Örök hála

2009 egyik uborkaszezonbeli  híre volt, hogy megalakult a Magyar Kórházak és Rendelőintézetek Szövetsége, mégpedig azzal a céllal, hogy határozott, világos érdekképviselettel képviseljék az önkormányzati tulajdonban lévő, működőképességük határán lévő kórházakat és rendelőintézeteket. Már ekkor gyanús lehetett volna a dolog, de az átpolitizált magyar közéletben semmi sem tud annyira gyanús lenni, hogy bárkit is három napnál tovább érdekeljen. Kivétel ez alól szegény korán elment volt kormányszóvivő, valamint új sztárként Kovács Lázár kisfia, akiket legalább annyi ideig felszínen tart majd a bulvármédia, amíg sikerül kiderítenem, ki az a Kovács Lázár, akitől ezúton is kénytelen vagyok elnézést kérni tudatlanságomért. Nos, a MaKóRSz-szal számomra annál a mondatnál kezdődhettek volna a problémák - amennyiben időben észreveszem őket -, amit Gémesi György, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke a megalakuláskor nyomban elmondott, nevezetesen, hogy „a szövetség irányelvek kidolgozását is tervezi, hogy tisztázzák, rendezzék az önkormányzatok, a kormány felelősségét és a terhek elosztását”.  Ha egy szervezet mindjárt a működés elején irányelvek megalkotását veszi a fejébe, önmagában óvatosságra inti az egyébként túlzott elvárásokra hajlamos szemlélődőket. Mindenesetre fajtajellegről van szó, magyar sajátosság, hogy hatalmi tényezőnek álcázott egyesületeket hozunk létre, címerrel, pecséttel, irányelvekkel. Innen csak egy lépés az etikai bizottság, ami rosszul használva egyenesen az ördög eszköze, jól meg nem használják soha. Tisztelet a kivételnek, aki bocsánatkérés tekintetében osztja Kovács Lázár sorsát. Mégsem az elvek tűnhettek volna aggasztónak, hiszen azokról egy éve még nem volt szó, sokkal inkább az irányok. Tudniillik, hogy az egészségügy – beleértve az orvosokat is – finanszírozásában, és ugye a terhek elosztásában is, csak a kormány és az önkormányzatok felelősségének kérdése merült fel. Bele nem értve az orvosokat. Mármint azokat, akik

1. jó munkájukért a hálás és anyagi lehetőségekkel bíró betegektől (jó munkáról lévén szó: volt, de még élő betegektől) a kezelés után hálapénzt kapnak;
2. az állam/önkormányzat által fenntartott rendelőben végzett munkájuk előtt a betegektől az ellátásért pénzt kérnek;
3. az állam/önkormányzat által fenntartott rendelőben végzett munkájuk előtt a betegektől az ellátásért pénzt kapnak, és azt elfogadják  vagy ráutaló magatartással követelik ki;
4. magánrendelőben számlaadás, sőt nem egy esetben orvosi dokumentáció készítése nélkül végzik a vizsgálatot díjazás ellenében, vagy
5. teszik ugyanezt magánrendelés keretében az állam/önkormányzat által fenntartott rendelőben.


Tipping Point – flickr/PDR

A szorosan vett hálapénzről ne is beszéljünk, kétlem, hogy létezik, de ha mégis, akkor rendben van. Valószínűleg az a nővér vagy altatóorvos kapja, akinek még reménye sincs a másik négyre, és nagy valószínűséggel a leginkább megérdemli. A következő kettőt hívja  a magyar büntetőjog vesztegetésnek, de akár zsarolásnak is . A különbség nem nagy, büntetésben három év, amennyiben az előbbit maximum öt, az utóbbit maximum nyolc év börtönnel bünteti a törvény. A jogi probléma ellenben csak elméleti jellegű, ugyanis nincs olyan ügyészségi irányelv, amely szerint az ilyen visszaéléseknél az orvosok felelősségét vizsgálni kell. Irányelv nélkül meg nem megy. A negyedik eset a szimpla adócsalás, ami nemzeti sport, ezért tehát nem ítélünk el senkit. A társadalom azért nem, mert nincs erkölcsi alapja, a bíróság pedig azért nem, mert nincs vád, ami alapján eljárhatna. Hogy is lenne, az adónyomozó is lehet beteg. Utoljára hagytam az abszolút pofátlanságot, aminek az a lényege, hogy a mások adójából felszerelt rendelőben dolgoznak olyan pénzért, ami után nem fizetnek adót. Nem bonyolult dolog, olyannyira nem, hogy a folyamatosan hülyének nézett átlag alatti polgártól kezdve a hasonlóan tisztelt jogalkotóig mindenki tisztában van vele, a helyzet mégsem változik. Nem is nagyon érthető, hogy miért. A Corvinus Egyetem tavaly nyilvánosságra hozott felmérése szerint 2008-ban 73 milliárd (csak a gyengébbeknek: ez sok) forintot kaptak az egészségügyben dolgozók hála/vesztegetési/zsarolási pénz címén – természetesen zsebbe.  Talán nem véletlen, hogy a felmérés eredményét a mennyitkeresel.hu portál is azonnal közzétette, mint ahogy az sem, hogy hálapénz című weboldalunk is létezik, ami valószínűleg hungarikum, de legalábbis pálinka kell hozzá, és nem is kevés. Vagy a MaKóRSz, a maga következetességével. Ők ugyanis nem csak ígérték az irányelvet, meg is alkották. Elolvastam. Újabb pálinka, de szabadságon vagyok, most szabad. Főzni is, de ezt most hagyjuk, egyszerre elég egy orvosi eset. A Szövetség elítéli a hálapénzt, de egyúttal hálás neki, mert ha nem lenne, már nem létezne magyar egészségügy sem. Kicsit egzaktabban: a híradások szerint a szervezet közleményben ítélte el a hálapénzt, de egyben emlékeztetett annak eredetére és a jelenlegi egészségügyben betöltött fontos szerepére, továbbá úgy fogalmaztak, hogy : „a magyar egészségügy működőképességét napjainkban a betegek által adott hálapénz és a beszállítók felé fennálló 100 milliárdot meghaladó tartozás tartja életben". Nem tudom, mennyi idő alatt halmozták fel egészségügyi intézményeink (nem egyértelmű, hogy jelen körülmények között helyes-e a birtokviszony) ezt a százmilliárdot, és a már említett 73 milliárd adóvonzatával sem vagyok tisztában, de a kettő között laikusként azért valami összefüggést mégiscsak látni vélek. Egyébként mások is, Mikolától Mihancsikig. (A különbség itt konkrétan nagy.)

Lassan írom, hogy mindenki értse: ha a hála(stb)pénzt kapó egészségügyi  dolgozók leadóznák azt, amit ilyen címen hazavisznek, továbbá ha a magánrendelőkbe befolyt összegeket számla ellenében, adófizetés mellett vennék át a betegektől, valamint, ha az állami és önkormányzati rendelőket azok felszerelésével együtt bérleti díj fizetése mellett használnák, ők is jól járnának és az intézmény is. Szentségtörés, tudom.  Értem persze azt is, hogy az állam azért huny szemet a jelenség felett, mert nincs pénze úgy megfizetni az orvosait, hogy ugyanolyan színvonalon éljenek, amilyet a jelen körülmények között megengedhetnek maguknak. Én is sétáltam már a budai hegyek árnyas utcáin és olvasgattam a kapucsengők feliratait. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ha a sokszor emlegetett és minden gyakorlati jelentőséget nélkülöző három csapásnak csúfolt rendelkezéshalmaz helyett (vagy ha annyira szeretik, hát mellett) legalább egy picinyke legyintést irányoznának végre az adóbűnözők felé is, komoly eredményeket érhetnénk el - nemcsak az egészségügy terén. Addig marad a hála. Nem Róma örök.


Cserni János              


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!