„Gyurcsány-kiszólások” terítéken
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2013. máj. 31. péntek, 03:19
Május 28-án délután a Demokratikus Koalíció szervezésében rendhagyó rendezvénynek voltam részese: Gyurcsány Ferenc egykori elhíresült, esetenként hírhedtté tett mondatai közül vettek néhányat górcső alá. A koreográfia az volt, hogy a rendezők kiválasztottak párat a ma már közismert szófordulatok közül, majd a meghívott vitatkozók (Balogh Ákos Gergely –Mandiner, Tóta W. Árpád – HVG, Kakuk György – FN24,Galamus) idézték fel, mit gondoltak akkoriban ezekről a mondatokról, az akkori reakciókról, és hogyan látják mindezt ma. Végül az eredeti szövegkörnyezet felelevenítése után Gyurcsány Ferenc maga is elmondta a véleményét a mondatairól és a reakciókról. (Már régen foglalkoztat engem is a kérdés, lehet-e módszeresen tenni annak érdekében, hogy a köztudatban a közelmúlt történelméről féligazságok helyett a valóság kerüljön túlsúlyba, ezért is kíváncsi voltam, sikerülhet-e egy ilyen kísérlet.)
Álljunk meg mindjárt a „koreográfiánál”. A volt miniszterelnök vállalta, hogy a megjelent közönség és a meghívott kamerák és mikrofonok előtt, tehát a nagy nyilvánosság előtt vitassa meg a saját elhíresült, ellene fordított mondatait. Vállalta tehát az egyenrangú és közvetlen párbeszédet az ezzel járó következményekkel együtt. Ez a mentalitás ma hiánycikk. Ma a nagy túlerőben kormányzó politikusok nem mennek el még nyilatkozni sem a nem baráti televíziókba és rádiókba, nemhogy leülnének szabadon beszélgetni vagy vitatkozni. Maguk helyett futószalagon sokszorosított szóvivőiket és beosztottjaikat küldik, akik hozzászokhattak, hogy a szinte száz százalékban általuk lefedett médiatérben komoly kihívást jelentő kérdések nélkül, kizárólag a központilag megírt direktívák szerint monologizáljanak. De rögzítsük azt is mindjárt, hogy a mai politikai kultúránk szintjén, ahol ezt zokszó nélkül tűrik, nem tartja értéknek a nyílt párbeszéd lehetőségét az ilyen – általában a politikai – eseményekről tájékoztatni hivatottak többsége sem, még annyira sem, hogy ezt a különbséget egyáltalán észrevegye, nemhogy elismerje. (Ahogy ez egyébként kiderül mind a Mandiner, mind a HVG tudósítása alapján is.)
Mi került elő az egykori kiszólásokból? Az „öregecskedő feleségek”, az „el lehet menni”, a „hazudtunk reggel, éjjel és este”, a „kurva ország”, a „szaudi terroristák”, „a kóbor kutyákat befogjuk és telepre visszük”. Hogy miért éppen ezek? A válogatás mindig némileg szubjektív, nyilván azt a célt szolgálta, hogy akadjon köztük olyan is, amelyikről Gyurcsány maga is elismeri, hogy meggondolatlan, szerencsétlen fogalmazás volt, és olyan is, amely töretlenül vállalható – a sorsuk mégis ugyanaz lett. A másfélórás beszélgetés tartalma nem zsúfolható be egy publicisztika keretébe, arról írnék inkább, mi volt számomra a tanulság. A szomorú tanulság pedig az, hogy a közeg, amely készséggel torzította el vagy hagyta eluralkodni az eltorzított értelmezést, mit sem változott. Márpedig nem kerülhetnek a helyükre a közelmúlt történelmében tudatosan eltorzított üzenetek, ferdítések, az egész, előítéletességre épített valóságkép, a hamis mítoszok, amíg nem érik meg az igény erre a befogadók széles körében is. Nem lesz áttörés addig, amíg az állampolgárok, a hírfogyasztók nem akarják a szavakat, a dolgokat a maguk jelentése szerint meghallani és megérteni elemi fontosságú ügyekben sem, amíg nemcsak a manipulációnak egyébként kiszolgáltatott állampolgárok, hanem a magát függetlennek vélő sajtó sem tud vagy akar a szavak valódi jelentése alapján különbséget tenni politikák és politikusok között a szerint, hogy mit képviselnek. Amíg mindegynek tűnik, hogy az állampolgárokat egyenrangú vitapartnerként kezelik-e vagy alattvalóként; a megfellebbezhetetlen tekintélyt preferálják vagy a felelősséget vállaló, a tévedéseket is vállaló vezetést, addig a helyzet a régi marad. Mert elhangzott ezen a beszélgetésen, hogy a másik oldalról is voltak elhíresült mondatok, amilyen például az „oszt jónapot”, avagy az „EU-n kívül is van élet”, s miközben az előbbit szerintem torzítani sem kellett, annyira esszenciálisan jellemző a mentalitásra, összességében tizedannyi kárt nem okoztak ezek a mondatok a gazdájuknak, mint Gyurcsánynak a maga mondatai. Az igazi kérdés ezért az, hogy ennek mi az oka.
Szerintem az erre adott válasz a lényege az egész történetnek, s egyben a tanulsága is, amit két ember mondott ki a jelenlévők közül. Gyurcsány maga, és a meghívottak egyike, Kakuk György. Kakuk elmesélte, hogy ENSZ-missziósként külföldön dolgozott azokban az években, amikor először olvasta az őszödi beszédet. Egyébként azokban az években ő messziről, kívülről szemlélte az országot, és végig nem értette, hogy a kormány mögött álló politikai erők miért hagyták, hogy a valóságot átírják körülöttük. Gyurcsány Ferenc is azt hangsúlyozta, hogy a politikai ellenfél működésébe belefér, hogy egy őszödi beszédet a maga hasznára igyekszik fordítani, de ami miatt ez bukáshoz vezetett, az a mögötte álló párt és a saját térfelének magatartása volt. Én nemcsak az őszödi beszédre tartom ezt igaznak.
A keddi eseményről már olvashatók voltak tudósítások, mielőtt ez az írás megszületett. Ezek megint csak magyarázatot adhatnak a „miértre”, visszamenőlegesen is.
Abban semmi szokatlan nincs, ahogy a jobboldali orgánum, a Mandiner – az ATV híradására hivatkozva – szűkszavúan odaveti a saját szélsőséges stílusú kommentelői elé az eseményt. Megismétli a beszélgetésen személyesen részt vevő főszerkesztő egyik megjegyzését (ismert jobboldali értékelés), miszerint neki az őszödi beszéd arról az „óriási bűnről” szólt, hogy egy párt az ország érdekeit saját politikai szempontjainak rendelte alá. És az is szinte természetes, hogy a beszámoló nem tartalmazza még a főszerkesztő saját véleményére adott választ sem, hogy ugyanis az igazságnak még a felénél is kevesebb azt állítani, hogy rendszerreformba, választás előtt szűk másfél évvel, bármely politikai párt belevágna, hiszen egy reformot elő kell készíteni, s nem elég elkezdeni, be is kell tudni fejezni, éppen az ország érdekében. Ám, akik jelen voltak, mosolyoghattak azon, amilyen empátiával Balogh Ákos Gergely a „nem szerencsés” kifejezésekkel kapcsolatban mások érzékenységéről értekezett. Nem volt véletlen, hogy megkapta a kérdést, szokott-e Mandinert olvasni. A Mandiner kommentjei ugyanis köztudottan durván személyeskedők, és hemzsegnek a politikailag más nézeten lévők sértő és megalázó minősítgetésétől. Balogh Ákos Gergelynek erről persze a véleményszabadság jutott eszébe, meg az, hogy állítólag hátrébb sorolják a legzaftosabb beírásokat. Noha van különbség egy politikusi elszólás és a névtelen kommentelők beírásáért vállalt felelősség között, mégis anakronisztikus volt, nem is kicsit, az az ordító különbség, amely a mások érthető érzékenységére való hivatkozás és a Mandiner egész karaktere közt van.
A jobboldaltól és az általa megteremtett orgánumoktól amúgy a legkevésbé sem várható, hogy nagyobb empátiával viseltessenek a valóság átírásának bármely korrekciója iránt.
Ezzel szemben az ún. demokratikus térfél médiumaitól elvárható lenne.
Tóta W. személyes beszámolóját olvasva azonban ugyanaz a kettősség köszön vissza, amely a Gyurcsányhoz való viszonyulást évek óta meghatározza: adott egyfelől a tartalom, amellyel nem nagyon lehet (nem tudott ő sem) vitatkozni, és adott másfelől az a szinte már kötelező elvárás, hogy mindezt idézőjelbe kell tenni, mert Gyurcsány „leamortizáltságát” illik befejezett tényként kezelni. Az eredmény a karantén fennmaradása.
Idézem a beszámoló néhány mondatát:
„Gyurcsány nem áll bele a vállalhatatlanba, elismeri a rossz hasonlatokat, a terroristázást pláne bánja.”
„Gyurcsány régi ballépései súlyukat vesztették a gigantikus, történelmi elkúrás mellett, amely ma napról napra terebélyesedik fölöttünk. Főleg hogy ezt az egészet az az ígéret hozta ránk, hogy nem lesz megszorítás, sem semmi olyan, amit Gyurcsány csinált. Hátborzongató szembenézni azzal, hogy amibe ő belebukott, annak a sokszorosát benyeli a magyar, ha közben a fülébe duruzsolják, hogy ez valójában nem fáj, hanem nemzeti. És éppen jobban teljesítünk.”
„Őszödöt, azt nem hagyja. Elmondaná ma is… sőt a jelen fejlemények tükrében nyilván arra jutott: jobban járt volna Magyarország, ha megbocsátja neki az őszinteségét, felfogja a reformok szükségességét, és nem buktatja meg őt merő meg nem értésből.
A jelenlévő közönséget erről nem kell meggyőznie: népe csekély számú, de lelkes. Szeretik őt, amitől még nehezebb lehet Gyurcsány Ferencnek lenni: ezek itt rajongók, és csak valami titkos kockadobáson múlik, hogy őt sztárolják, és nem Orbán Viktort. Más viszont már alig áll vele szóba. Gyurcsány Ferenc egy tömegpszichózis áldozata, amiből elmenekült egy másikba. Nincs már esélye, hogy megpróbálja újra, nincs értelme tulajdonképpen a pártjának sem, mert ilyen választási rendszer mellett külön indulni kártékony, szövetkezni meg nem mer vele senki. Amit ő józan ésszel manapság akarhat, az nem a hatalom, csak a feloldozás. Az pedig járni jár, csak nem jut.
Vitatkozni egyre nehezebb vele, ha nem óriásplakáton kell, öt szóban. Saját rajongóinak körén kívül viszont nem jut már szóhoz.”
Azért ilyen bőséges az idézett szövegrész, mert tökéletesen illusztrálja, amiről beszélni akarok. Miközben Tóta W. maga is úgy látja ma már, hogy Gyurcsánnyal vitatkozni egyre nehezebb, ha nem óriásplakáton kell öt szóban; miközben személyesen elmondta, hogy az őszödi beszéd ma érvényesebb és aktuálisabb, mint valaha; miközben maga is pszichózisnak tekinti a módszeres lejáratás eredményét; miközben gigantikus történelmi elkúrásnak nevezi mindazt, ami az elmúlt három évben történt, s ami mellett Gyurcsány ballépései mára súlyukat vesztették – ő is visszafordíthatatlannak, lejátszott meccsnek tekinti a kiszorítását. Pusztán tudomásul veendő ténynek, hogy nem mer vele szövetkezni senki. Ha ezt vetem egybe azzal a tanulsággal, amelyet előrebocsátottam, nem tudom nem hangsúlyozni, hogy szerintem nagyfokú hasonlóság van a két kihátrálás között: az egyik, amely Gyurcsány kormányzása idején történt, a másik mindazok kihátrálása ma, akik, noha látják az igazságait, csak a helyzet szenvtelen leírására vállalkoznak.
Fotó: Népszabadság/Teknős Miklós
Lehetne-e másképpen is beszámolni? Lehetne. Lehetne-e arról is értekezni, hogy Gyurcsányon kívül a nem jobboldali, állítólag demokratikus térfél, beleértve a véleményformáló értelmiséget, vajon érez-e ma már morális felelősséget a kudarcért? Lehetne. Lenne-e ennek jelentősége akkor, amikor azt látjuk, hogy „a gigantikus, történelmi elkúrás” tapasztalata sem elég súlyos ahhoz, hogy a demokratikus pártok és politikusok – na meg a sajtó – felfogják végre, hogy csak beleállással, a lényegben egyetértő azonos reakciókkal lehet eredményesen úrrá lenni a manipuláción? Csak akkor, ha ők maguk is elkötelezetten a valóságot tekintik mértéknek, s nem igazodni akarnak mesterségesen elmélyített előítéletekhez, hanem megváltoztatni akarják az előítéletes gondolkodást? Bizony, lenne jelentősége.
S van itt még egy-két apróság is, ami zavar, s amelyek ugyanennek az előítéletességnek kedveznek. Gyurcsány elszigeteltségét azzal is szokás „érzékeltetni”, hogy neki már csak „rajongói” vannak, és a rajongók jól láthatóan nyugdíjasok. A „rajongó” a mai újságírói zsargonban a „hülye hívőt” jelenti, amit Tóta W. itt megfejelt ezzel a mondattal is: „…csak valami titkos kockadobáson múlik, hogy Gyurcsányt sztárolják, és nem Orbán Viktort.” Ezek szerint nem tételezhető fel, hogy a szimpatizánsok nem egyszerűen adott személyre fixálódnak, hanem ugyanazt gondolják Gyurcsány Ferencről, amit egyébként Tóta W. is gondol róla? Nem elképzelhető, hogy ugyanezért támogatják, csak éppen szerintük még esélye is van? Gyurcsányt demokratikus politikusnak tartani és a divattal szemben úgy vélni, hogy helye lehet a közéletben, ahogy másnak is – ez ma a hülyeséggel azonos és lesajnálandó státust jelent. Hasonló üzenete van a nyugdíjasok állandó emlegetésének is: a nyugdíjas valamiféle értéktelenebb emberi minőséggel lett azonos, a figyelmen kívül hagyható, lekezelhető, „már úgyse számít” kategóriába került. Csak a tények kedvéért jegyzem meg, hogy én részt vettem már számos demokratikus párt vagy mozgalom különböző megmozdulásain vagy rendezvényein. Ott voltam például az Együtt 2014 megalakulásakor is a Millenárison. Az a szomorú hírem van, hogy ott ugyanez a korosztály képviseltette magát elsöprő többséggel. Az a sajátos helyzet, hogy ma ez a réteg a politikailag legaktívabb.
Visszatérve a kiindulóponthoz: a kérdésre, hogy volt-e értelme a valóság átírásának rekvizitumait újra „kézbe venni”, csak szkeptikus választ tudok adni. A demokratikus térféllel a jelenlegi állapotában bármikor megtörténhetne ugyanaz, ami Gyurcsánnyal megtörtént. Rajtunk, állampolgárokon és véleményformálókon múlik, hogy lesz-e trendváltás, lesz-e létjogosultsága az őszinte szónak és a párbeszédnek, mert ez a demokratikus politizálás elemi feltétele, mindenféle korszakváltás elengedhetetlen kiindulópontja. E nélkül ugyanis semmiféle új korszak nem jöhet létre.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!