rss      tw      fb
Keres

Tamás Gáspár Miklós – egykor és most




„Kénytelen vagyok megírni ezt a cikket. Ez körülbelül annyi örömet okoz nekem, mint kienni egy cserép kaktusz alól a földet – de hozzáfogok.” 1995 januárjában kezdtem így egyik publicisztikámat, amelyben fent nevezett szerző abszurd kijelentéseire próbáltam reagálni.

Ma – csaknem két évtized múltán – megállapíthatom: szinte semmi sem változott.

Ugyanaz a kényszer, ugyanaz a viszolygás, ugyanaz a kaktusz, ugyanaz a föld.

Ugyanaz a Tamás Gáspár Miklós. Ugyanaz a pökhendiség, pozőrség, abszurditás. A magamutogatásnak, a nagyotmondásnak ugyanaz a mindent – józan észt, realitást, mértéket, ízlést – maga alá gyűrő kényszeres igyekezete.

A múltidézés nem öncélú részemről a szóban forgó közszereplővel készített legújabb interjú után (Az antiorbánizmus vallás. Heti Válasz, 2013. 05. 23.). Nem is csak annak illusztrálására szolgál, hogy a magyar nyilvánosságot bő két évtizede telebeszélő Tamás bizonyos ítéletei és a valóság tényei között most is – mint akkor – rettenetes ellentmondás feszül. Önmagukban is tanulságosak a részletek. Akkor – 1994-ben – ilyeneket olvashattam: „az Antall–Boross-kurzus alatt közvetlen élményem volt, hogy az ország vezetői… gyűlölik a rendszert, amelyet vezetnek”. Továbbá „a Magyar Köz­társaság kormánya akkoriban a Magyar Köztársaság ellen szőtt terve­ket”. A kormány legnagyobb külpoliti­kai sikere az volt, „amikor Antall József fölkereste a Luxemburgi Nagyhercegséget és Luxemburg grófjával kezelt.”

Fenti kijelentések szerint tehát a demokratikus rendszert gyűlölő, fölszámolni óhajtó Antall miniszterelnök olyan ócska statisztája volt a nemzetközi politikai színpadnak, hogy maxi­mum operett hercegségek és hercegek közelébe jutva eshetett rá némi rivaldafény. Mindezek a Mozgó Világ 1994. decemberi számában (vezető anyagként) közölt interjúban szerepeltek, s a baloldali értelmiség akkoriban bizony nagy egyetértéssel, sőt kéjes élvezettel olvasta az efféle szövegeket. (Ez az értelmiség ma már kevésbé élvezi Tamás Gáspár Miklós bornírtságait: azóta kicsivel több tudása van a magyar jobboldalról.)

A magam részéről 1995 elején (épp Washingtonban tartózkodván) mindenesetre nekiduráltam magam, és részletesen leírtam, hogyan fogadták Antallt Amerikában. Előbb 1990 januárjában, amikor még pártelnökként találkozott George Bushsal. Megírtam, hogy igen jó benyomást tett Larry Eagleburgerre, az amerikai külpoli­tika vezető személyiségére, aki pár hónap múlva már így emlegette őt bizalmas körben: „Kelet-Euró­pa egyetlen nehézsúlyú politikusa.” Bush is hamar fölismerte a magyar kormányfő ké­pességeit, s a térségben alig nélkülözhető politikai tudását. 1990 augusztusában, a Gorbacsov elleni puccskísérlet drámai napjai­ban Kohl után őt hívta másodikként telefonon. Az Egyesült Ál­lamok hezitált, ám Antall erőteljesen érvelt: ki kell tartani Gorba­csov és Jelcin mellett! Most kell elismerni a balti államokat! Az eset után az elnök havonta felhívta, és rendszeres levelezés alakult ki közöttük.

1990 októberében került sor a második washingtoni útra. A meghívás ún. „állami látogatásra” (State Visit) szólt. Ez a lehető leg­nagyobb tisztesség Amerikában, ennél többet az angol királynő se kaphat. Szabály szerint csak államfőknek jár, kivételképpen részesülnek benne bizonyos kormányfők. Olyan országok miniszterelnökei, mint Nagy-Britannia vagy Németország. Holland vagy olasz kormányfővel ritkán esik meg a dolog, de a szocialista utódállamok mi­niszterelnökei közül senki se kapott ilyen meghívást – kivéve Antall Józsefet. (Wale­sa és Havel államfőként volt State Visiten, Göncz Ár­pád nem volt.)

A magyar miniszterelnököt teljes katonai pompával fogadták 1990. október 18-án a Fehér Ház kertjében. Az amerikai hadsereg összes fegyvernem­ének díszalakulatai, a tengerészgyalogság nagyzenekara a himnuszok­kal, huszonegy ágyúlövés, beszédek. Majd személyes megbeszélés Bush elnökkel az Oval Roomban, este ún. „állami vacsora” (State Dinner). Mintegy százhúsz személyiség volt jelen az amerikai elitből, a magyar kormányfő és felesége nagy taps közepette vonult be a terembe az amerikai elnöki házaspárral.

Akkori cikkemben idéztem, hogy Carter volt elnök ezt írta Antallról annak halálakor: „Igazi hős volt, akinek bátorsága, bölcs előrelátása, szilárd elvhűsége stabilitást és egységet biztosított a magyar népnek.” A hivatalban lévő Clinton így fogal­mazott: „A miniszterelnök halála nemcsak Magyarország, de a vi­lág összes demokratikus állama számára nagy veszteség.” Kohl német kancellár: „Antall József halálával Európa kiemelkedő személyiséget vesztett el, Magyarország pedig egy elismert államférfit... Személy szerint jó barátot vesztettem el”. Giscard d’Estaing volt francia köztár­sasági elnök: „Személyesen ismertük és becsültük egymást. Benne a nagyformátumú politikust, a demokrácia elkötelezett hívét tiszteltem.” Major brit kormányfő: „Rengeteget tanultam a térségben végbement fejlemé­nyekről Antall Józseftől.” Külügyminisztere, Douglas Hurd „nagy tekintélyű, nagy tisztelettel övezett, csodált államférfinak” nevezte őt. S hogy mindez nemcsak a ravatalon fekvő halottnak kijáró formális tisztelgés volt, jelzi, hogy Chirac francia kormányfő még Antall életében mondta: „Az egykori keleti tömb országai közül Magyarország tudott leginkább fölülemelkedni a gazdasági jellegű problémáin is. S ez elsősorban a mind Európában, mind világszerte nagyra becsült magyar miniszterel­nök államférfiúi erényeinek köszönhető.” Alois Mock osztrák külügyminiszter sem a temetéskor, hanem később vetette papírra e sorokat: „Antall József teljesítményét és történelmi jelentőségét nem lehet a napi politika mércéjével mérni. Az a tény, hogy a kommunista diktatúra örökségétől terhelt bizonytalan, átmeneti korszakokban a politikai életet az ingaszerű kilengések jellemzik, nem homályosíthatja el azokat a markáns nyomokat, amelyeket Európa jelenkori történetében ez a nagy államférfi maga után hagyott.”

Mindezek kontrasztjában egy Tamás Gáspár Miklós nevű ember szövegei Antall demokráciaellenes terveiről és „Luxemburg grófjáról” olybá tűnnek, mintha valami félnótás azzal állna elő, hogy Kolumbusz életében nem jutott messzebb a szomszéd fa­lunál. Márpedig nevezett ma is, a friss Heti Válaszban is, a régi nótát fújja: „…nem mintha az Antall-kormány nem korlátozta volna a demokratikus jogokat. Egyébként lett demokrácia? Akárminő kormányzat alatt?” Hogy Tamás így kezdi az idézett mondatot: „Tény, hogy túlzó volt, amit állítottam…”, ne tévessze meg az olvasót: az önkritika nem a ’94 decemberi szövegekre vonatkozik. Hanem a Beszélő 1990. március 24-i számában, közvetlenül a választások előtt publikált cikkre (Új reformkor vagy új Horthy-korszak?), amelyben a szerző ezt állítja: „Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem… Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.” Az MDF győzelme esetén a cikk „Auschwitz, Recsk, Kolima, a Duna–Fekete-tenger csatorna” (a romániai gulág színhelyei) világának újraépülését is kilátásba helyezte.

Ebben valóban volt némi „túlzás” – de fordítsuk komolyra a szót. Tamás szerint tehát 1990 és 2010 között nem volt Magyarországon demokrácia. Mondhatjuk erre, hogy annak klasszikus ismérve – miszerint a népnek módjában áll megszabadulni a neki nem tetsző kormányzattól, s a versengő politikai pártok közül más(oka)t megbízni a választásokon – a lehetséges hat esetből ötben teljesült. Csakhogy a nyilatkozó nem a schumpeteri értelemben fogja föl a demokráciát. Nem instrumentális (szerintem: reális), hanem normatív (ideális, azaz irreális) értelemben. Maga is utal Rousseau-ra – a népfelség szószólójára, a hatalommegosztás (nota bene: a demokrácia másik alapfeltétele) elszánt ellenfelére –, mondván: „demokratikus rendszer az, ahol a népakarat érvényesül”. S ezt nem a fenti minimális és negatív értelemben gondolja (négyévenként), hanem permanensen és pozitívan. Mi több, így: „A demokrácia legjobb definíciója a brutális ógörög: a szegények uralma a gazdagok fölött”.

Valóban ilyenformán definiálta a demokráciát Platón is, Arisztotelész is. Csakhogy mindketten a rossz kormányzati formák között! Az előbbi szerint az ilyen demokrácia rövid úton káoszhoz, majd türanniszhoz vezet. Utóbbi a demagógok által félrevezetett, korrumpált tömegek féktelen tobzódásáról, a csőcselék uralmáról (ochlokrácia) beszél (s a demokráciával szemben a politeiát tekinti jó kormányzatnak, ahol a törvény köti meg az arisztokratikus és a demokratikus elemeket egyesítő hatalom kezét). Platón és Arisztotelész (de már Szókratész is) persze a görög poliszok valóságos folyamatait szemlélve szűrték le a maguk tételeit, ahol a Tamás által ma normatívnak deklarált – valójában már hanyatló szakaszába jutott – ógörög demokrácia csakugyan káoszba, erőszakba, zsarnokságba fulladt.

A politikai nagyotmondás örökös magyar bajnoka, aki marxistából előbb balliberálissá, majd (állítólag) konzervatív liberálissá lett, aztán újra marxistává vedlett vissza (az interjúban jelzi, hogy maga Marx se volt teljesen marxista!), nem rejti véka alá a parlamentarizmusról és intézményrendszeréről vallott lesújtó véleményét. Ebben valóban hasonlít Marxhoz. Meg a múlt század húszas-harmincas éveiben kiteljesedő szélsőjobbhoz vagy példának okáért a mai magyar extrém jobboldal ideológusához (a Tamáshoz hasonlóan sziporkázó és eredeti) Bogár Lászlóhoz, aki szintén lesajnálóan szokott nyilatkozni a nyers anyagi-uralmi világot a nép elől eltakarni hivatott demokratikus politika „mutatványos bódéjáról”, de ebbe most nem mennék bele. Ajánlok inkább Tamás Gáspár Miklós figyelmébe egy bibói mondatot (csak nehogy magára vegye): „Elég volt abból az ostobaságból, mely burzsoá specialitásoknak nyilvánította a szabadság történetileg kialakult technikai biztosítékait, melyek hosszú időre visszanyúló történeti fejlődés eredményei, s melyeknél jobbat eddig senki nem talált: a népképviseleti alkotmányt, a szabad választásokat, a közigazgatás bírói ellenőrzését, az államhatalmak elválasztását, a szólás- és sajtószabadságot.” (Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. Bp. Magvető Könyvkiadó. 149. o.)

Az interjúból persze nem hiányzik a baloldalon széles körben rögzült orbánozás-gyurcsányozás sem, az „egyik kutya, másik eb” obligát ostobasága jegyében. Tamás ebben is eredeti: „Gyurcsány Ferenc mindenesetre közelebb van Orbán Viktorhoz, mint bármelyikük hozzám.” Hogy hol itt az eredetiség? Hát ott, hogy az interjúalany szerint mindketten jobboldaliak. Az egyik „neokon-neoliberális”, a másik „nemzeti-etatista” alapon. Beszéljünk ismét komolyan. Gyurcsány esetében a liberális jelző rendben volna, amennyiben a modern alkotmányos demokrácia és a kapitalizmus világában minden demokrata (legyen konzervatív, szocialista, liberális, kereszténydemokrata stb.) szükségképp liberális alapokon áll. Ami ezen túl az állam szociális szerepét, a társadalomképet, az egyén és a közösség kapcsolatát, a valláshoz, nemzethez, családhoz, a sokféle értelemben vett mássághoz való viszonyt illeti, ezek alapján Gyurcsány kétségbevonhatatlanul baloldali. Orbán esetében a nacionalista-etatista jelző stimmelne, a jobboldali félig. Ami a retorikát illeti, az csakugyan jobboldali: a legrosszabb fajtából. Hisz ízléstelen, számító és hazug módon zengi a nemzet, a család, a kereszténység, a hagyomány s a jobboldali világkép egyéb rekvizitumainak dicséretét. Piac- és tőkeellenessége, az állam gazdasági szerepéről vallott fölfogása azonban a legrosszabb baloldalisággal rokon. Pontosabban rokon volt 2010 előtt, hisz e téren óriási változás állott be a tetteiben, miközben idevágó lózungjai részben forgalomban maradtak.

Abban igaza van Tamásnak, hogy Orbán elitista. (Már amennyiben a demokratikus államhatalmat autokratikus önkényuralommá átalakító s azt a leggátlástalanabb anyagi fölhalmozás – törvényes rablás – céljából működtető politikai bűnszövetkezettel kapcsolatban alkalmazható az elit kifejezés.) Ám ez a legkevésbé sem zárja ki, hogy ugyanakkor populista vezér is legyen. Hisz a populista – miközben szüntelenül ajnározza és manipulálja – végtelenül lenézi a népet, hatalomra jutván pedig gátlástalanul elnyomja. De hogy – mint Tamás ugyancsak állítja – Orbán konzervatív lenne, azt csak a hamis látszat és a hazug propaganda által elhomályosított tekintetűek hihetik. Az ő megveszekedett radikalizmusa – fülkeforradalma! – totális tagadása minden konzervativizmusnak. E ponton kénytelen vagyok újra Bibóhoz nyúlni: „a forradalom legkártékonyabb típusa, a reakcionárius forradalom, mely maga a contradictio in adiecto, teljes belső értelmetlenség... Az értékőrző tradicionalizmusnak ugyanis megvan a maga értelme a naiv racionalista radikalizmussal szemben, éppen úgy, mint a forradalomnak az elszáradt, formalista tradíciókkal… szemben. De kiállani a tradicionális értékek, a múlt, a hagyomány, a család, a történelem, a dicsőség mellett úgy, hogy ezenközben forradalmárok is vagyunk, azaz a hagyományos módszerek… teljes felrúgásában találjuk örömünket, ez gyakorlatilag és végsőleg annyit jelent, hogy az értékeket is aláássuk, és a haladást is megállítjuk... Az európai demokratikus fejlődés deformációs termékei, fából vaskarikái: a közösségi hisztériát megtestesítő diktatúra, az antidemokratikus nacionalizmus... a reakcionárius forradalom… együtt vannak a fasizmus ideológiájában.” (Bibó. I. 344-7.)


forrás

Tamás szerint az orbáni „konzervativizmus” „egyetlen modern eleme a magas fokú mozgósítottság a médián keresztül, mely megteremti az ellenfélben a fenyegetettséget, a saját táboron belül pedig az összetartozás érzését”. Nos, ez idestova száz esztendeje volt modern jelenség: a múlt század húszas-harmincas éveiben, leginkább Olasz- és Németországban.

Ám ezek apróságok. Tamás Gáspár Miklós aktuálisan legsúlyosabb és legbornírtabb politikai kijelentése a következő: „az antiorbánizmus… nem politikai irányzat, hanem vallás.” Ez súlyos. Mert általában: vallás csak hitre alapulhat – tagadásra nem. (Mifelénk: szeretetre – nem pedig gyűlöletre.) Konkrétan: ahhoz pedig, hogy valaki megvesse azt az embert, aki tényleg vallást csinált a politikából, magát a Jó, ellenfeleit a Gonosz képviselőinek hazudva; aki kitagadta őket a hazából; aki a parlamentből az utcára vitte a politikát, az ottani erőszak igazolásától, sőt gerjesztésétől sem riadva vissza; aki a bármily hitvány, ám mégiscsak demokratikus versengést politikai háborúvá változtatta, ahol nem az ellenfél legyőzése, hanem az ellenség megsemmisítése a cél; aki uralomra kerülve fölszámolta a rozoga, de mégiscsak működő jogállamot; aki megbénította a hatalommegosztás intézményrendszerét; aki mindent elkövet annak érdekében, hogy a demokrácia másik alapintézményét, a kormányzat korrekt választások révén való lecserélhetőségét is kiiktassa (s még sorolhatnám, amit Tamás Gáspár Miklós persze maga is tud: nem kell számára idéznem, hogy – szemben Antallal – milyen ítéletek vannak forgalomban Orbánról a nyugati demokratikus világban), nos ennek az embernek a megvetéséhez nem vallásosnak, csupán demokratának kell lenni.

Politikai gonosztevőnek pedig egy demokrata – sem feltűnési viszketegségből, sem ostobaságból – nem ad tanácsot. Mert ha az illető aztán holmi szeszélyből megfogadja, s virágot visz a rendőrök által megölt szegény ember sírjára, akkor esetünkben nem „a magyar állam első számú vezetője” kötelezi el magát az önkény ellen, az emberi jogok mellett, hanem az a zsarnok tehet egy újabb hazug gesztust, aki rengeteg gazságot elkövetett már, s el fog követni a jövőben is a hatósági önkény kiterjesztése és az emberi jogok korlátozása érdekében.

Orbán csokra hitvány művirág, a kávéja undorító lötty.

Komoly ember nem fontolgatja, hogy megigya-e.

Komoly embert eleve nem érhet olyan szégyen, hogy egyáltalán megkínálják vele.



Debreczeni József
közíró, a Demokratikus Koalíció alelnöke

Írása a Galamusban: Bocsánat


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!