Még egyszer Hoffmann Rózsa „szent kötelességéről”
- Részletek
- Napi apró
- 2010. augusztus 05. csütörtök, 06:05
- Lánczos Vera
A Hoffmann Rózsa szent kötelessége című összefoglaló a jelenlegi kormány oktatásért felelős államtitkárának szavait és véleményét idézi fontos, nemcsak oktatásirányítási, hanem pedagógiai, filozófiai szempontból is jelentős kérdésekben.
Nemcsak a nemi szerepek álságos védelmezése szembeötlő, vagy inkább mondjuk így, a behódolás az álságos védelmezőknek, hanem az „érdekes” árukapcsolás, azaz a behódolás a politikai boszorkányüldözés kívánalmainak is. Hoffman ugyanis – az elvárásoknak megfelelően – láthatóan képes közvetlen kapcsolatot teremteni az oktatáspolitika problémái és az őszödi beszéd között is.
A dolog azonban úgy áll, hogy legfeljebb néhány elvakult szülő szorulhatott az ő megnyugtatására. Senki más nem hitte, hogy az óvodáktól azt várta bárki, hogy erőszakkal neveljenek kislányt fiúnak és kisfiút kislánynak. Az a mondat, amely miatt állítólag meg kellett nyugtatni a szülőket, és amelyet törölni kellett az óvodai nevelés alapprogramjából, így szólt: az óvoda "tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását", mert állítólag ez a mondat azt sugallja, hogy a nemi meghatározottság tudatosítása hiba lenne az óvodai nevelésben.
Pedig roppant egyszerű a megoldás, csupán olvasni kell tudni hozzá a magyar nyelv ismeretében, s akkor világos lesz, hogy a „tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését” egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nemi meghatározottság tudatosítása hiba. (Egy példa: a papás-mamás játékban nem az a sztereotípia, hogy a kisfiúk a papák szerepét a kislányok meg a mamáét alakítják, ez megfelel a nemi meghatározottságuknak, hanem az, ha a kisfiúk mint papák csak tévét néznek, míg a kislányok mint mamák takarítanak, főznek és vásárolnak.)
Ha valami lesüllyeszti az oktatómunka tekintélyét, akkor az előítéletes gondolkodás lebontását célzó törekvés tudatos félremagyarázása biztosan.
A huszonegyedik században, amikor nők tömegei végezhetnek – szerencsére – felsőoktatási intézményekben, amikor évtizedek óta bizonyíthatóan helytállnak értelmiségi pályákon és vezetőként, amikor joggal várják el, hogy tudásukat hasznosíthassák, akkor miért aggódik vajon Hoffmann Rózsa olyan célkitűzések miatt, amelyek nem a nemi sztereotípiákat akarják erősíteni? Attól lesz kevésbé férfi egy férfi, ha tud és netán szeret főzni? Attól lesz kevésbé nő egy nő, ha házakat vagy autókat tervez? Ártani fog egy férfinak, ha kisgyermekkorban babázott, és nagyobb empátia alakul ki benne majdani gyermekei vagy a házastársa iránt, amikor a gyermeknevelés és háztartásvezetés terén nyújtott erőfeszítéseit látja? Vajon miként állhat helyt egy házas nő, ha karrierre is vágyik, házastársa megértő segítsége nélkül? Miért nem az aggasztja Hoffmann Rózsát, hogy még mindig sokkal kevesebb a vezető pozícióban lévő nő, hogy még mindig sokkal alacsonyabb fizetésért végzik ugyanazt a munkát a nők, hogy még mindig kevéssé elismert a háztartásban végzett munka és aránytalan a megoszlása a családban? A változtatásra, a segítésre való hajlamot, az egyenlőbb lehetőségeket Hoffmann szerint mikor kell megalapozni és mivel, ha nem azzal, hogy sztereotípiák helyett engedik szabadon kibontakozni a személyiséget? Ha a nemek szerepében a hagyományoktól eltérő változások befogadása probléma, akkor ő vajon mit keres nőként egy ágazatot irányító székben? És mi a csudától tart, amikor a nemi szerepek megváltozásáról beszélünk?
Ez a megközelítés nagyjából akkora elmélyültséget tükröz, mint a hazugság/igazság beszédről alkotott véleménye. Már az is szimptomatikus, hogy egy ilyen téma kapcsán ez a csizma az asztalra kerülhetett. Ám ha már oda került, akkor szögezzük le, bizony előfordulhat, hogy nem hazug egy olyan szöveg, amelyben szerepel a „hazudni” szó önreflexióként, és e szó használata nélkül is lehet folyamatosan a valóságnak meg nem felelő állításokat tenni. Elég, ha saját politikustársai „csődközeli helyzetben van a magyar gazdaság” típusú nyilatkozataira utalunk, amelyek viharos sebességgel szűntek meg, amikor kiderült, hogy a gazdaságot meghatározó adatokkal a világ szembesíti őket. Nem beszélve a valódi társadalmi együttműködés helyett mindenre feljogosító hivatkozási alapról, a „forradalom történt a szavazófülkékben” című tézisről.
Abból kéne kiindulni, hogy mindenekelőtt emberek vagyunk. Egyenlőnek született emberek. Nem lehet elég korán erre nevelni a gyerekeket. Ezután vagyunk nők és férfiak. Egy centrális erőtérben gondolkozó pártszövetség oktatáspolitikája számára persze valószínűleg könnyebben kezelhető, konformistább állampolgárok nevelhetők kinyilatkoztatások és sztereotípiák révén. Én azonban nagyon remélem, hogy minden épeszű folyamatot még a nemzeti együttműködés rendszerében sem lehet teljesen visszafordítani, törekedjenek erre bármekkora vehemenciával.
(Lánczos Vera)
