Így beszéltek ti… avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről VIII.
- Részletek
- Vendégek
- 2013. június 03. hétfő, 05:32
- Lendvai Ildikó
A Tisztelt Ház és a történelem
2013. május 20. és május 27.
Ez a sorozat nem véletlenül viseli a „Cseppben a tenger” címet. Olyan részleteket szeretne megörökíteni a parlamenti vitákból, amelyekben egy politikai kultúra és gyakorlat lényege mutatja meg magát. Ez nem is mindig a legfontosabb törvények tárgyalása során történik meg. Érdemes néha nem a fősodorból, hanem a sekélyebb vízből is meríteni, olykor ezekben a cseppekben még több jellemző hordalék csapódik ki. Most is erről van szó. Az úgynevezett „történelmi tárgyú” indítványok vitájából eddig csak a legbűzösebb hordalékkal: Gaudi-Nagy Tamás a holokauszt-tagadást súroló felszólalásával szembesült a közvélemény, pedig a többi, kevésbé idegborzoló részlet is tanulságos.
Május 20-án három, önmagában ártalmatlannak látszó, konkrét károkat legalábbis nem okozó határozati javaslatot együttesen tárgyalt a ház. Mindhárom egy-egy történelmi emlékhely látogatását iktatná be az oktatásba, a költségek állami átvállalásával. Az ötlet nem új: a kormányra került Fidesz egyik első javaslata volt, hogy minden iskolást állami pénzen vigyenek el egyszer a történelmi Magyarországnak a mai határokon túli területeire. Persze a szép szavak mögül kilógott az ideológiai lóláb is, az a felfogás, hogy a „nemzeti összetartozás” megélése inkább csak a határon túli magyarsággal kötelező, itthon szabadon kirekeszthetjük a nép idegenszívű ellenségeit. Mintha a „nemzet” a határon túl kezdődne, ahogy a szolidaritás kötelessége is.
A három mostani kezdeményezés is állami támogatást kívánt pályázhatóvá tenni vagy kötelezően biztosítani három más emlékhelyhez. Az MSZP támogatná a legnagyobb magyar tömegsírhoz, az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs táborba való látogatást is, a Jobbik a recski munkatáborba, a KDNP pedig a Terror Házába vinné el (ezekben az esetekben kötelezően) az iskolásokat. Kár tagadni, hogy az indítványok egymásra is felelgettek. Hiszen a történelem ezúttal is politikai pártok érvrendszerének, identitásának elemeként vált főszereplővé a parlamenti vitában, vagyis aktuálpolitikai helyi értéke lényegesebb volt önmagában álló jelentésénél, „abszolút értékénél”. Lehet persze éppen ezért eleve helyteleníteni, hogy politikusok, mint már annyiszor, most is idegen terepre merészkednek, és a történészek szerepét illetéktelenül átvéve politikai fegyvert kovácsolnak a történelmi tényekből. Támadó fegyvert vagy védekezőt.
De éppen ebből adódik a demokratikus ellenzék dilemmája. Mit tegyenek, ha az Alaptörvény preambulumától kezdve egyre több jogszabály veri bele az orrukat egy tendenciózusan leszűkített, átrajzolt történelembe? Mit tegyenek, ha tantervektől utcaneveken át kötelező olvasmányokig, minden a történelem politikai célú kisajátításáról szól, paragrafusokba cövekelve? Helyes-e, ha kínjukban maguk is parlamenti indítványokkal próbálják teljessé tenni a kitépett lapú hivatalos történelemkönyveket? Ami persze még egyedi sikerre is csak akkor vezethet, ha valamilyen aktuális okból a kormánypártoknak kínos volna a teljes elutasítás, mint ahogy az éppen ülésező Zsidó Világkongresszus idején mégiscsak napirendre tűzték a bizottsági ülésen még elutasított auschwitzi indítványt.
Az MSZP mindenesetre megpróbálta ezt az utat járni. De az alábbiakban bemutatott parlamenti vita után is nyitva maradt a kérdés: mit kezdjen a politika, a politikus a történelemmel, lehet-e politikai eszközökkel korrigálni a történelmen elkövetett, ugyancsak politikai erőszaktételt? És ha nem politikaiakkal, akkor – ha csak nem akarjuk kivárni a kultúra és a történelmi tudat lassú öntisztulását – milyenekkel?
1. Előterjesztők, három szólamban
Steiner Pál (MSZP), az auschwitzi látogatásról szóló határozati javaslat előterjesztője:
„Minden didaktikus oktatás mellett szerintem ugyanolyan fontossága van annak, hogy egy fiatal… tapasztalatokat szerezzen, és lássa a valóságot, még akkor is, ha ez a valóság időnként elrettentő. Minden magyar fiatalnak joga van, ha akar, eljutni Auschwitz-Birkenau emlékhelyére, joga van a saját szemével meggyőződni arról, hogy mit is jelentett a soá. Joga van megismerni, hogyan néz ki, és látni a maga szörnyű valóságában a krematóriumokat, megnézni a szemüveghalmokat, amelyek hegynyi méretűek, és joga van megnézni a hatalmas hajhalmokat… Szeretném azért előre elmondani, hogy az egyik bűn sohasem relativizálja a másikat. Az egyik bűnnel soha nem lehet igazolni a másik bűnt. Ez a népirtás azonban egy dologban különbözik a többi szörnyű genocídiumtól. Ez pedig az a tudatos, szinte mérnöki munka, ahogy az állam pénzén megszervezték ezt a folyamatot állami hivatalnokok, azt kell mondjam, állami precizitással. Nem szabad eltagadni, hogy Magyarországon szintén az állam segítségével történt meg ez az iszonyatos tragédia. Aki elmegy és megnézi azt a térképet, ahol a transzportokat mutatják leltárszerűen, láthatja, hogy állami segítséggel Magyarországról deportálták a legtöbb magyar polgárt, és ezért tekinthető az egyik legfontosabb magyar kegyhelynek… Az antiszemitizmus nem a zsidó identitást vállaló magyar polgárok ügye. Ez az ügy a magyar nemzet és Európa ügye, és annak a demokratikus többségnek az ügye, akik meg tudják akadályozni, hogy Magyarországon újra terjedjenek a szélsőséges nézetek. Amit mi közösen meg tudunk tenni, hogy a demokratikus erők kiközösítik ezeket a nézeteket, kiközösítik a nézetek képviselőit, nem ülnek be velük egy kávéházba, egy klubba, nem vesznek részt közös rendezvényeken.”
Tarnai Richárd (KDNP), a Terror Háza látogatásáról szóló határozati javaslat előterjesztője:
„A kiegyezés után Magyarország fejlődésnek indul, Budapest soha nem látott léptékben fejlődik, épül az Andrássy út. Ekkor épül fel, 1880-ban, az Andrássy út 60. épülete is. Aztán 1937-ben a Nemzetiszocialista Párt székházává válik ez az épület. És nem is olyan soká, 1944 októberében és fél éven keresztül, Magyarország szovjet megszállásáig, kínzókamraként és börtönként működik ez az intézmény, tehát fél évig a nemzetiszocialisták alkalmazzák erre az alávaló célra. Aztán 1945–56 között, tizenegy éven át a nemzetközi szocialisták ugyanerre a célra használják – természetesen kibővítik, hisz az igények nagyok. Milyen érdekes, hogy különböző hányattatások után végül KISZ-klub is, tehát a Kommunista Ifjúsági Szövetség klubja is működik ebben az épületben. Talán a sors fintora, hogy sokan, akik ma a demokráciát tőlünk, Fidesz-KDNP-sektől, kereszténydemokratáktól féltik, talán éppen ezekben a KISZ-klubokban harcoltak az imperializmus ellen. Az Andrássy út 60., amikor polgári demokrácia volt Magyarországon, a nemzetet, a családokat szolgálta. Amikor szocialista diktatúra volt Magyarországon, akár nemzetiszocialista, akár nemzetközi szocialista diktatúra, akkor pedig az emberek életének elvételére, tönkretételére törekedtek. Javaslatunk azt a célt szolgálja, hogy a felsős iskolások ismerjék meg azt, hogy semmiféle különbség nincs a diktatúrák között. Nagyon remélem, hogy a szocialisták letérnek arról az útról, amit korábban folytattak, hiszen emlékezzünk vissza, 2010 elején mi történt: a holokauszt tagadásának bűncselekményét az akkori Bajnai Gordon vezette kormányzatot támogató szocialisták megszavazták, azonban arra a fideszes módosító javaslatra, amely kiegészítette volna ezt a kommunizmus bűneinek tagadásával, nemet mondtak. Aztán persze a 2010-es választás eredménye kapcsán a helyére kerültek a dolgok… Emlékezzünk vissza, 2004 egyik hűvös napján jártunk, amikor is a szocialisták akkori fenegyereke, üdvöskéje, Zuschlag János elment a Terror Házához, és ott a holokauszt idején meggyilkolt zsidó honfitársaink halálán viccelődött. Az pedig egy érdekes dolog, hogy miután Zuschlag úr elmondta ezeket a vállalhatatlan mondatait, felhúzott egy pólót, és a pár nappal későbbi antirasszista tüntetésre hívta az embereket, akik az akkor ellenzékben lévő Fidesz állítólagos rasszista megnyilvánulásai ellen akartak tiltakozni. Azt gondolom, hogy a tettek és a szavak sokszor a szocialistáknál élesen elkülönülnek, és érdemes lenne e tekintetben egy önvizsgálatot elvégezni.”
Vona Gábor (Jobbik), a recski tábor látgatásáról szóló határozati javaslat előterjesztője:
„Az Államvédelmi Hatóság által nemcsak Recsken, hanem számtalan más helyen működtettek munkatáborokat. Ide hurcolták 1500 honfitársunkat… Ma oda jutottunk, hogy egy ilyen mementó és egy ilyen mementóval kapcsolatos információhoz való hozzájutás akadályoztatott. Fel kell hívni a figyelmet az oktatási hiányosságainkra is, és ez pedig már átvezet a mi javaslatunk másik indokára. Ez pedig a kettős mérce. Nagyon nagy örömmel és nagy tisztelettel hallgattam a KDNP vezérszónokát, illetve előterjesztőjét. Miközben a nemzetiszocialista önkényuralmi jelképek tiltásával kapcsolatban, úgy tűnik, társadalmi konszenzus van és politikai konszenzus is, azért a kommunista önkényuralmi jelképeket illetően vannak olyan próbálkozások, amelyek szeretnék relativizálni a vörös csillag alatti bűnöket. El kell utasítunk mind az üzleti alapú, mind pedig a pártpolitikai indíttatású antikommunizmust és antifasizmust, merthogy ilyen is van. A múltunk tisztázása nélkül erős nemzeti jövendőben nem nagyon reménykedhetünk. Ez a szándék motivált bennünket egyébként a turáni rokon népekkel kapcsolatos javaslatunk benyújtásával kapcsolatban is, hogy az ősmúltunkat, az őstörténetünket tisztázandó, segítsük elő ezt. Nagyon sajnálom, hogy ezt még nem sikerült az Országgyűlés elé hozni.”
Hoffmann Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: „Historia est magistra vitae. Az antik rómaiak bölcsességét nagyon ritkán kérdőjelezi meg bárki. Mindazonáltal meg kell kérdeznem: a XX. századi történelmünknek csak ezek a helyszínei jelentik a XX. századi történelmünket? Fájdalmas emlékünk Trianon, ahová ha elmegy egy magyar turista vagy elmegy egy magyar gyermek, megtapasztalhatja azt, hogy a pöffeszkedő pompa mögé bújva hogyan tettek tönkre, majdnem nyakaztak le egy nemzetet. Ezekre a helyszínekre vajon nem volna célszerű elvinni az ifjúságot? Dehogynem. De van egy másik oldala is ennek a felvetésnek. Vajon milyen hatást érünk el a fiataljainkban, ha a múltidézésben, a múlt megismerésében csak azokat az eseményeket és helyszíneket tárjuk a szemük és a szívük elé, amelyek tragikus eseményekhez, esetleg bűnös eseményekhez kapcsolják őket? Könnyű belátni, hogy ez torz önértékeléshez vezet, bűntudathoz vezet, depressziós lelkiállapothoz vezet. Ha a legrégebbi múltunkra nézünk vissza, el lehetne menni a Vereckei-hágóhoz. Bizony, milyen gyönyörű panoráma tárul a látogató elé, és megérinti ennek a szakrális helynek a szépsége.”
2. Vezérszónokok, vezéreszmék
Fidesz: „nincs különbség”
(A frakciók vezérszónokai 30-30 perces időkeretben szólhattak. Ezt csak az MSZP töltötte ki teljes egészében, ezért borulnak itt is az arányok.)
Révész Máriusz, a Fidesz-frakció vezérszónoka: „A Fidesz támogat minden olyan kezdeményezést, amelynek az a célja, hogy megismertesse a fiatalokkal a Magyarországon működő diktatúrák időszakát, legyen az kommunista diktatúra vagy náci diktatúra. Nincs különbség, mindkét véres diktatúra nyomában pusztítás, gyilkosság, kifosztás, fizikai és lelki terror, tönkretett családok milliói és egy tönkretett ország járt. Engedjék meg nekem, hogy egy családi szálat behozzak ide, hogy a nagymamám 1960-ban írt egy kicsit részletesebb önéletrajzot. Azt írja: ’1930-ban mentem férjhez dr. Révész Ferenc székesfővárosi tisztviselőhöz, aki körülbelül tíz évig a X. kerület anyakönyvvezetőségén dolgozott. A népmozgalmi nyilvántartó hivatalban olyan rendelkezések végrehajtásával bízták meg, amelyek homlokegyenest ellenkeztek jóérzésével és felfogásával. Ekkor ő az üldözöttek érdekeit védte, és szabotálta az akkori embertelen intézkedések végrehajtását. Figyelni kezdték a telefonbeszélgetéseit, és akadtak rosszakaratú besúgók, akik meglátták, hogy két szerencsétlen öregember Ukrajnába való kitelepítésének papírjait összetépve a papírkosárba vágta. Ezen a napon telefonértesítést kaptam, hogy ne várjam, nem jön haza. Másnap egy értesítést kaptam, hogy a főkapitányságon van, és a Margit körút 60-ba viszik. Akkor elájultam. Öt gyermekkel maradtam egyedül, a legnagyobb 10 esztendős volt. Férjemet 1942-ben öt hónapig tartották börtönben, és büntetőszázaddal 1942 októberében frontszolgálatra küldték azzal az ígérettel, hogy három hónap múlva leszerelhet. 1943 januárjában azonban Alekszejenkónál, a Don-kanyarban nyoma veszett.’ Utána nagyapámtól a család még kapott néhány levelet. Az utolsó levelében érkezett egy vers, amelynek néhány sorát szeretném még felolvasni. Nem tanulság nélkül való. „Donparti erdőkben bőg az orosz gránát, / Riasztja a honvéd nehéz, kínos álmát. / De Ti otthon békén vessétek az ágyat: / Egy élő testünkből vetünk neki gátat, / Hogy oda ne érhessen szennyes, vörös árja, / Reá ne törhessen drága hazánkra.” Nagymamámék házát, ami Kőbányán, a Kelemen utcában nem egy túl nagy családi ház volt, tehát nem összevethető egy szemlőhegyi villával, gyakorlatilag államosították, és két szobát hagytak a nagymamámnak két gyermekkel… Ugyanakkor nem lehet kettős mércével sem mérni. Az egyik faji alapon, a másik osztályalapon mutatott a bűnösökre.”
MSZP: „a megfelezett történelem”
Lendvai Ildikó, az MSZP-frakció vezérszónoka: „Van egy gyermekmeseíró, Mosonyi Aliz a neve. Van azonban egy felnőtteknek szóló meséje is. A lényege valahogy így szól: ’Egy napon a világ összes rádiója a világ összes nyelvén bemondta: Emberek, szégyelljétek magatokat! És a világ összes embere a világ összes országában, arra gondolva, amire neki kell, elszégyellte magát. Kivéve a magyarokat. Ők lezárták a rádiót.’ Természetesen egyetértek Hoffmann Rózsa államtitkár asszonnyal, hogy nemcsak szégyenletes lapjai vannak bármely nép történelmének, a magyar nép történetének meg pláne nem. De a történet, Mosonyi Aliz meséje mégis jellemző. Ma már sokan szeretik ’elzárni a rádiót’, nem törődni a tanulságokkal. A mostani vitánknak lehet nagyon rossz és nagyon jó forgatókönyve is. Adódhat rossz esély is abból, hogy egyszerre tárgyalunk meg három határozati javaslatot. Mintha relativizálnánk egyik áldozatot a másikhoz képest, egyik bűntettet a másikhoz képest, egyik történelmi tragédiát a másikhoz képest. De talán kihozható jó esély, jó forgatókönyv is az egyesített vitából. Talán amikor itt most együtt kinyitjuk újra azt a bizonyos rádiót, tehetünk egy lépést abban az irányban, hogy a megfeleződni látszó történelmet újból kiteljesítsük. Ez a megfelezett történelem tudniillik nem csak a tudás hiányát jelenti. Jelent egyfajta akadályt a valódi nemzetté válás útjában. Jules Renan, a francia gondolkodó egyszer úgy definiálta a nemzetet, hogy a nemzet közös emlékezés a múltra és közös terv a jövőre. Ha Renannak igaza van, akkor soha nem voltunk kevésbé nemzet, mint most. Eltűntek a közös emlékek vagy a szándék a közös emlékezet kialakítására, arról már nem is beszélek, hogy mintha nem látszana a különböző demokratikus politikai pártok között sem közös terv a jövőre… Csak az a kormány nevezheti magát nemzetinek, amely valódi lépéseket tesz arra nézve, hogy közös emlékünk legyen a múltról, és legalábbis alapértékeit tekintve közös tervünk legyen a jövőre…
Nemcsak a politikai oldalaknak vannak különböző értékeik és szemléletmódjaik, hanem nagyon különböző családtörténeteink is vannak. Nem tudom, hogy jó vagy rossz, én abban a helyzetben vagyok, hogy nagyon-nagyon más ágát élte át a családom apai és anyai ága a lehetséges történelmi sérelmeknek. Én tulajdonképpen annak köszönhetem a születésemet, hogy két nagyon különböző élményanyag nyomán találkozhatott leendő apám és anyám Debrecenben. Apám, aki fiatalemberként akkor már megjárta a Don-kanyart, úgy gondolta, hogy az újabb történelmi kalandban már nem vesz részt, és a katonai egységét nem követi Ausztriába és Németországba, hanem meglépett, ha úgy tetszik, katonaszökevény lett. Elindult nyugatról, történetesen azért Debrecen felé, mert színházi ember lévén azt olvasta, hogy ott már vége az ostromnak, a színház viszont kiürült, és talán akkor ott lehetne új színházat csinálni. Anyám viszont ugyanezeket a hónapokat egy ruhásszekrényben töltötte a pincébe zárva húgával és barátnőjével együtt, mert féltek – joggal féltek, szép fiatal lányok voltak – a szovjet katonák erőszakától. Két nagyon különböző módon megélt történelem, de én nem lennék, ha ezt a kétfajta történelmet legalább egy időre nem lehetett volna egy közös családi történelmi emlékben feloldani, amiben mindkettejük igazsága szerepel. Az a dolgunk, legalábbis demokratikus és demokráciára törekvő pártoknak, hogy megpróbáljuk a különböző családtörténetek közös történelmi élménnyé oldását segíteni.
Hadd kezdjem a baloldallal! Kell hogy mi, baloldaliak, értsük, hogy az úgynevezett középosztály hányfajta frusztráción és megpróbáltatáson ment át, a Móricz-regények világától kezdve az összes neveltetési értékét elvevő ’45 utáni helyzetig vagy akár a rendszerváltást követő, szintén történelmi ingatagságot jelentő viszonyokig. Kell hogy értsük a széles értelemben vett történelmi középosztály sérelmeit. De kell… nincs is de. És kell, hogy mások is értsék, miért fáj olyan sokaknak a Horthy-nosztalgia, hogy miért fáj olyan sokaknak, ha épp az 1944-es történelmi idő képére alakítjuk vissza a Kossuth teret. (Felzúdulás a kormánypárti sorokból.) Kell azt is érteni, és kérem, hogy értsék és ne zúgjanak, hogy nagyon sokaknak ez a korszak akár a szociális kisemmizést, akár – ha már holokausztról van szó – a származási okokból való kirekesztést, a gyilkosságig eljutó kirekesztést jelentette. Amíg meg nem értjük egymás sérelmeit, addig itt nem lesz nemzet.
Elhangzott Zuschlag János neve. Zuschlag János az eseményeket követő héten már nem volt parlamenti képviselő. Frakcióvezető voltam akkor. Nem mondom, hogy fájdalommentes műtét volt. De mégis úgy gondolom, nem tűrhetjük a saját sorainkban sem a történelmi sérelmek bagatellizálását, relativizálását és ezzel mások fájdalmának semmibevételét. Nagyon sokszor egyszerű politikai replikának tűnik, ha az egyik történelmi sérelemhez képest a másik történelmi sérelemnek adunk hangot. Én azt mondom, fehérterror, te azt mondod, vörösterror, és mindkettőnknek igaza van. Te azt mondod, Terror Háza, én azt mondom, Holokauszt Emlékközpont. És nemcsak azért van igazunk, mert egy múzeum kiállítását valaki szakmailag nem véli kiegyensúlyozottnak. És hogyne hallottuk volna már azt, hogy felhangzik Auschwitz, és akkor megint csak természetesen fölhangzik Katyn és Recsk. És minden mondatnak igaza van. Természetesen nem abban a hamis idillben szeretném föloldani történelmünk számos buktatóját, hogy végül is mindenkinek igaza volt. Nincs mindenkinek igaza az adott történelmi szituációban. Van jó és rossz oldal. A történelem ilyenfajta emlékhelyeinek megismerése épp ezért is fontos, hogy láthassuk, adott szituációban ki állt a jó és a rossz oldalon. De ez nem változtat azon, hogy aki veszteséget szenvedett el, annak a fájdalma igaz fájdalom. Soha nemcsak egy kisebbség vesztesége, hanem mindig a többségé is. Sosem felejtem el, hogy a Holokauszt Emlékközpont megnyitásán a legdrámaibb kép talán a kiállítás hatalmas nyitófotója volt, két kisfiú volt rajta, két Auschwitzba elhurcolt zsidó kisfiú, és Bocskai-mente volt rajtuk. Semmi sem fejezte ki jobban, hogy azok a gyerekek zsidó gyerekek és magyar gyerekek. Az ő haláluk a magyarság vesztesége is, a fájdalom közös fájdalom, hiszen ők magyarok…
A közelmúltnak egy még általam is ambivalensen fogadott híre volt, hogy amikor a Zsidó Világkongresszus ellen ezek-azok tüntettek, és egy 19 éves kölyök – bocsánat, hogy ezt mondom –, egy 19 éves érettségiző gyerek megbocsáthatatlan és idétlen módon zsidózott, akkor pár év börtönbüntetésre ítélték. Tudom, előzőleg volt priusza, és le kellett vagy le kell ülnie egyéb bűnöket is. De mégis azt mondom, jobban örültem annak a más hasonló esetben hozott bírói ítéletnek, amikor valakit arra ítéltek, hogy látogasson el Auschwitzba. Mert más a személyes élmény. Magamról is tudom: engem életem során a történelemmel két, hangosan felolvasott névsor szembesített a legjobban. Az egyik névsor épp ott, a Holokauszt Emlékközpont nyitásán történt, amikor minden odalátogató ismertebb vendégekkel fölolvastattak 10 vagy 20 nevet a holokausztáldozatok névsorából, hozzátéve, hogy honnan való és hány éves volt.
Volt egy másik névsor is, ezt nyilván számomra érzékenyebb történelmi szituációban éltem meg. Eléggé köztudott, hogy én a 80-as évek második felében az ’egy párt’ központjában dolgoztam. Mondjuk 1989 nyilván nem 1959 már, de most nem erről van szó. Ezzel együtt a 80-as évek második fele is, noha élesen elhatárolta magát a Rákosi-korszaktól, legitimitása egyik forrását még mindig onnan szerezte, hogy 56-ot ellenforradalomnak tekintette. És én annak az ’egy pártnak’ a munkatársa voltam, még akkor is, ha mint minden magyar családban, nálunk is másképp élték meg 1956-ot, de ezt elfogadtam. És akkor eljött Nagy Imre újratemetésének napja, és persze ott voltam a párommal együtt a Hősök terén. És tulajdonképpen az verte bele az orromat a történelembe, abba a részben hamis legitimitásba, amit én is fölvállaltam vagy legalábbis nem mentem vele szembe, hogy olvasták a neveket, a kivégzettek neveit, a nevet és azt, hogy hány éves korában végezték ki. Másképp éltem meg, mintha csak a történelemkönyvekben olvastam volna…
Egész politikai kultúrák épültek a történelem megfelezésére. Hadd mondjak egy Orbán-idézetet, ezúttal nem Orbán Viktorét, hanem Orbán Ottóét, a költőét, aki 1991-ben az egyik versében azt írta: ’új nyelven akarok beszélni / amelyben nincs olyan szó, hogy világzsidóság / sem olyan mondat, hogy ez egy fasiszta nép’. És azt is mondta, hogy amikor a gazdátlanul összedőlő templomokban fütyül a szél, ’hol a kaddist hajlítgatja sivítva / hol egy elcsukló csángó siratót’. (Van bűnünk abban, hogy…)Nemzet akkor van, ha szolidaritás van, nemcsak szociálisan és a különböző politikai oldalak között, hanem a történelmi élmények sorsközössége iránt is. Szellemi-erkölcsi Trianon, ha a történelemből, az utcanevekből, akár MTA vagy önkormányzati segédlettel, olyat is kirakunk, amit nem kéne. A nemzet és a történelem nem fegyver egymás ellen, és egyikünket sem lehet belőle kirekeszteni. Mert egyszerre kell szembenéznünk a jobboldal által elkövetett és a baloldal által elkövetett bűnökkel is. Mind a kettőből van elég. És éppen ezért van feladat is. Markó Béla, akinek a nemzeti elkötelezettségét nehéz lenne kétségbe vonni, azt írta: ’A fene vágyik már a múltra, / de néha mégis eltöprengek, hogy ez az egész, mint az inga, / milyen otrombán visszalengett. (Menczer Erzsébet közbeszól.) / Bár ne zsidózna, ne magyarozna, ne oláhozna, ne tótozna, / hanem egy kilyukadt országot legalább így-úgy befoltozna.’ Van részünk abban, hogy az ország kilyukadt. Alakítsuk úgy ezt a vitát, hogy a befoltozásában is legyen részünk.”
KDNP: „a korrupció a fasiszta és a kommunista rendszerek velejárója”
Pálffy István, a KDNP-frakció vezérszónoka: „Hadd érveljek a KDNP-s képviselők javaslata mellett… A szélsőséges diktatúrák szegénységet, sokszor mélyszegénységet okoznak. A politikákból mindig hiányzik a hatalom bármiféle ellenőrzésének az intézménye, a gazdaság pedig nagyon erősen központosított a diktátorok alatt, a vezetők és a hűbéresek érdekei szerint szívják ki a pénzt, veszik el a nyereséget. A zárt politikákban a politikai verseny is hiányzik. Mindez persze melegágya a korrupciónak, ez a fasiszta és a kommunista rendszerek velejárója. Miközben néhány nemzetiszocialista vagy nemzetközi szocialista vezető magánbankszámlája hízik, aközben a társadalom és a családok nyomorúságosan, végletesen elszegényednek. Nemkülönben ezek a kizsákmányoló önkényuralmi rendszerek nem áldoznak technológiára, innovációra vagy kutatásra, nem támogatják a tudományok és a művészetek szabadságát, hiszen saját konkurenciájuk építésében nem érdekeltek… Nem lehetséges csak egyértelműen egyetlen, tényleg mégoly szimbolikus helyszínt is kiemelni az áldozatok vérmezeiből. Egy szegény magyar család nyomorúságos otthona a hatvanas-hetvenes évekből ugyanilyen szimbolikus hely is lehetne. A teljességre törekvő helyszínek a legalkalmasabbak, mint az Andrássy út 60., az ÁVH gyilkosainak a tanyája, a terror múltbéli épülete, a Terror Háza, ezért támogatjuk ezt a javaslatot.”
Jobbik: „Auschwitzcal van némi problémánk”
Mirkóczki Ádám, a Jobbik-frakció vezérszónoka: „Az első lépésnek mindenképpen a kettős mérce megszüntetésének jegyében kell megszületnie. Lendvai Ildikó képviselőtársunk pedig egyenesen egy magyargyűlölettel kezd vagy úgyszólván kollektíve megbélyegzi a teljes magyarságot, különböző történelmi okok miatt, és így indítja a vezérszónokiját. Innentől kezdve nem beszélhetünk hitelességről. Azt gondolom, hogy az elsődleges célunk az lehet, hogy a jövő generációi cseppet se érezzék magukat felelősnek. Nem kell bűntudatot ébreszteni olyan emberekben, akik nem követtek el adott cselekményeket… Az 1944-ben, a német megszállás alatt kialakult nyilasuralom idején a zsidósággal szemben elkövetett bűnökért nem szabad megbélyegezni egy népet, egy nemzetet, jelen esetben a magyarságot. Itt ma az MSZP-frakciótól is elhangzott, hogy a magyarságot kollektíve megbélyegzik, hogy ez a mi bűnünk. A Jobbiknak az egyik legfontosabb célja, hogy ezzel a mentalitással leszámoljon. Végre bízzuk a történészekre és a kutatókra a történelmet, és ne itt, a paragrafusokban és a jogszabályokban rögzítsük, hogy mi hogyan is történt, és kinek kell magát rosszul éreznie vagy kit kell éppen sajnálni… Nem erőszakkal kell a jövő generációinak torkán mára már dogmákká vált, vélt vagy valós történelmi eseményeket lenyomni és megkérdőjelezhetetlenné tenni. A kereszténydemokraták által benyújtott Terror Háza Múzeum látogatása egy támogatható javaslat a Jobbik részéről. A szocialisták által benyújtott auschwitzi látogatást előíró határozati javaslattal nekünk van némi problémánk. Egyrészt Auschwitz Lengyelországban van, németek csinálták. Nem vitatjuk el a magyar vonatkozását, de ha visszaemlékeznek, ahogy Steiner képviselőtársunk előterjesztőként hogyan tálalta az auschwitzi látogatást és annak célját, az kifejezetten az örök bűnös képének megteremtését szolgálja. Én ezt nem kívánom egyetlenegy diáknak sem. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is sértsek, de nincs arányban Magyarországon jelenleg a két diktatúrára való emlékezés, az áldozatokra való emlékezés. A Jobbik a kettős mércét szeretné fölszámolni, és a túlkompenzációt megszüntetni.”
3. Akiknek a 2-es villamossal és a hittannal is bajuk van…
Herman István Ervin (Fidesz): „Lendvai Ildikó képviselő asszony vezérszónoki hozzászólása számomra a szerecsenmosdatás benyomását keltette, még akkor is, ha mély pátosszal adta elő a gondolatait.”
Pálffy István (KDNP): „…Azért nem vagyunk közös nemzet, mert Lendvai Ildikó a 2-es villamos kanyarodását ideológiai kérdéssé transzponálja. Tehát ha a Kossuth téren a villamos úgy kanyarodik, ahogy 44-ben, akkor nyilvánvaló, hogy a Horthy-rendszert akarjuk visszaállítani. A probléma itt van, tisztelt képviselő asszony, ezért nem vagyunk közös nemzet, mert egy ilyen ügyben sem tudunk úgy gondolkodni, hogy milyen célt szolgál a nemzet főterének megújítása.”
Sebestyén László (Fidesz): „Nekem is az volt a benyomásom: Lendvai Ildikó előadásának a hibája, hogy nem tudom elhinni a teljes megbánást. Több család tragédiája elhangzott itt a Házban, érdekes módon a szocialisták részéről is. Kérdezem akkor én: mit keresnek közöttük? Az áldozat beáll a vérbíróknak vagy a kivégzőknek a csapatába? Számomra érdekes és visszatetsző ez a tény, nekem a nagyapámat is elvitték annak idején az oroszok, azóta semmilyen információnk nincs róla, de ettől függetlenül nem vagyok biztos abban, hogy az iskolákat Auschwitzba vagy Birkenauba kell vinni.”
Mile Lajos (független): „Én úgy nőttem fel, hogy a kommunizmus rémtetteiről még beszélni is tilos volt. Az iskolai oktatásban nem volt tananyag, valami túlkapásokról hadováltak elnagyoltan. A mi történelmünk része, ami a haláltáborokban történt, a mi honfitársainkat gyilkolták százezerszámra a pribékek. Természetesen az okfejtés fordítva is igaz. Ami a Terror Házában látható, az nem lehet közömbös zsidó származású honfitársaink számára sem. Ami a kommunizmus idején megtörtént velünk, az mindannyiunkkal történt. Azt mondtam, hogy erkölcsileg igazolhatatlan az antiszemitizmus. Ám azt is mondom, hogy nagyon káros és veszélyes az antiszemitizmussal való ocsmány vádaskodás. Az ilyen vádaskodás csak mérgezi az életet, éppen a félelmek gerjesztésének válik eszközévé. Meggyőződésem, hogy akik a legharsányabban használják ezt az eszközt, azok nincsenek tekintettel azokra az emberekre, akikben valós félelmek alakulnak ki az antiszemitizmus emlegetése kapcsán. Nem jó félelemben élni, és butaság is, ha senki nem kényszerít a rettegésre. A Lehet Más a Politika tehát támogatni fogja mind a három határozati javaslatot… Igazán akkor volnék nyugodt, ha az előterjesztők máshogyan rendeződnének el. Mondjuk, a kereszténydemokraták indítványoznák a fiatalok számára az Auschwitz-Birkenau-i haláltábor helyén kialakított emlékhely meglátogatását, a szocialisták kezdeményeznék a recski tábor meglátogatását, és mindenki javasolná a Terror Háza Múzeum megtekintését. (Osztolykán Ágnes tapsol.)”
Gaudi-Nagy Tamás (Jobbik): „Igenis különbséget kell tennünk a kompenzáció, tehát mind a szellemi, oktatási kompenzáció erőforrásai között, mind pedig a pénzügyi jóvátétel szempontjai között, amikor a különböző diktatúrák időszakát vizsgáljuk. Ne felejtsük el, hogy négy évtizedig egy olyan kommunista rendszer működött Magyarországon, amely csak és kizárólag egy diktatúra bűneiről beszélt, kizárólag ezeket mutatta be. Ezért az oktatásban egyáltalán nem hiba, ha adott esetben sokkal nagyobb hangsúlyt helyezünk arra, hogy a kommunizmus bűneinek bemutatását még erőteljesebbé tegyük. Hiszen a mai napig egyenlőtlenség mutatkozik a kettő között, és ezt az egyenlőtlenséget helyre kell állítani.”
Pósán László (Fidesz): „…Mindegyik diktatúra, akár nemzetiszocialista, akár proletár és kommunista mezben jelent is meg, egy dologtól rettentően félt, amit úgy hívunk, hogy az ember morális felelőssége, erkölcsi tartása. Mind a kettő esetében közös volt az, hogy az egyházakat, a hitéletet, azt a fajta tartást, ami az embernek morális és erkölcsi értelemben is gerincet ad, ki kell iktatni. Akkor, amikor ma előkerülnek olyan kérdések, hogy kell-e hittan, jó-e, hogy van erkölcstan, etikai nevelés, akkor érdekes módon találkozunk mind a mai napig nagyon kemény és erőteljes elutasítással, fanyalgással. Hát mi ez, ha nem a múltnak valamilyen olyan továbbélése… Az első Orbán-kormány ösztönözni kívánta azt, hogy az iskolai nevelésbe beépüljenek ezek a tartalmak. Ami igazán szomorú, tisztelt képviselőtársaim, az az, hogy 2002 után az oktatási kormányzat Magyar Bálint, majd utána Hiller István idején is lényegében az egészet elfeledte, nem létezett, a dolog meghalt.”
Volner János (Jobbik): „A második világháború idején történt üldöztetés, történt jogfosztás, történt hátrányos megkülönböztetés, amelyben több népcsoportnak része volt szerte a világon. Európában idetartoztak egyes szláv népcsoportok, a zsidóság, a cigányság, az Egyesült Államokban például a japán kisebbséget különböztették meg hátrányosan és zárták internálótáborokba. Az 50-es, 60-as években is a mindennapos amerikai hétköznapok része volt a fekete kisebbség hátrányos megkülönböztetése… Politikai fegyverként használja a magyarországi baloldal a nemzetiszocialista vészkorszak történéseit a politikai ellenfelekkel szemben. Bunkósbotként alkalmazza ezt, a fajüldözés látszatát kelti Magyarországon. Magyarországot igyekszik nemzetközi színtéren befeketíteni… Egyes kisebbségek integrációjának pont a baloldal árt a legtöbbet, ugyanis megmagyarázza számukra azt, mentséget kreál számukra azzal, hogy nem ők tehetnek a hátrányos helyzetükről, nem kell önerőből kikeveredni ebből a hátrányos helyzetből, hiszen a többségi társadalom, ami velük szemben most is megkülönböztetést alkalmaz – hangzik a baloldali magyarázat –, az tehet minden problémájukról.”
4. Nyirő és Zuschlag
Nyakó István (MSZP): „Zuschlag János idétlen, otromba és kegyeletsértő mondata után Zuschlag Jánosnak meg kellett válnia parlamenti mandátumától, képviselőtársaim. Továbbmegyek: ha egyébként a nyilas parlament egyik tagjának, Nyirőnek a kultuszát elkezdi egy párt építeni – nyíltan antiszemita volt – és ápolni, akkor önök közül hány képviselőnek kell véleményük szerint követnie adott esetben Zuschlag János példáját? …S végül egy személyes emlék. Néhány éve egy abaúji kistelepülésen, Krasznokvajdán méltóságteljes megemlékezés keretében két emlékkövet avattunk fel. Az egyiken a második világháború hősi halált halt honvédeinek, a másikon a második világháborúban elhurcolt zsidó áldozatok, teljes családok nevei szerepeltek. Nekem ott akkor a két kő és a nevek egy emlékműre kerültek fel. Éppen ezért bízom benne, hogy gyerekeink osztálykirándulás keretében állami támogatással eljutnak a világ legnagyobb magyar tömegsírjához Auschwitzba, és amíg az út tart, addig az osztályfőnök nyugodtan beszélhet a katyni mészárlásról. ( Közbeszólások a Fidesz soraiból: Borzalmas! – Szégyen!)”
Révész Máriusz (Fidesz): „Azt gondolom, ez a hozzászólás mindenképpen méltatlan volt. Ez a gyűlölettől fröcsögő kirohanás, amit Ön most megengedett magának, az egész délelőttöt bizonyos mértékben átírja.”
Cseresnyés Péter (Fidesz): „Nehogy az legyen az emlékezésből, hogy pártok előnyöket próbálnak kicsikarni, kicsiholni… Ne legyen olyan idézet vagy olyan hozzászólás, olyan gondolat a parlamentben, amit Lendvai Ildikó elkezdett mondani, hogy egyébként minden nemzet szégyellte magát, kivéve a magyart, egy bizonyos múlt tekintetében. Miért van szükség arra, hogy a parlamentben ilyen hangozzék el. A régi sebeket ne hasítsuk fel, ne szakítsuk fel egyoldalúan.”
Osztolykán Ágnes (független): „Normális, fejlett nyugati demokráciában működő iskolarendszerben nincs szükség arra, hogy a politikusok segítsenek abban, vagy irányt mutassanak abban, hogyan kell a történelmünk rossz korszakait feldolgozni. Bízzunk a történelemtanárokban is… Szeretném elmondani és megköszönni a Jobbik frakciójának, hogy szakmai érveimet megfogadva adták be ezt a határozati javaslatot, ugyanis az első verzióban az szerepelt, hogy 5-8. osztály között látogassanak el a gyerekeink a recski táborba, amire én a frakcióvezető úrnak azt mondtam, hogy nem gondolja-e, hogy nem ugyanazt a hatást fogja kiváltani egy 10–14 év közötti gyerekből ez a világ, amit ott látni fog, mint egy idősebb, érettebb korban lévő gyermekből.”
Révész Máriusz (Fidesz): „Vannak vitakérdések köztünk. Az egyik ilyen kérdés kétségkívül Nyirő József személye. Nyirő József egy nagyszerű magyar író volt. Azt gondolom, hogy helye van a Nemzeti alaptantervben. Messzire vezetne, mondjuk, az a vita, ha azokat, akik a diktatúra parlamentjeiben szerepet vállaltak, kitiltanánk a közéletből. Volt a magyar közéletben nemrég egy olyan miniszterelnök, aki egy szemlőhegyi villából járt be dolgozni, amely villa tulajdonosa szintén egy diktatúrában vállalt nem igazán pozitív szerepet. Azt gondolom, hogy Nyirő Józsefet is az írói tevékenysége alapján kell megítélni.”
5. „Mind a két diktatúra szocialista diktatúra volt”
Gaudi-Nagy Tamás (Jobbik): „Ne hagyjuk magunkat provokálni. Tehát itt folyamatosan most már nem az első és nem a második felszólalás a Magyar Szocialista Párt képviselői részéről, és adjunk hálát a sorsnak, hogy a Demokratikus Koalíció nevezetű pártképződmény tagjai nincsenek itt, mert ők szokták igazán ilyenkor kiborítani azt a bizonyos kis tárgyat ide a parlamentbe. Ezt most ne engedjük, ne engedjük! Aki itt most magából kivetkőzve újnyilasozik, toporzékolva követeli, hogy itt mindenfajta ordas eszmékkel azonnal számoljunk le, annak fogalma sincs arról, hogy miről van szó egyáltalán most, ma a Házban… A fiatal generációknak pedig pontosan azzal kell megismerkedniük, hogy itt hogy történhetett meg az, hogy egy trianoni diktátummal szétdarabolt állam megpróbált talpra állni, megpróbálta rendezni a sorait. Ez az állam, amikor elkezdte az életét élni, akkor azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítsa a magyar államiságot, helyreállítsa a magyar nemzettudatot, és ezen az úton nagyon komoly történelmi kihívások elé került. De azt mondani, és azt beleüvölteni a Parlament falai közé, hogy neki, mint a Lendvai Ildikónak ugye, az egészről csak az jut eszébe, hogy fáj neki, hogy Horthy-kultusz folyik Magyarországon, és ez megengedhetetlen, az, azt gondolom, egy nagyon sajnálatos szellemi bizonyítványt állít ki, és tökéletes semmit tudásról és felelőtlenségről a magyar hagyományokkal és magyar közösségi tudattal szemben… Nekünk az a feladatunk, mindannyiunknak, hogy a Szent Korona-eszme szellemében megpróbáljuk a nemzeti hagyományaink legjobb vonulatát követve a magyar folytonosságot helyreállítani… Megfeledkeznek arról, hogy milyen hungarocídium zajlott a Kárpát-medencében. Állandóan arra hivatkozunk, hogy egyedüli, kizárólagos fájdalma csak azoknak lehet, akiket zsidóságuk miatt ért halál… Ezt ne tekintse senki annak, hogy itt egyfajta holokauszttagadási kísérlet zajlik, de azért az auschwitzi haláltáborral kapcsolatban nagyon sok kritika merült fel abban a körben már, hogy az ottani emlékhely kialakítása megfelel-e a valós történelmi tényeknek; vajon teljeskörűen összhangban áll-e azzal a valósággal, ami zajlott. A Terror Házával kapcsolatban pedig azt kell elmondani, hogy ott viszont ilyen jellegű szakmai kritikák nem merülhetnek fel. Az auschwitzi haláltábor látogatásával kapcsolatban pedig osztom azokat az aggályokat, szükséges-e, fontos-e, hogy egy olyan történelmi eseményhez kapcsolódóan történjen meg fiatalok számára a szervezett utazás, amely Magyarországgal közvetlen összefüggésbe nem hozható, hiszen elkövetői oldalon nem magyarok álltak.”
Novák Előd (Jobbik): „Én ebben a napirendben kifejezetten az antikommunista követeléseinkről szeretnék beszélni. Voltak eddig is kisebb-nagyobb sikereink, hiszen hosszú nyomásgyakorlásunk után a hazaáruló Károlyi Mihály szobrát végre eltávolították az Országház mellől. Igaz, Siófok fideszes vezetése visszaállította saját közterületükre… Elképesztő az, hogy például az MSZMP Központi Bizottságának egykori tagjai közül többen is itt ülhetnek még most is az MSZP padsoraiban. Elképesztő az, hogy az egykori cenzor Lendvai Ildikó vagy az egykori KISZ központi bizottsági tag Gyurcsány Ferenc… Hivatalosan ma még nem tudhatjuk, jogilag nem is mondhatjuk, hogy például az egykori ügynök, Martonyi János Marosvásárhelyi fedőnéven III/II-es informátorként írt jelentéseket külföldi útjairól. Az ilyen, akár a kormányban lévő spiclik miatt nem engedik feltárni az állambiztonsági múltat. Rendkívül fájó és persze beszédes is az, hogy például az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettesévé is a rendszerváltást kisiklató SZDSZ–MDF-paktum egyik aláíróját nevezte ki Kövér László néhány éve. Emiatt is csak a Jobbik tiltakozott, mindenki más megszavazta Kónyánét. Nem csoda, hogy ma még nem tudunk akár muzeális keretek között sem teljesen szembenézni a múlttal, mert lehet azzal rémisztgetni itt a szocialista képviselőket, hogy a Terror Házában lehet hogy valamelyik rokonuk képét megtalálják a falon.
Tarnai Richárd (KDNP): „Rögzíteni szeretném itt a parlamentben is, hogy mindkét diktatúra, ami Magyarországon végigment, szocialista diktatúra volt. Az egyik egy nemzetiszocialista diktatúra, a másik pedig egy nemzetközi szocialista diktatúra. Tehát azok a megközelítések, amik elhangzottak a vitában, hogy volt egy jobboldali diktatúra és volt egy baloldali diktatúra, nem igazak. Mind a két diktatúra szocialista diktatúra volt. Úgy is össze lehetne foglalni, hogy a szocializmus története Magyarországon a diktatúrák története.
(Taps a kormánypártok soraiban.)”
6. Új és régi hősök
Hogy a május 20-i vita mit sem változtatott a történelem önkényes felhasználásának gyakorlatán, azt egy héttel később, május 27-én Harrach Péter napirend előtti beszéde is igazolta. Eredetileg az I. világháború elesettjeinek emlékét megörökítő „Magyar Hősök Napja” előtt akart tisztelegni, de alig egy perc kellett neki ahhoz, hogy ennek ürügyén eljusson az európai elvárásokkal szembeni hősies magyar ellenállás dicsőítéséig. Ami nyilván fontosabb volt neki, mint az egész világháború.
Harrach Péter (KDNP): „Tegnap, május utolsó vasárnapján ünnepeltük a gyermekeket, és ugyancsak tegnap tartottuk a Magyar Hősök Emléknapját… Két hívószó van, amit meg kell említeni. Az egyik a hazaszeretet, a másik a bátorság. A hazaszeretet mindenki előtt nyilvánvaló… A bátorság egy kicsit bonyolultabb dolog, nem mindenkinek adódik lehetősége, hogy életét áldozza a harcban a hazáért, de az igazság kimondása megint csak bátorságot jelent. Vannak olyan korok, mint a mai is, amikor úgy tűnik, a dolgok kimozdultak a helyükről, és a normális emberi életnek, a normális magatartásnak a megnevezése, kimondása már sokszor önmagában is bátorság. Ha megnézzük azokat a küzdelmeket, amelyek az Unió és Magyarország között vannak, ott is az igazság kimondása miatt keletkezik sokszor kritika.”
A szerk. megj.: A képválogatás magyarázata: a sztálinista diktatúrának is voltak gyerekáldozatai. Ám tömegesen, tudatosan, módszeresen begyűjtött, elhurcolt, kiirtott, elgázosított gyerekekről a sztálinizmus idején nem tudunk.
Lendvai Ildikó, az MSZP politikusa
Írásai a Galamusban:
Az új egyházi törvény kálváriája
Válasza Lázár Györgynek
Családvédelem – de kitől?
Parlamenti napló a választási törvény vitájáról. I–V. rész
Karácsony a parlamentben - 2012.december 17.
Baljós happy end – Az Alkotmánybíróság a családvédelmi törvényről
Isten és császár – Újabb stációk az egyházi törvény kálváriájában
Így beszéltek ti, avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről, I
Így beszéltek ti, avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről, II
Így beszéltek ti, avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről, III.
Így beszéltek ti… avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről IV.
Így beszéltek ti… avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről V.
Így beszéltek ti… avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről VI.
Így beszéltek ti… avagy: Cseppben a tenger – Pillanatképek a Magyar Országgyűlésről VII.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!