetesen nem ideológiamentesek, minthogy semmi nem tud az lenni, a gyönyört hozó humán- és társadalomtudományokban ez évtizedek óta közhely.

Az mindenesetre látszik, hogy Bajnai Gordon nem ebben az egy kérdésben mondja föl a fideszes narratívát.

Itt van például a válaszlevél, amelyet a Haza és Haladás küldött Vadai Ágnes Bajnai Gordonnak írt levelére – a válasz ugyan nem a címzettől származott, de a benne írottakat azóta Bajnai is szentesítette egy enigmatikus interjúban (legyen ez most a „válaszokat elkerülő” eufemisztikus megnevezése, és tegyük mindjárt mellé a Mihancsikkal folytatott beszélgetést is). A válaszlevélben az áll, hogy „Bajnai Gordon arra is figyelmeztetett, hogy a 2006 őszi rendőri túlkapások kritikátlan megvédése, illetve a kettős állampolgárságról szóló népszavazás tanulságainak figyelmen kívül hagyása ellentétes a korszakváltás programjával, amelyet maga és az általa vezetett Együtt-PM Szövetség nevében sem tud elfogadni”. A 2006-os események fideszes narratívájának igen tudatos, az első pillanatban megkezdett fölépítéséről már sokan írtak. Sajátos, hogy ezt Bajnai átveszi. Részben mert szimplán hazugság: a rendőri jogsértéseket ugyanis senki nem védelmezte, pláne kritikátlanul. Aki eszmélkedett már akkoriban, az elég pontosan tudja, hogy a rendőri fellépés szerencsére nem csupa jogsértésből állt, következésképpen a rendőri intézkedések jogosságának és a jogsértő rendőri fellépéseknek az összemosása csak annyira vetíti előre a mondatonként ötször elmantrázott politikai korszakváltás tényleges eljövetelét, amennyire lehetett más a politika. Másrészt ha Bajnai így látta, akkor kormánybiztosként fölállhatott volna, hogy ez tűrhetetlen, sőt később miniszterkedést sem kellett volna vállalnia a „túlkapásokat kritikátlanul megvédő” kormányfő vezényletével, aki ráadásul bőven túl volt már addigra az őszödi beszéden meg annak a nyilvánosságra kerülésén is. Egyszerűen kár ilyesmivel a saját hitelességét rombolnia.

De engem most a válaszból idézett szöveg másik narancssárga farka érdekel.

A föntebb említett beszélgetésben Bajnai hosszasan fejtegette, hogy a 2004-es népszavazás (a Fidesz által bevezetett megosztó politikával együtt) „elképesztő károkat okozott Magyarország lelkében”, és hogy szerzett jogot, beleértve az állampolgársággal járó szavazati jogot is, visszavenni nem lehet. Stimmt. Bajnai azt is elmesélte Mihancsik Zsófiának, hogy ő nem ment el szavazni 2004 decemberében, mert lelkileg megviselte a szerencsétlen helyzet: hiába tudta, hogy „egy álnokul, cinikus módon feltett hazug” kérdést bocsátottak szavazásra, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy szerinte „egy végeredményében szörnyű érvrendszerrel operáló”, az önzésre alapozó válasz született (mármint hogy jönnek majd a határon túlról, és elveszik a társadalombiztosításunkat).

Nekem ugyan a világon semmilyen törést nem okozott határon túli rokonaimmal és barátaimmal meglévő kapcsolataimban, hogy elmentem szavazni, és annak az elvnek megfelelően döntöttem, hogy azoknak kell megszabniuk egy ország politikáját, akik a saját döntésük következményeit később viselik is – se a rokonaimnak, se a barátaimnak nem jutott eszükbe, hogy őket „tagadtam” volna meg. Voltak viszont liberális és baloldali ismerőseim, akik azt mondták, érzelmi okokból képtelenek nemmel szavazni, ezt is megértettem – de ők is elmentek, és ikszeltek, kiküszöbölvén a Bajnai által emlegetett lelki válságot, elvégre saját meggyőződése alapján is szavazhat az ember, nem csak mások által kimondott érveket követve. Az sem egészen világos, mondhatni egyáltalán nem az, hogyan kellett volna figyelembe venni a kettős állampolgárságról szóló népszavazás „tanulságait” – a szavazásra jogosultak nem egészen 19 százaléka szavazott igennel. Majdnem ugyanennyien (úgy százezerrel kevesebben) nemmel, a többieket meg nem érdekelte. A beszélgetésből kiderült: Bajnai szerint létre lehetett volna hozni egy „speciális állampolgársági státust”, amelyhez vagy nem jár szavazójog, vagy „másfajta” (?) szavazójog jár.

Kétségtelen, ugyanebben a múlt-újraértelmező versenyszámban nem volt ennél fényesebb produkció Mesterházy Attila erdélyi Canossa-paródiája sem.

Egyik ellenzéki miniszterelnökjelölt-jelölt sem veszi észre, mibe keverik magukat azzal, hogy engedelmesen belesimulnak a fideszes gondolati keretbe: a nemzet sokszor emlegetett kulturális koncepcióját összecsúsztatják az állam(polgár)i koncepcióval. Önmagában mindkettő legitim értelmezés, de egymásba mosva kínos a következményük. Ha a nemzetet – a ma használt magyar jelentéssel megegyezően – kulturális közösségnek tartjuk, s ezért a határokon túl élő magyarokat a magyar nemzet részének tekintjük, az külpolitikai konfliktusok nélkül értelmezhető a magunk és mások számára.(3) Ha a nemzetet az állammal azonosítjuk, akkor a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása érdekében le kell mondanunk a kulturális egység kritériumáról (ellenkező esetben erőszakos asszimilációról beszélünk). (4) Ez utóbbi, az állampolgárságot előtérbe állító koncepció egyértelműen területiséghez – államisághoz – kötődik. Amikor a Fidesz a kulturális összetartozást érvként használva adott állampolgárságot a nem Magyarországon élő magyaroknak, akkor lényegében egyfajta virtuális revízióval kedveskedett saját táborának, és egyébként jócskán bővítette potenciális szavazóinak körét – ha máshonnan nem tudnánk, hát emlékezzünk a nemzet orvosa által kifecsegett önbebetonozási tervekre. Érthetetlen, hogy a baloldal két jelenleg lehetségesnek tartott kormányfőjelöltje miért verseng egymással abban, ki kap több buksisimogatást azoktól, akik egyébként soha nem fognak rájuk szavazni.

Szintén nagy hiba azt hinni, hogy a határokon túl mindenki örömtáncot jár, ha a Fidesz bokázó és istenkalapjánbokrétás nemzetezését hallja, vagy hogy mindenki kirekesztésnek élte volna meg a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményét – s nem a határon túl élő magyarság ügyével visszaélő, őket kihasználó és megalázó, ócska haszonszerző politizálásnak a kérdés megfogalmazását. Ismerve Dél-Szlovákiában, Vajdaságban, Kárpátalján, Erdélyben élő rokonaimat, barátaimat, kollégáimat és volt tanítványaimat, többségüket kifejezetten idegesítheti, ha jön egy újabb alakulat, amely szintén lenézi őket azzal, hogy életük és nézeteik egyetlen meghatározó, de legalábbis elsődleges fontosságú tényezőjének a magyar állampolgárság adományát tartja, összetévesztve a magyar identitást a szülőföldön megtarthatóvá tévő jogok hatékony védelmével, ráadásul egyetlen trikolóros masszának tekinti őket, nem magyarságuktól függetlenül egymástól sok mindenben különböző nézeteket valló, eltérő ízlésű, különféle célokat követő emberek sokszínű közösségeinek. Jócskán vannak közöttük olyanok, akiket egyáltalán nem érdekel a magyar állampolgárság – nem azért, mert nem „jó magyarok”, hanem mert értelmetlennek tartják (a határok föloldódása miatt), mert azt mondják, magyar identitástudatuknak nincs szüksége külső támaszra, vagy mert tudatosan nem akarnak beleszólni olyan döntésekbe, amelyek következményeit nem viselik (mindháromra van példa ismerőseim között). Az is igaz, hogy ők értelemszerűen nem vesznek majd részt a magyarországi kormány megválasztásában, így aztán velük a politikai stratégák szerint nyilván nem kell foglalkozni.



Bajnai az Együtt-PM szövetség országjárásának zárórendezvényén – MTI/Kovács Attila

Mire jó Bajnainak a Fidesz nemzetértelmezésének szolgai másolása? A Vadai Ágnesnek írt válaszlevélben arra, hogy elhatárolódjon Gyurcsánytól, ezt értjük. Világos azonban a másik, ezzel csak részben összefüggő cél is: választókat nyerni a bizonytalanok közül. Bajnai Gordon sosem titkolta, hogy szeretné meghódítani a Fideszből kiábrándult szavazókat. Helyesen teszi. Csakhogy ezzel kapcsolatos stratégiájában alapvető – és többszörös – tervezési gondok mutatkoznak. Először is: úgy látszik, mintha nem tisztázták volna a maguk számára sem, kik a „Fideszből kiábrándult” választók. Azok, akik 2010-ben a Fideszre szavaztak, de sosem voltak hívő fideszesek? Nyilván ők a legkönnyebben megnyerhetők, többségük vélhetően nem baloldali, nem liberális és nem jobboldali, hanem egyszerűen arra szavaz, akitől jobbat remél – ezt Bajnai is pontosan tudja, ki is fejtette. De miért gondolják az Együtt stratégái, hogy ezeket a szavazókat azzal lehet megfogni, hogy fideszül beszélnek hozzájuk? Nem érdekli őket, nem igénylik, ha hajlottak rá, akkor is épp most ábrándultak ki belőle.

Vagy korábban meggyőződéses, de mára kiábrándult, jobboldali Fidesz-szavazókra gondolnak? Mert ha igen, akkor miért gondolja egy volt szocialista miniszterelnök, akinek a környezetében is meglehetősen sokan vannak a baloldalhoz korábban kötődők, nem beszélve arról, hogy a PM-mel kötött szövetsége végképp balra húzza, hogy a magyar értelemben jobboldali (értsd: paternalista, rendpárti, szigorban hívő, csak a tradicionális családmodellt elfogadó, magát hívő kereszténynek valló, a Horthy-korszakot meglehetősen megengedően, sokszor nosztalgiával szemlélő, a baloldali pártokat és a szociáldemokráciát is a kommunizmussal azonosító) szavazók nem a nézeteikhez sokkal közelebb álló Jobbikhoz pártolnak át, hanem hozzá?

A sokszor emlegetett „közép” pedig egyelőre meglehetősen tisztázatlan koncepció, (5) mert az, hogy a „nemzeti közép” az, ami „erőt képez a szélsőségek ellen”, és „van jobboldala is meg baloldala is”, nem a legletisztultabb társadalmi és politikai elképzelés: közép az a valami,  ami nem szélen van, és jobbra is kilóg kicsit, meg balra is kilóg kicsit. Ha az „igazi rezsicsökkentés” ígérgetéséből és a fideszes nemzetértelmezés együtteséből indulunk ki, akkor a közép megcélzása a gyakorlatban úgy történik, hogy a baloldali gazdasági és jobboldali nacionalista populizmus  ötvöződik – ebből „normális ország” aligha lesz, és a kettő vegyítésének a mestere különben is a Fidesz. Akit ezzel lehet megfogni, az ott szaftosabban kapja ezt a keveréket. A „közép”, ha értelmezhető ez a kifejezés egyáltalán, talán a liberális választókra vonatkozhatna, akik gazdasági kérdésekben az Együtt-PM-től jobbra, emberi jogi kérdésekben a Fidesztől és az MSZP-től is balra, etatizmusellenességben pedig minden jelenlegi alakulattól jobbra helyezkednek el – de a „liberális” kifejezést Bajnai és csapata úgy kerüli, mint ördög a tömjénfüstöt, ebben is alkalmazkodva a mindent elborító fideszes narratívákhoz. Nyilván úgy gondolják, hogy a liberális szavazó bölcs és tudatos, „megérti”, hogy a nagyobb jó érdekében róla hallgatni kell, nehogy elijedjenek a potenciális jobboldali szavazók. Pedig azt már a Harry Potteren edződött fölső tagozatosok is tudják, hogy a „nagyobb jó” érdekében kialakított stratégia jóra nem vezet, a hirdetett politikai megtisztuláshoz sem fog, mert az nem mondatonkénti ismétlésszám, hanem többek között tiszta gondolkodás és sumákolásmentes, tiszta beszéd kérdése.

Az is lehet persze, hogy amikor „jobboldali” meg „Fideszből kiábrándult” választókról meg a „közép”-ről beszélnek az egyelőre Együtt 2014-PM névre hallgató szövetség politikusai, akkor konzervatívokra gondolnak – a beszélgetésben ez is előkerült a „közép”-hez kötve. A konzervatív szavazó viszont attól konzervatív, hogy nemcsak az alkotmányosság szétverését nem nézi jó szemmel, meg azt, hogy semmibe veszik a magántulajdon szentségét, de a nacionalizmusnak se barátja, és semmiképp nem téveszti össze a hazafisággal. Minthogy gondolkodása éppen az értékközpontúságra van berendezkedve, nagyjából biztosra vehető, hogy a konzervatív, minőség- és műveltségorientált, öntudatos, gondolkodni és mérlegelni szerető polgárokat (a szó eredeti, elfideszesítés előtti jelentésében) nem lehet ugyanazzal az akár szociális, akár nacionalista populista maszlaggal megetetni, amire a jobbikos szavazók (akik szintén a meggyőzendő választók közé tartoznak az Együtt számára) fogékonyak. Ráadásul úgy tűnik, a szövetség legalább egyik fele nem is különösebben boldog a konzervativizmus – egyébként sajnálatosan gyér – fölbukkanása láttán sem, legalábbis a PM Társadalompolitikai Kabinetjének vezetője egyáltalán nem az.

Mindezeket a gondolati bukfenceket el lehetett volna (talán a későbbiekben még mindig el lehetne) kerülni, ha Bajnai tartotta volna (tartaná) magát saját október 23-i programhirdetéséhez, és olyan ernyőszervezetet hozott volna (hozna) létre, amelynek legfontosabb célja a demokrácia helyreállítása és a gazdaság stabilizálása. Ami nem attól „közép”, hogy ő maga egyben a bal- és jobboldal – mert olyan állat egyrészt nincs, másrészt nem megy sehova –, hanem attól, hogy tagjai a legsürgősebben orvoslandók érdekében ideológiai-szakpolitikai kérdésekről kialakított eltérő elképzeléseiktől függetlenül is együtt tudnak működni egymással. Kétségtelen, hogy szerencsétlen volt a nyitás, Bajnai fölöslegesen zárta magát ketrecbe, de a játszma akkor még nem veszett el. Az első, hibás lépéseket aztán nem korrekció, hanem további hibás lépések követték, és az a balsejtelmem, hogy azóta már a szabadulást hozható ketreckulcs sincs meg. De én sem szeretném, ha nem remélhetném, hogy talán még mindig nem késő, és egyáltalán nem örülök neki, sokadmagammal, hogy ez a remény napról napra halványul. Az mindenesetre nem táplálja a bizakodást, hogy Bajnai újabban már bevallottan néppártot akar, nem széles ellenzéki koalíciót (igaz, ezzel párhuzamosan közös jelöltekről és közös listáról is beszél). A néppárt jó lehet arra, hogy szövetsége alszervezeteinek első pár emberei, für alle Fälle, jól meglegyenek a következő ciklusban – egyre kevésbé látszik más cél az MSZP politizálásában is. Igaz, a „semmilyenek vagyunk” ideológiája nemigen látszik alkalmasnak arra, hogy néppártot lehessen rá építeni: a korszakváltásozás mögé megalkotott alapelvek közül néhány (a korrupció kiszorítása a politikából, a sajtószabadság helyreállítása) valóban olyan általános, hogy természetesen mindenki egyetért vele, van viszont olyan, ami alig valakit érdekel már (az ügynöklisták nyilvánossá tétele – ha van „rétegpárti” ügy, akkor ez az), és van („a határon túli magyarsághoz fűződő viszony rendezése”), ami értelmezhetetlen azoknak, akiknek soha nem volt rendetlen a viszonyuk a határon túli magyarsággal. Egyébként is: akinek elege van a néppártisággal együttjáró elkenésekből és populizmusból, az a meglévő kettő mellé miért akarna egy harmadikat, ráadásul olyat, amelyik a már meglévő kettő gondolkodási sémáit egyesítve alakítja ki saját gondolkodását? Lehetett volna – lehetne? – más mód, ha a „semmilyenek vagyunk” helyett a „sokfélék vagyunk, és mind demokráciát akarunk” lenne a vezérelv, ez viszont értelemszerűen nem néppárt, hanem ernyőszervezet alapvetése lehet.

Úgy látszik tehát, Bajnai nem véletlenül követi a fideszes narratívát a 2004-es népszavazást (és a 2006-os őszt) illetően, hanem mert úgy véli, ezzel tud jobboldali szavazókat nyerni. Kockázatos húzás ez, mert sokkal többet veszíthet a réven, mint amennyit nyerhet a vámon: nemcsak azzal, hogy kevesebb jobbos választót nyerhet vele, mint amennyi balost veszít, hanem azzal is, hogy a Fidesz számára identitásképző narratívákat erősíti, teszi természetessé és alternatíva nélkülivé, s ezzel a Fideszt építgeti szorgosan.

Igaz, nincs könnyű helyzetben: a második világháború utáni hagyományos baloldali politizálásban – néhány politikus egyéni tevékenységétől eltekintve – alig került elő a „nemzet” problematikája. Így aztán se saját nemzetkoncepciója nincs a baloldalnak, se modern viselkedési mintái, gondolati kerete ahhoz, hogy milyen módon viszonyuljon a „nemzet” fogalomköréhez. A domináns értelmezés ma mindenképpen a jobboldalé, ha Bajnai nem ezt venné át, akkor magának kellene új nemzetkoncepciót alkotnia. Kifejezetten üdvös volna egy ilyen korszakváltás a kulturális minták megújításában: ha mondjuk a dohos „előbb magyar, aztán demokrata” nacionalizmus alternatívájaként pártpolitikai szinten is létezne egy olyan modern nemzettudat, amelyben nincs, nem lehet sorrend az ember, a magyar meg a demokrata között, mert a magyar szétválaszthatatlanul tartalmazza a másik kettőt – és még az európait is.

Ehhez tulajdonképpen nem is a semmiből kellene elindulni: a reformkori nemzeti liberalizmus például egyszerre volt európai, patrióta, polgári, hagyománytisztelő és progresszív. Az ember azt gondolná, ha egy szervezet éppen a Haza és Haladás nevet választja magának, akkor kézenfekvő, hogy ideológiai vezérelve is a reformkori példa modernizált változata lesz – de semmiképp nem annak a gondolkodásnak az utóda, amely ellen a reformkor szabadelvűi a „Haza és haladás” jelszavával küzdöttek.


Megjegyzés a címhez: A címet eredetileg egy másik íráshoz szántam – ahhoz, amely végül ennek a folytatása lesz, és arról szól, hogyan használják kirekesztésre a nemzeti jelzőt, s hogyan asszisztál a baloldali és liberális értelmiség egy része a saját kirekesztéséhez. Az itt írottak azonban – sajnos – illeszkednek a fideszes nemzet-diskurzushoz, így az elemzettek aktualitása miatt jobbnak látszik ezzel kezdeni.

(1) „Korszakváltás kell a huszadik század nagy, nemzeti tragédiáinak a kezelésében is: rendezni kell közös dolgainkat a szovjet megszállás traumája, a magyar Holocaust és végül Trianon traumája kapcsán is.”

(2) „Úgy gondolom, az ember életében nagyon fontos, hogy helyesen állítsa be a saját prioritásait. Mert ez aztán eligazítja az életben. Az én prioritásaim így néznek ki: én először is ember vagyok, másodsorban magyar vagyok, harmadsorban demokrata vagyok.”

(3) Kivéve, ha a szomszéd államok nyelvében nem ez a nemzetfogalom él, és nem hajlandók tudomást venni róla, hogy a magyar értelmezés más.

(4) A kulturális egység természetesen mindig virtuális, a nemzeti kultúra értelmezése soha nem homogén, de erről a folytatásban.

(5) „Általában is, ez a korszakváltás abba az irányba megy, hogy végre találjuk meg azt a nemzeti közepet, amely erőt képez a szélsőségesek ellen, és amelynek van jobboldala is meg baloldala is.”



Sándor Klára


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!