rss      tw      fb
Keres

Nem bot és vászon


Az egyre fogyatkozó magyar futballszurkolók táborának egyik szegmensén belül is egy kisebbséget alkotó csoportosulás múlt héten kiesett pár pillanatra abból a szerepkörből, hogy ő az egyre fogyatkozó magyar futballszurkolók táborához tartozik, és ebben a váratlan szereptévesztésben kulturált európai módon kezdett viselkedni. Igaz, nem sokáig és villámgyorsan, mintegy kijózanodva tért vissza önmagához. Csak hogy a kívülálló is értse: a magyar bajnokságot elhódító Győr egyik szurkolói csoportja a múlt heti meccsükön felmutatta azoknak az országoknak a zászlóit a stadionban, amelyek idegenlégióst adnak csapatuknak, ezzel a jelmondattal: „Több nemzet, egy csapat – köszönjük.” (Lásd erről itt.) Így aztán a magyaron kívül megjelent a szépen hangzó felirat mellett az észt, a litván, a cseh, a grúz, a bosnyák, a szlovén, továbbá a szlovák, a román, a szerb és a horvát lobogó is. Az akciót a magyarországi ultratársadalom elsöprő utálata és az internetes fórumokat elárasztó tiltakozása fogadta, olyannyira, hogy a kezdeményező győri szurkolói csoport nemcsak nyilvánosan bocsánatot kért a zászló-akcióért, hanem – bajnoki cím ide vagy oda – fel is oszlatta magát. A kommentelők válogatott (és jórészt idézhetetlen) szidalmakat zúdítottak a kezdeményezőkre, akik utóbb maguk is magyarellenes, nemzetünket itthon és külföldön mélyen megalázó tettként ítélték el a Győrt bajnoki címhez segítő idegenlégiósoknak szánt zászló-gesztust, és még jószándékukat is pironkodva emlegették. Az önostorozó győri, illetve az őket köpködő nem győri drukkerek immár közös nacionalista kórusként ítélik el az efféle köszönetnyilvánítást, és nyilván nem a grúz vagy a litván zászlóval van bajuk, hanem a szomszéd országokból érkezett focisták nacionáléjával.

Ez a kis történet jól mutatja, hogy a fogyatkozó magyar futballszurkolók táborán belül minél vérmesebb „ultra” valaki, annál kevesebbet néz külföldi focimeccset. (Persze lehet, hogy egy magyar NB1-hez szokott szurkoló rá sem ismer már a külföldi bajnokságokban játszott futball nevű játékra…) Még a múlt heti Bajnokok Ligája döntőt sem nézték. Feltűnhetett volna nekik, hogy a győztes Bayern München csapatában Tyimoscsuk ukrán, Mandžukić horvát, Robben holland stb. lobogóba burkolózott az aranyérem átvételéhez, egy brazil játékos pedig egyenesen a Bayern címerével kombinált nemzeti zászlóját öltötte magára – és ezt arrafelé annyira természetesnek tartják, hogy eszébe sem jut senkinek még csak megjegyezni sem. Spanyolországban akár a Real Madrid, akár a Barcelona nyerte a bajnokságot, az idegenlégiósok rendszerint magukra öltik nemzeti zászlójukat vagy jelképüket, jelezve, hogy ők egy másik ország (nemzet) polgárai, de az adott csapat focistáiként rohangálták ki a lelküket egy szezonon keresztül a labda után. Sőt, ha külföldi meccsközvetítést nézünk, a lelátókon is feltűnnek idegen országok lobogói – szimpátiát üzenve ezzel az idegenlégiósoknak.

A most bűnbánatot tanúsító győri ultrák egy pillanatra ehhez az Európában megszokott trendhez alkalmazkodtak, amit ők maguk fogalmaztak meg legvilágosabban: több nemzet – egy csapat. Aztán gyorsan visszatértek a mintához: a magyar szurkolói csoportok voltaképp elsősorban nem szurkolói csoportok, hanem a szélsőjobboldali szubkultúra megtestesítői. Tisztelet a kivételnek. A nemzetközi sportban a klubcsapatok már mindenütt nemzetköziek, több náció alkot egy nemzeti bajnokságban küzdő csapatot, és nincs is ezen semmi észrevételezni való. Igen, akad köztük szlovák vagy román is, nemcsak az ebből a szempontból semleges brazil, kameruni vagy norvég. A klubcsapatok híveinek persze nem kell egymást szeretni, Nyugat-Európában sem teszik, de az azért feltűnő, hogy akad olyan magyar szurkoló, aki csapatának focistájában nem elsősorban csapatának focistáját látja, hanem valami megtűrt idegent, aki minimális tiszteletre sem méltó. (Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a román ultrák másként viszonyulnának egy magyar zászlóhoz a stadionjaikban, sőt. Ettől a mi történetünk azonban nem igazolható, hanem még igazolhatatlanabb.) Mindez azért is érthetetlen, mert nálunk is számos példa van arra, hogy az idegenlégiósokat nemcsak befogadják, hanem népszerű helyi kedvencekké is válnak egy-egy csapat valódi (!) szurkolóinak körében.

A győri példa viszont azt mutatja, hogy futballszurkolóink egy részének kultúrája talán messzebb van Európától, mint a futballunk, ha annál nagyobb távolságot mérni egyáltalán lehetséges.


 (Fazekas Csaba)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!