Beszéljük meg!


Miközben a kormány és a kormánypárt korábban elképzelhetetlennek tűnő gátlástalansággal és kíméletlenséggel gázol át mindenen és mindenkin (kivéve persze saját embereit), a legaljasabb módszerekkel igyekszik megvenni a társadalmat, megtörni az emberek méltóságát és büszkeségét, brutálisan rúgja félre a demokrácia alapelveit, értékeit és normáit, az ellenzéki összefogás alig látszik előrehaladni. Ennek több oka is van. Ezek közül az egyik, hogy a demokratikus ellenzék sokféle, különböző irányokból érkező, eltérő politikai felfogású és kulturális orientációjú csoportokból, emberekből áll. Ez önmagában persze inkább erény, mint hiba, hiszen ez lehet(ne) az alapja az Orbán-rezsimmel szemben a lehető legszélesebb összefogásnak. Ugyanakkor az is magától értetődő, hogy ez a sokféleség, sokszínűség eleve magában rejti a viták, a (gyakran lényeges) véleménykülönbségek lehetőségét. Az ellenzék azonban nem (vagy nem elégséges módon) nézett szembe ezzel a ténnyel, és még kevésbé ennek a következményeivel. Nem vállalta fel ezeknek a véleménykülönbségeknek, eltérő felfogásoknak a nyílt és nyilvános megvitatását. Úgy tűnik, mintha azt gondolná, a vita káros, gátolja az összefogást. Pedig az oly sokat hangoztatott korszakváltás, az összefogás szilárd politikai és erkölcsi alapjainak a létrehozása megköveteli az egyenes beszédet, a nyílt vitát. Ma már az is látszik, hogy a viták kerülése, az a gondolat, hogy a szembenálló nézetek ütköztetése egyenlő lenne valaki „bántásával”, több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Arról nem is szólva, hogy a nyílt és egyenes beszéd hiánya, az attól való félelem, a ki nem mondott gondolatok mennyi félreértést okozhatnak. Különösen így van ez, ha az ellenzék egyik meghatározó politikusáról, annak megnyilvánulásairól van szó.

Május 31-én Berlinben a Heinrich Böll Stiftung rendezésében egy pódiumbeszélgetésre került sor Bajnai Gordon részvételével. A volt miniszterelnök ezen a beszélgetésen többek között a következőket mondta az MTI jelentése szerint: „Magyarország … nem neonáci ország és nem szereti a diktatúrát, a kormánnyal pedig rengeteg probléma van ugyan, de azt nem lehet mondani, hogy bármi köze lenne az antiszemitizmushoz vagy a rasszizmushoz”. Ez a megjegyzés alig váltott ki vitát Magyarországon, pedig ez a félmondat, különösen az ellenzék szempontjából, lényegi kérdéseket vet fel. Jól látható, hogy Bajnai következetes abban a tekintetben, hogy külföldön mindig védi Magyarországot, különbséget tesz – jogosan, teszem hozzá – a kormány és a magyar társadalom között. Azt gondolom, senki nem vitatja azt a kijelentését sem, hogy Magyarország nem neonáci ország. Hozzáteszem azonban gyorsan, ezt nem is állította senki. A hazai ellenzék egészen biztosan nem, s aki figyelemmel kíséri a nemzetközi sajtót, azt is tudja, ott sem hangzott el ilyen kijelentés. Az egy másik kérdés, hogy az európai és tengerentúli közvélemény meghökkenéssel, helyenként megdöbbenéssel figyeli, milyen mértékben erősödött fel Magyarországon az antiszemitizmus és a rasszizmus. Nemcsak a társadalomban, hanem a politikában, az Országgyűlésben is. Már csak ezért is enyhén szólva túlzás azt állítani, hogy a magyar kormánynak semmi köze az antiszemitizmushoz és rasszizmushoz. Itt most ellenpéldaként megemlíthetném Kövér László buzgólkodását a nyilas parlament egykori tagja, Nyirő József újratemetése körül, székelyudvarhelyi beszédét. Ne feledjük, arról a Nyirő Józsefről van szó, aki szerint Goebbelset nem csak kell, hanem érdemes is szeretni, s aki a negyvenes években nyíltan zsidózott. Vagy Bajnai Gordon emlékezetébe idézhetném, hogy március 15-én Balog Zoltán magas állami kitüntetésben részesítette a Kárpátia zenekar egyik tagját, aki leginkább rasszista és homofób dalaival tűnt ki. A kormány nyilván ezt a „művészeti teljesítményt” ítélte kitüntetésre érdemesnek. Vagy mondjam, hogy hasonlóan magas állami kitüntetésben részesült egy Bakay nevű régész, aki 2003-ban, Kőszegen botrányos kiállítást rendezett Szálasiról. És Gyöngyösi Márton, az Országgyűlésben a zsidók listázását követelő, a holokausztot kétségbevonó képviselő, aki még mindig a külügyi bizottság alelnöke, aki Szijártó Péterrel együtt szervezi a magyar-azeri kapcsolatokat, s aki tagja volt a Magyarországot az Interparlamentáris Unió ez évi ülésén képviselő delegációnak? És az újnáci nézeteket hirdető Jobbikkal való önkormányzati együttműködések? Nem érdemes folytatni a sort. Bajnai Gordon kijelentését egy sor tény cáfolja. Ennek a kormánynak bizony van köze az antiszemitizmushoz és rasszizmushoz. Ez nem azt jelenti, hogy a kormány tagjai antiszemiták vagy rasszisták lennének, hanem azt, hogy a kormány tudatosan beépített a politikájába olyan elemeket, utalásokat, olyan magatartásformákat, amelyek közvetlenül összefonódnak a magyar történelem legsötétebb lapjaival, és alkalmasak az antiszemita és rasszista nézeteket valló választópolgárok megnyerésére. Úgy gondolom, hogy a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjának azt is tudnia kellene, hogy ezzel a kijelentésével – minden jó szándéka ellenére – legitimálta ezt a kormányzati politikát, azt mondta, hogy nem talál benne semmi kivetnivalót. És ez – legalábbis az én szememben – nem az az üzenet, amit a bizonytalan választópolgár az ellenzék egyik vezetőjétől vár.

Június 4-én, Bajnai Gordon honlapján megjelent egy bejegyzés a trianoni évforduló kapcsán. Ebben a volt miniszterelnök többek között a következőket írja: „Korszakváltás kell a huszadik század nagy, nemzeti tragédiáinak a kezelésében is: rendezni kell közös dolgainkat a szovjet megszállás traumája, a magyar Holocaust és végül Trianon traumája kapcsán is”. Hogy a „korszakváltás” itt konkrétan mit jelent, van-e egyáltalán jelentése, vagy csak egy lassan elkopottá váló retorikai fordulat, szinte mindegy. A lényeg az, hogy ebben a mondatban – az eredeti vagy tényleges szándéktól akár függetlenül is – megfogalmazódik az a jól ismert kormányzati felfogás, amely egyforma tragédiának tekinti a holokausztot, a szovjet megszállást és Trianont. Erősebben fogalmazva, az ellenzék egyik meghatározó vezetője (megintcsak) legitimálja azt a kormányzati politikát, amely megkérdőjelezi a holokauszt egyedülálló, kivételes drámáját, relativizálja, a magyarországi zsidóüldözéseket, a hazai zsidóság kiirtását ugyanolyan fajsúlyú eseménynek tartja, mint a trianoni békeszerződést, a recski munkatábort, a hortobágyi kitelepítéseket, az ötvenes évek diktatúráját. Nem akarok túl erősen, és még kevésbé akarok bántóan fogalmazni. De azt kell mondanom, ez a fajta összemosás nem áll messze a történelemhamisítástól. Ez a fajta összemosás nemcsak történetileg téves, hanem morálisan is elfogadhatatlan. Ez az összemosás megsérti több százezer brutálisan elpusztított, kivégzett, meggyalázott zsidó honfitársunk emlékét, megsérti a túlélőket, a hátramaradottakat, de azt is mondhatom, mindannyiunkat. Ez az összemosás nem szolgálja, hanem kifejezetten gátolja a történelmi tabukkal való szembenézést.


Bajnai Gordon politikai és erkölcsi tisztességét, elkötelezettségét, miniszterelnöki alkalmasságát természetesen senki nem vonja kétségbe. De éppen ezért elgondolkoztatóak a fent említett mondatai. És éppen ezért ezek a megjegyzések túlmutatnak a személyén, s annak bizonyságai, hogy a demokratikus ellenzék egy része – mondjuk így – a saját csapdájába esett. Az Együtt 2014–PM pártszövetség ugyanis egyrészt meghirdette a korszakváltás politikáját (amiről néhány bizonytalan retorikai fordulattól eltekintve lényegében semmit nem lehet tudni), másrészt ezzel összefüggésben magához akarja vonzani a bizonytalan szavazók tömegét. A pártszövetség úgy gondolja (már amennyire ez a dokumentumaikból, különböző megnyilvánulásaikból kiviláglik), hogy ezek a bizonytalanok alkotják a „politikai közepet”, vagy másképpen fogalmazva, „középen” keresik a bizonytalanokat. Azokról a választópolgárokról van itt szó – sugallja az Együtt 2014 –, akik semmilyen körülmények között sem akarnak a baloldalra szavazni, magukat inkább „mérsékelt jobboldalinak” tartják, és/vagy olyanoknak, akik kiábrándultak a Fideszből, a politikájából. Nem ezen a helyen kell megvitatni a korszakváltás, a „mérsékelt jobboldal” vagy éppen a „politikai közép” kérdését, azt, hogy ezzel a politikai stratégiával le lehet-e váltani az Orbán-rezsimet. Csupán egyetlen mozzanatra, tévedésre, vagy veszélyre utalok. Azon vitatkozhatnánk, hogy van-e szélesebb társadalmi támogatottsága a „mérsékelt jobboldalnak”. De azon aligha, hogy azok a mérsékelt jobboldaliak, akik a Polgári Platformban vagy éppen Bokros Lajos pártjában gyülekeznek, ezeket az előbb említett kijelentéseket visszautasítják. Ezek a kijelentések ugyanis élesen szemben állnak a mérsékelt jobboldal, az európai konzervatívok értékrendjével; ezek a kijelentések a kormányon lévő, Európában alig elfogadott magyar jobboldal toposzai. Ha pedig a korszakváltás az ilyen toposzok mentén (is) zajlik, ha a velük való kiegyezésen alapszik, ha ezek elfogadását, tudomásulvételét, nem pedig kategorikus elutasítását jelenti, akkor ebből, az így értelmezett politikai középből szükségszerűen kimaradnak, kirekesztődnek a mérsékelt baloldaliak, de mindazok is, akik konzervatív polgári értékeket követnek. Ezekkel a megjegyzésekkel, ezzel a felfogással nem lehet politikai közepet teremteni. Ha ez a korszakváltás egyik vetülete, akkor ezt épp azok fogják el- és visszautasítani, akiket a korszakváltás politikája meg akar nyerni. Az ilyen mondatok semmi másra nem jók, mint a jelenlegi kormányzat pozícióinak a megerősítésére. De az ellenzéknek nem ez, nem lehet ez a célja. Ezért kell beszélni erről. És nyilvánosan kell beszélni. Hogy a választópolgárok véleményt tudjanak alkotni, s el tudják dönteni, melyik az az alternatíva, amely számukra politikailag és morálisan is elfogadható.



Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!