Tobzódik a régmúlt
- Részletek
- 2013. június 07. péntek, 04:56
- Bauer Tamás
Reggel az Országgyűlésben, június 4-én. A média a hétfői ülésnapra szokott úgy-ahogy figyelni, kedden már a napirend előttiekre sem. Ezúttal a kiadott napirend szerint megemlékezéssel kezdődik az ülés: a téma a „Nemzeti Összetartozás Napja”. A Demokratikus Koalíció úgy döntött: megismétli Orbán Viktor és frakciója huszonhárom évvel ezelőtti gesztusát. Amikor Lezsák Sándor alelnök belekezd a megemlékezésbe, a képviselői kivonulnak. Igaz, a televíziós közvetítésben ez nem látható, a közönség nem szerezhet róla tudomást. Azután mégis értesültek róla a tévénézők.
Amit Lezsák elmond, az igazolja a DK döntését. „Az igaz ismeretek birtokában ma már senki előtt nem lehet kétséges Európában, hogy az első világháborút követő békediktátummal Magyarország feldarabolása nekünk, magyaroknak történelmünk legnagyobb tragédiája, az európai hatalmaknak pedig alighanem a legnagyobb szégyenük. Nekünk ez a nemzeti gyász napja, az európai döntéshozók utódainak pedig csak egy történelmi tény, amelyről el lehet feledkezni, s amelynek következményeit úgy kell elfogadni, ahogyan az évtizedek során kialakult. Ezt nevezhetjük euro-cinizmusnak is. Mert nemcsak az volt gyalázatos, ahogy magukat felelősnek nevező nagyhatalmú politikusok annak idején alapos tájékozódás és felkészültség nélkül döntöttek országok sorsáról, nemcsak az, ahogy a korabeli Magyarország szomszédsága állami vezetőinek területszerző falánksága minden gátlás nélkül érvényesülhetett, hanem az is, hogy a szégyenletesen cinikus és igazságtalan döntést követő közel egy évszázad alatt sem akarta senki legalább Európa nyilvánossága előtt elismerni a trianoni döntésnek erkölcstelen és ésszerűtlen voltát. Azóta sem akar senki szembenézni azzal, hogy a második világháborút készítették elő a trianoni diktátummal, milliók halálát és népek, nemzetek szenvedését, tragédiáját okozva a huszadik század közepén és második felében is. Voltak ugyan francia, angol és más nemzetiségű személyiségek, akik a két világháború között föltárták a trianoni döntések és elsősorban Magyarország szétszaggatásának erkölcstelenségét, figyelmeztettek az újabb háború kitörésére, jórészt éppen a diktátumok következményeként, még a döntéshozók felelősségét is határozottan fölvetették, mindez azonban a felelősök közül senkit nem késztetett a döntések felülvizsgálatára, s a felelősök számonkérésére. De arra sem, hogy az utódállamokon számon kérje az őshonos magyar kisebbségek jogainak védelmére kötött államközi szerződéseket. E tekintetben nem sokat változott az Európai Unió létrejöttével sem. Maga az Unió sem nyújt kellő védelmet az elszakított területen élő magyarság számára. Autonómiatörekvéseinkre is csak erős követelésre és nyögvenyelősen reagálnak Brüsszelben, nagy óvatoskodással tárgyalva, mintha a mi jogos és rendkívül szerény követeléseink veszélyeztetnék az európai egység megvalósulását. Mi pedig nem mondhatunk le arról, hogy a trianoni, majd a második világháborút lezáró és újabb igazságtalanságokkal terhelt döntésekkel szemben újraépítsük és védjük nemzeti összetartozásunk tudatát, és ezzel együtt lelki épségünket, egészséges nemzeti önbecsülésünket is. Ez adja az Összetartozás Napja értelmét, mely nem kisebbíti a nemzeti gyász súlyát. Mert ha felelősen gondoljuk és méltósággal tudjuk a gyásszal szembeállítani összetartozásunkat a magyar jövő, a megmaradás érdekében, ha nem az összetartozás látszatát akarjuk csupán mutatni híg és tartalmatlan örvendezéssel, akkor ez a nap jelentheti a külvilágnak is, de legfőképpen önmagunknak, az elszakított nemzetrészeknek, a világban szétszóródott magyaroknak egységünket, nemzeti önazonosságunk tudatában, és jelentheti így számunkra a közös reménynek a napját is. Jelentheti az Összetartozás Napja, hogy az összetartozáshoz és összefogáshoz nekünk végre nem Mohács kell, nem Trianon, hanem közös akarat, tartás, keresztény erkölcs, emberi minőség és céltudatos szervező erő. És kell hogy legyen közös európai akarat is, októbertől legalább egymillió támogató aláírás, amely lehetőséget teremt az uniós polgári kezdeményezés megvalósítására. A közeljövőben ez adhat esélyt, hogy az Európai Bizottság speciális, kötelező érvényű szabályozással rendezze végre itt, a Kárpát-medencében az őshonos magyar kisebbségek jogos igényét, autonómia-törekvésüket. Mert ami immár természetes Dél-Tirolban vagy Finnországban, Belgiumban vagy Németországban, az természetes kell hogy legyen a velünk szomszédos országokban is. Ez jelenthet reményt az itt élő népek közötti történelmi megbékélésre is. Alaptörvényünk szellemében e gondolatokkal köszöntöm képviselőtársaimat, köszöntöm a Kárpát-medencében, a történelmi hazában és szerte a világban élő honfitársaimat.”
Lezsák megemlékezik – MTI/Illyés Tibor
Teljes terjedelmében leírtam a parlamenti tévéközvetítésből Lezsák megemlékezését, amelyet a házelnöki pulpitusról, tehát az egész Országgyűlés álláspontjaként mondott el.
Nemcsak a nyelv a húszas-harmincas éveké, de a tartalom is. Azt üzeni országnak-világnak, hogy a 2013-ban működő magyar Országgyűlés nem fogadja el az 1920-as, majd az 1947-es békeszerződést, bűnnek, erkölcstelenségnek tartja a történelmi Magyarország szétszakítását, s bűnösnek, erkölcstelennek tekinti az egész külvilágot, mégpedig nemcsak akkor, de mindmáig. Az efféle gondolkodásban nincs helye annak, hogy korábban románok, szlovákok, szerbek, horvátok, ukránok milliói éltek kisebbségben a magyar állam keretei között, a horvátokat kivéve autonómia nélkül, s hogy a békeszerződésben a győztes hatalmak az ő törekvésüknek adtak teret, hogy ne kisebbségben éljenek a magyar államban, hanem együtt népük nagyobb részével, illetve a velük rokon népekkel, a szomszédos államban. Elvégre a nemzetiségek tették ki a történelmi Magyarország népességének felét! Az egykori magyar elit Lezsák által visszhangzott felfogásában a történelmi Magyarország nemzetiségei számára jótékony adottság volt a kisebbségi helyzet, míg ha ma magyarok élnek kisebbségben, az súlyos méltánytalanság. A második világháborúért a trianoni döntéshozóké minden felelősség, sem a náci Németország nem felelős az általa kirobbantott háborúért, sem az akkori magyar elit az esztelen háborúba lépésért, s ennek nyomán százezrek értelmetlen haláláért.
Bűnös szerintük a mai Európa, a demokratikus államok közössége is, mert mindmáig nem fogadja el a magyar autonómia-törekvést. Szokás szerint Dél-Tirolra, a finnországi svédek, észak-schleswigi dánok vagy Belgium példájára hivatkozik a megemlékező, de a hivatkozás alaptalan. Azok a kisebbségek széles körben élveznek kisebbségi jogokat, de sokszor nincs területi autonómiájuk, az anyaország állampolgárságával pedig sehol sem rendelkeznek, de még német, svéd vagy dán „igazolvány” sincs a kezükben. Lezsák európai demokráciák példájára hivatkozik, hallgatva arról, hogy amit a fideszes parlamenti többség kieszelt, arra a régi európai demokráciákban nincs példa, csak déli és keleti szomszédainknál.
A végén tulajdonképpen azt üzeni a világnak: amíg nem fogadják el, hogy a magyar kisebbség ügyét a magyar állam követelései szerint rendezzék a szomszéd országokban, addig nem lesz megbékélés. Tényleg nem tudja, hogy megbékélés ott van, ahol tudomásul vették a második világháború következményeit? Ez a szöveg, amelyet – ismétlem – az egész Országgyűlés, tehát szándéka szerint az egész magyar politikai közösség nevében mondott el az Országgyűlés alelnöke, Magyarországot a külvilággal tartósan konfliktusban álló, a békeszerződések következményeit elutasító országként állítja a hallgató elé, az orbáni többség szomszédainkkal folytatott évtizedes hidegháborújának részeként. A két világháború közötti „Nem, nem soha” szellemisége ütött tanyát az Országgyűlés üléstermében. Aki – a franciák és németek, németek és lengyelek, olaszok és osztrákok mintájára – valóban az európai megbékélés talaján áll, annak ezt el kellett hagynia.
Lezsák megnyitóját újabb napirend előtti felszólalások követik. A fideszes Csóti György így írja le Trianont: „…felelőtlen nagyhatalmi politika és Közép-Európában évszázadok óta velünk együtt élő nemzetek akkori vezető politikusainak féktelen mohósága darabokra szakította az ezeresztendős Magyarországot.” A szokásos fordulatok elismétlése után azt állítja: „Ehhez fogható gyalázatot az újkori Európában csak Lengyelország szenvedett el, amikor 1815-ben a Szent Szövetség felosztotta.” Mintha nem tudná: a magyarok kétharmada továbbra is a független magyar állam polgára maradt, míg Lengyelország felosztása a lengyel államiság megszűntét jelentette! Majd az Európa újraegyesítése utáni helyzettel is elégedetlenkedik: „A remény húsz-huszonöt éve csillant fel, az euroatlanti integráció új távlatokat nyitott, a megnyugtató megoldások azonban a mai napig nem születtek meg. Pedig Trianon sebei csak akkor gyógyulnak be, ha az elszakított nemzetrészek szülőföldön boldogulása, magyarként megmaradása biztosítottá válik. Ez a biztosíték az autonómia. A tényleges és teljes körű autonómia.” A folytatásban a mai parlamenti többség intézkedéseit méltatja: „A választópolgárok jóvoltából 2010-ben kétharmados parlamenti többségbe került Fidesz-KDNP pártszövetség képviselői június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává tették. Ez annak kinyilvánítása volt, hogy miközben nem felejtjük el, ami történt, a sebeket be akarjuk gyógyítani. Ez a gyógyítás abban áll, hogy a nyelvileg és kulturálisan egységes kárpát-medencei magyar nemzetet politikailag is egységessé tesszük... Ezt az egységest közjogilag a kettős állampolgárság lehetősége jeleníti meg.” Azután pedig ő is a szomszéd országokkal szemben fogalmaz meg követelést: „A szülőföldön boldogulást és magyarként megmaradást az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja. Ez alanyi jogon jár a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségeknek. ... Ha megvalósul valamennyi kisebbségi sorba került nemzettársunk számára a kulturális és területi autonómia, akkor az társadalmi békét, politikai stabilitást és gazdasági prosperitást jelent majd egész térségünk számára.” Csóti tehát megismétli: a megbékélés feltétele, hogy a szomszédos államok elfogadják a kulturális mellett a területi autonómiát is. Ilyen követelést a magyar kisebbségek politikai képviselete csak Székelyföld esetében fogalmaz meg, a többi szomszédos országban nem, de a magyar kormány túlmegy az ő törekvésükön. Budapestről könnyű.
A Jobbik természetesen még tovább megy. Az évfordulót megelőzően Gaudi-Nagy Tamás képviselő a Hatvannégy Vármegye június 1-jei rendezvényén már nyíltan felélesztette a területi revízió gondolatát: „Elkerülhetetlen a trianoni békediktátum felülvizsgálata, tarthatatlan, hogy a 93 évvel ezelőtt meghozott döntés változatlan maradjon … a versailles-i kastélyban aláíratott diktátum nemzetgyilkossági kísérletnek tekinthető, amely során lábbal tiporták a magyar nép önrendelkezési jogát. Ne higgye senki, hogy így maradhat, és hogy ebbe a magyarok bele fognak nyugodni.” Ezt a logikát követve zárja felszólalását az Országgyűlésben napirend előtt Szávay István: „Engedjék meg, hogy szavaimat magunk helyett is Rakovszky Istvánnak, a képviselőház elnökének 1920. június 4-én elmondott beszédével fejezzem be: ’A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezerévi együttlét után válnunk kell, de nem örökre. E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban élhessünk velük.’” Ezzel az idézettel azt ismétli meg, amit Vona Gábor már 2009. augusztus 10-én megfogalmazott az egykori Napkeltében: a cél, hogy „minden magyar újra egy hazában” élhessen, ha „szerencsés történelmi körülmények” egyszer majd lehetővé teszik. A területi revízió ábrándjának hirdetése senkinek nem árt annyira, mint a szomszéd országokban kisebbségben élő magyar közösségeknek.
A felszólalásokra a kormány nevében Rétvári Bence államtitkár válaszol. A revíziós célzásokra nincs szava. Annál inkább támadja a DK képviselőinek gesztusát, amelyet a tévénézők nem is láthattak: „Azt láthattuk, hogy Gyurcsány Ferenc és képviselőtársai: Vadai Ágnes, Molnár Csaba, Varju László és Kolber István bejöttek ide… és amikor Lezsák Sándor alelnök úr méltóságteljesen beszédét elkezdte és megemlékezett a trianoni békediktátumról és a törvényben rögzített Nemzeti Összetartozás Napjáról, akkor látványosan kivonultak. Jól láthatóan csak azért jöttek be, hogy amikor alelnök úr emlékezzen a trianoni békediktátumra, emlékezzen a Nemzeti Összetartozás Napján, akkor ők ki tudjanak vonulni. Ezzel megerősítették azt, hogy kormányzásuk politikai és erkölcsi mélypontjait továbbra is büszkén vállalják.” A Jobbik felszólalásában csak azt kifogásolja, ahogy Szávay a kormány politikájával elégedetlenkedett. Büszkén erősíti meg az államtitkár számokkal, amit a fideszes szónok mondott a kettős állampolgárság funkciójáról: „Eredményként nehéz lenne eltagadni, hogy 440 ezren kérték a kettős állampolgárságnak a megadását, és ebből 360 ezer emberrel már nagyobb is a közjogi közösségünk, hiszen ennyien megkapták a kettős állampolgárságot.”
A kedd reggeli parlamenti ülésen újra világossá vált, hogy a Fidesz és a Jobbik tulajdonképpen elutasítja a két világháború nyomán létrejött európai rendezést, s az is, hogy a letelepedés nélküli honosítással épp ezt teszik az adott lehetőségek keretei között kérdésessé.
Bauer Tamás közgazdász , a Demokratikus Koalíció alelnöke
Déri Miklós felvétele
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
