NÖN-jellemzés



Napok óta téma az internetes fórumokon, hogy a kormány és háttérszervei a „nemzeti összetartozás napjára” (NÖN) készülnek. Külön honlapot is létrehoztak e célból, amely talán önmagában is pontos visszatükröződése az új politikai kurzus nemzeti emlékezettel kapcsolatos hagyományteremtési törekvéseinek. (Ismertetését ld. itt is.)

A nyitólapot érthetően a június 4-re tervezett rendezvények programismertetése foglalja el, bár csak két programot tartalmaz, délelőtt a budai várban tartandó „ünnepi műsorról”, illetve a délután budapesti és szabadkai helyszínnel lebonyolítani tervezett koncertekről. A főoldal, valamint a honlapnak a „Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről” szóló 2010. évi XLV. törvényt ismertető menüpontja már hordozza ennek a különös megemlékezésnek a sajátosságait. Több helyen is hangsúlyozza, hogy a trianoni békediktátum mindenkori évfordulója arra emlékeztet bennünket (idézet a vonatkozó törvény szövegéből), hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság”. Hangsúlyozom, a nemzeti összetartozás gondolata nagyon is pozitív, a határon túl élő magyarsággal való kapcsolattartás kiemelten fontos. De felfigyeltünk az idézetben arra, hogy a szervezők „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság” ünnepéről beszélnek? Vagyis a Trianonban elszakított országrészek magyar lakosságára koncentrálnak – pedig ha már valóban nemzeti ez az összetartozás, gondolhatnánk a Nyugat-Európába, Amerikába, Ausztráliába, Izraelbe stb. szakadt hazánkfiaival való összetartozásra is, akiket nem „vetettek” más államok fennhatósága alá, hanem maguk kényszerültek odavetni magukat azért, mert itthon többségükben nem tudtak meg- vagy épp életben maradni.


Az idei ünnepségek vezető motívuma az idén először énekeltetett, az „összetartozás örömét”, a „nemzetünk határokon átívelő egységét” kifejező „Barackfa” című dal. Felhívás is született, hogy június 4-én 18.00 órától énekeljük együtt a nem túl terjedelmes szövegű dalocskát. Vagyis a szervezők szeretnék kultikus közösségi énekké nemesíteni a „Barackfát”, egyelőre megjósolhatatlan sikerrel. Az azonban már most feltűnő, hogy hányan elemezgették e valóban talányos zenei produktum tanulságait. Önmagában még a barackfával mint a nemzeti összetartozás (akarom mondani, Nemzeti Összetartozás, mert ezt a szókapcsolatot hivatalosan újabban szigorúan nagybetűvel kell írni) újdonsült szimbólumával nincs is semmi probléma. Épp annyira „magyaros” gyümölcs, mint sok más, amit megtermelünk és elfogyasztunk (finom pálinkát is főzünk belőle), és még csak azon sem akarok gonoszkodni, hogy talán erről lehet legkönnyebben az őshonosnak nem tekinthető, ám újabban legtöbbet fogyasztott narancsra asszociálni.

Mielőtt továbbmennénk, énekeljük el együtt az összetartozás dalát: „Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol. / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. / A kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek, / szemünkben a boldogság fénye ég. // Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, / érezd, hogy a föld szíve dobban veled, / mert mind egyek vagyunk! // Érik már a barack, áldott föld gyümölcse!”

Egy slágerlistagyanús, lüktető ütemű, fülbemászó dalocskánál nem feltétlenül elvárás, hogy a szövegének értelme is legyen – erről a hazai és nemzetközi könnyűzene számos felejthetetlen, illetve felejthető darabja győzhet meg bennünket. Viszont ha egy politikai kurzus kíván a saját maga által kreált nemzetfogalom alapján a saját maga által kreált nemzet számára az ugyanezen nemzettel énekeltetett kvázi-himnuszt teremteni, leplezetlen közösség- és hagyományteremtő céllal – akkor azért nem volna baj, ha a szövegnek az általános üzeneten túl világos értelme is volna, és nem követne el kétsoronkénti merényletet az anyanyelvünk ellen. A költői képalkotás és a költészetpótló képzavaralkotás nem ugyanaz.

Kezdjük azzal, hogy valóban csak álmodni lehet olyan barackfáról, amely alatt kényelmesen táncolni is lehet, mert alapesetben e derék csonthéjas fásszárú nem a terebélyességéről ismert, sem őszi, sem kajszi változatában. Ráadásul „mindenki” ott táncol, gondolom, ezt „minden magyar”-ként” kell értelmezni, mert azt mégsem hihetjük, hogy azok a nem magyarok is velünk táncolnak, akikkel szemben akarunk mi nemzetiösszetartozni. (Akkor különben sem a nemzeti, hanem a nemzetközi összetartozás napja volna.) Aztán azt mondja a dalszerző, hogy „veled álltam” (ezek szerint: állva táncoltam) egy hatalmas körben (tényleg jó nagy barackfáról van szó, ha körbeállunk és elférünk alatta), az idillt fokozó puha fűben, harmatos réten (biztos hajnalban táncolunk), de ha egyszer „te” ott táncolsz velem, akkor miért hívlak később, hogy „állj be te is a körbe”? A kezeink összeérnek persze (ekkora tömegben nem is csoda), de a szövegíró belegondolhatott volna a „talpaink egymásra lépnek” szövegrész kétértelműségébe (nem beszélve a végtagok többesszámáról, amit a magyar nyelv nem használ). Én elhiszem, hogy a szándékolt gondolat, például az „egymás lábnyomába lépünk” nem adja ki a rímet és a szótagszámot, de jelen formájában ez mégis kevésbé jelenti az összetartozást, és sokkal inkább azt, hogy mi magyarok összetartozós össznépi táncunkban (miközben persze boldogok vagyunk) letiporjuk egymást. Nyilván nem ezt akarták mondani. Mint ahogy a „táncolj, ahogy hajt a véred” formula is félreérthető, mert azért nehéz elképzelni, hogy 15 milliónyian heveny electric boogie-t vagy breakdance-t (na jó, kalotaszegi legényest) pörgetünk, végül is a „vér hajtása” a nemzeti érzéstől való jelentős, már-már önkívületi felhevülést sugall, pláne, ha a „föld szíve” adja az alapritmust.


(A képek az Index karaoke-verziójából valók)

Az egészben az az érdekes, hogy ha már van Nemzeti Összetartozás napja, valóban lehetett volna szép, fülbemászó és a szándékolt mondanivalót is népszerű formában megéneklő, megénekeltető dalt is komponál(tat)ni. A „Barackfa” mögött azonban nem nehéz észrevenni a kultuszerőltetés önkény-rendszerekre jellemző sajátosságait, giccsbe hajló természetét és megosztó jellegű következményeit. (A kormánypárt elkötelezett hívei akkor is átszellemülten fogják zengeni, ha magukban esetleg belegondolnak a fentiekbe. Továbbá automatikusan hazafiatlansággal fogják vádolni azokat, akik fontosnak tartják a magyar nemzethez való tartozásukat, illetve a – bármilyen – határon túl élő honfitársaikkal való kapcsolattartást, viszont nem akarnak elandalodni a barackfa alatt egymást taposó táncolás közös megéneklésétől.) A dalt promotáló klip egyébként aranyos, feldobja a lelkes gyerekkórus, megjegyezni legfeljebb azt érdemes, hogy a NÖN-szervezők szerencséjére a – politikai jobboldal kommunikációjában megvetett – kereskedelmi tévék szoktak zenei tehetségkutatókat tartani, így lehetett a fiatalok számára is ismerős arcokat megnyerni az ügynek.

Visszatérve a NÖN-honlapra: bár a középpontjában az említett törvény és a Barackfa-dal (illetve az ezzel kapcsolatos felhívások) állnak, érdekes módon van egy ezektől eltérő menüpont is, amely a „Kárpát-haza szülöttei” címet viseli. Itt egy hosszú (a „teljesség igényét” nélkülöző) névsor található azokról a kiemelkedő magyar személyiségekről, akik a mai Magyarország határain kívül születtek. Közép- és koraújkori erdélyi fejedelmektől, magyar királyoktól 19-20. századi írók, költők, feltalálók, színészek, festők, szobrászok stb. felsorolásáig terjedelmes a lista, amely azt hivatott demonstrálni, hogy a Trianon óta más államok fennhatósága alatt álló területeken milyen sok, a magyar kultúra, tudomány és közélet meghatározó egyénisége született. Az efféle lista a 2004. évi népszavazás fideszes kampányából ismert, akkor is azt sulykolták, hogy II. Rákóczi Ferenc, Bolyai János vagy Mátyás király „nem lenne ma magyar állampolgár”. Ez az akkor is demagóg megközelítés az immáron kormányon lévő Fideszben úgy látszik, a „nemzeti együttműködés” ideológiájának részét képezi. Pedig már 9 éve is feltűnő lehetett volna, hogy a magyar állampolgárság fogalma egész mást jelentett mondjuk a 18. században, de a hétköznapi magyar nacionalizmust meglovagolni akaró fideszes kampány erre még rá is tett egy lapáttal. Az efféle listázással ugyanis nemcsak a megközelítés merő anakronizmusa a probléma, hanem két további körülmény is. Egyrészt azt az érzelmileg felemelő, ugyanakkor történetileg téves képzetet erősíti, miszerint 1918 előtt ebben az országban minden a „miénk” volt, pontosabban „mi” voltunk a kizárólagosan meghatározó tényezők. Ez a megközelítés pedig tudatosan figyelmen kívül hagyja a történelmi Magyarország etnikai sokszínűségét, a népesség mintegy felét kitevő nem magyar ajkú lakosságot. Ha ezt elfogadjuk, akkor nemcsak a Kolozsváron született Mátyás királyt kell a „miénknek” tartani, hanem ugyanezen az alapon a régi határaink között napvilágot látott románokat, szlovákokat, szerbeket (zsidókat, cigányokat…) stb. is. (Nemcsak a magyar, hanem a román, szlovák stb. politikai és kulturális mozgalmak kiemelkedő figurái is ugyanezeken a területeken születtek, Jozef Tisotól Petru Grozáig.) Másrészt a trianoni határokon kívül egykor nemcsak a magyar kultúra szempontjából pozitív személyiségek láttak napvilágot, bár ostobaság és szörnyű demagógia lenne a mostani kormány politikájával szemben ezek példájával kampányolni. (Csak pár példa a 20. század diktatúráiból: a kommunista Kun Béla, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő vagy Kádár János; a másik oldalon a nyilas Rajniss Ferenc, Beregfy Károly, Jaross Andor vagy épp Szálasi Ferenc egyaránt a jelenlegi határainkon kívül születtek.) A „legnagyobb magyarnak” pedig Bécsben adott életet az édesanyja, és hát a császárváros nem a trianoni béke miatt található a határ túloldalán. Mégsem merül fel, hogy Széchenyi születési helyszínét összefüggésbe hozzuk későbbi politikai pályafutásával.

Összességében a határon túli magyarok szülőföldön maradásának, anyaországgal való kapcsolattartásának, egyéni és kollektív jogainak biztosítása mellett nem azzal kellene érvelni, hogy Ady Endre, Bartók Béla vagy akár Nyirő József (!) születési helye ma másik országhoz tartozik. Ennek az egésznek ebben a formában semmi értelme.

De van az idézett menüpontnak egy további problémája is: a címe. A honlap szerkesztője az említetteket a „Kárpát-haza” szülötteinek minősítette. Ez egy új, illetve hivatalosságában új szóhasználat. (Mégiscsak egy kormányzati honlapról van szó.) A Trianon előtti országot nem „régi Magyarországnak”, „történelmi Magyarországnak” vagy „Nagy-Magyarországnak” nevezte, hanem így: „Kárpát-haza”. A kifejezés eddig ugyanis leginkább a szélsőjobboldal terminológiájában volt ismert. Akarva-akaratlanul rímel a hungarizmus szótárából ismert „Kárpát-Duna Nagyhaza” kifejezésre, amelyet az utóbbi időben is a széljobb használt. (Igaz, tavaly már arról is hallottunk, hogy az „összetartozás almafáit” többek között a „Kárpát-haza középpontjában”, Szarvason is elültették.) A Magyar Gárdára hajazó egyik paramilitáris csoportosulás nevezi magát „Kárpát-Haza Nemzetőrségnek”, de „Kárpát-Haza Templomként” avatták fel 2010-ben azt a verőcei épületet is, amelynek szertartásaitól a történelmi keresztény egyházak elhatárolták magukat.

Talán a „Kárpát-haza” felbukkanása egy kormányzati honlapon csak véletlen elszólás, de lehet, hogy annak a folyamatnak egyik szimbolikus eleme, amely a szélsőjobb szubkultúrájának, nemzetieskedő radikalizmusának fideszes integrálási folyamatát mutatja.



Fazekas Csaba


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!