Az önhibájából szegény után itt az önhibájából beteg


Ha tömegember vagy, légy aszkéta! Ha nem megy, légy fegyelmezett!

Mert akkor az államnak kevesebb baja lesz veled. És a cél mindenekfelett az állam terheinek csökkentése. Mert a kevesebb teher az állam szabadságfokát növeli. Nem a polgárét. És a cél mindenekfelett az állam szabadságfokának növelése. Nem a polgáré. A polgár szabadságfoka függjön csak a pénzétől. Akinek pénze van, az szabadon dönt az életmódjáról is. Akinek nincs pénze, az éljen úgy, hogy ne terhelje az államot, közvetve a nagyobb adófizető (azaz szabad) polgárokat.

Megírtam én már ezt néhányszor (például: Marad a magyar szalonna, magyar cigivel, A bolondnak is megéri, Egyedül nem megy), de hát az ember ebben a nemzeti együttműködési rendszerben arra van kárhoztatva, hogy folyton önmagát ismételje, lévén hogy ez a rendszer nem az általa (meg a világ által) generált problémákat oldja meg, hanem minden rezdülésével önmagát teljesíti ki, és ha eközben korábban csak rálépett tömegember-alattvalói lábára, eljut abba a fázisba, amikor már egyenesen a földbe döngöli őket. Ezért van az, hogy ugyanazt írjuk évek óta, csak éppen az apropók újak, mások.

Így aztán, miközben olvasószerkesztőként jól eldolgozgattam azon az interjún, amely a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kórház és Egyetemi Oktatókórház főigazgató főorvosával készült, megint ugyanott találtam magam, ahol akkor, amikor Lázár János először magyarázta el nekünk, hogy az egészségünk nem a magánügyünk, hanem a nemzet problémája. Nem véletlen, hogy „népegészségügyi termékdíj”-nak nevezték el a csipszadót. Tényleg a népet, a tömegembert sújtja. A meginterjúvolt főigazgató-ötletgazda szerint „arról van szó, hogy aki tudatosan olyan termékeket fogyaszt, amelyek ártanak az egészségnek, az igenis vagy előre fizesse meg a gyógyítása költségeit ebben a plusz adó formájában vagy szokjon le.”

Furcsa ezt éppen egy kórházi orvosigazgatótól hallani, akinek mintha nem volna tudomása arról, hogy a magyar lakosság csaknem fele, mintegy 4,5 millió ember számára ez nem „tudatos” döntés kérdése. Akik 300 forintos sajtburgerrel meg 199 forintos baconszalonnával, sőt zsíroskenyérrel kénytelenek megtömni a gyomrukat, mert nem telik nekik elegáns éttermek elegáns és egészséges falatkáira, de még csak zöldségre, gyümölcsre, felárért vásárolható zsírtalanított pörkölthúsra sem, azok nem „tudatos fogyasztók”. Nem azok a krumplin-kenyéren tartott gyerekeik sem, akiknek egy tábla csokoládé meg egy zacskó csipsz maga az elérhetetlen mennyország, a luxus netovábbja. Csipszadóval különösen. De az egészségtelen fogyasztás legyen csak a jómódúak kiváltsága, akiknek nem számít a tízszer akkora csipszadó sem. (Mint a főigazgató mondja, egyenlőség van, hiszen az ő [nyilván felnőtt] gyerekei se szoktak le a csipszről, így aztán „ők is befizették a csipszadó rájuk eső részét”.) És ha egészségkárosodottak lesznek tőle, majd megápoltatják magukat a magánrendőkben és a magánklinikákon, azaz nem zavarják az állam köreit.

És a főigazgatóét sem. Ugyanis az az orvosnál példátlan mondat hagyta el a száját, hogy ha a „népegészségügyi termékdíj” hatására „az emberek leszoknak a káros termékekről, és elindul az egészségesebb termékek irányába a fogyasztás struktúrája, akkor […] kevesebben betegszenek meg, kevesebben kerülnek rossz állapotban a kórházba, és kevesebben terhelik az ellátórendszert.”

Itt álljunk meg. Ez a „terhelik az ellátó rendszert”, jóindulatú értelmezés esetén, azt jelenti, hogy kétféle beteg van. Az, akit isten, a sors, a genetika sújt bizonyos betegségekkel, meg az, aki önhibájából beteg. Az előző csoport (jóindulatú értelmezés esetén) nem „terheli az ellátórendszert”, hanem rászorultnak minősül, jogosult tehát igénybe venni a szolgáltatást (amely jogosultságért amúgy egész munkás életében fizetett, előleget az államnak). A másik csoport viszont teher az államnak, az OEP-nek, a kórháznak és az orvosnak, azaz az ellátórendszernek. Humanisták vagyunk, nem dobjuk le őket a Taigetoszról, nem hagyjuk őket a sorsukra (de csak azért nem, mert akkor még többe kerülnének), viszont ők azok, akik állami fegyelmezésre érdemesek.

Ha már használunk egy ilyen kategóriát – önhibájából beteg –, még ha nem is nevezzük nyíltan a nevén, érdemes fogalmilag tisztázni, ki az, akit ide sorolunk.

A csipsz-, zsíroskenyér-, csokoládé-, hamburger- és cigarettafogyasztókat biztosan. És nemcsak az nem érdekel bennünket, hogy nem önként választják a zsíroskenyeret meg a sajtburgert. Hanem az sem, hogy az ember az a furcsa teremtmény, akinek vannak pszichés és testi szenvedélyei is, és az emberi civilizáció is már csak olyan – valószínűleg minden fejlődési szintjén olyan is volt –, hogy szenvedélyeket generál és elégít ki. Nem! Le kell választani az embert a szenvedélyeiről, mert a szenvedélyes ember teher a „közösségnek” (meg az ellátórendszernek).

Teher az is, akinek intellektuális szenvedélyei vannak – azaz szeret informálódni, gondolkozni és vitatkozni –, mert az adatigényléseivel „fölösleges munkára” és idegeskedésre kényszeríti  az államapparátust, a kíváncsiságával fenntartja a plurális sajtót, a gondolkozásával kétségbe von szentséges szent állami és vallási tételeket, a vitatkozásaival megkérdőjelez hivatalos tekintélyeket és állításokat, s mindezzel rongálja azon polgártársai idegeit, akik szeretnének feltétel és vita nélkül hinni a tekintélyekben és a tekintélyek tételeiben. Teher az is, aki szenvedélyesen szeret dolgozni, mert a megfeszített munka ad értelmet az életének, még akkor is, ha ez évekkel korábban viszi az orvosok karjaiba, aztán meg a sírba. Teher az is, aki szeret mást is enni (töltöttkáposztát, marhapaprikást nokedlivel, bablevest füstöltcsülökkel), mint amit az egészséges életmód papjai engedélyeznének neki, szeret cigarettázni, mert a nikotin is, a cigarettával való babrálás is, a dohányzással járó hangulat is örömet okoz neki*, szeret szeretkezni, és nem csak akkor, amikor szaporodni akar, pedig ez olykor mennyi bajjal, konfliktussal, sőt betegséggel jár. Talán első helyen a nemibeteggondozókat kéne, ha nem is megszüntetni, de fizetőssé tenni, nem? Ha valaki nem éri be az egyetlen biztos partnerrel, akivel remélhetőleg az egyház által szentesített házasságban él együtt, hanem kockáztat, az fizessen. (Érdekes, hogy a hatalom szenvedélyes szeretetét nem szokás tehernek tartani a „rendszeren”, noha szerintem ez a legpusztítóbb szenvedély a világon, mert nemcsak reparálhatatlan személyiségtorzulást okoz, hanem más embereket tesz tönkre, tömegesen, idegileg és anyagilag. Ha rajtam múlna, a hatalmaskodókat és a diktátorokat tiltanám be első helyen – nevet nem mondok.)

A szenvedélymentes egyenember a jó ember és jó polgár, aki mértékletesen, de főként az állam által jóváhagyott módon adózik csak az élet örömeinek. Kivéve a pálinkát, de az ellen a főigazgató úr sem szólt egyetlen rossz szót sem.


Armand Gautier – Salpetriere (1857) – Wikipedia

De ha már adózás: jó dolog, ha szép összhang van az egy és oszthatatlan főhatalom és az egészségügyi főhatalmak közt. Az első a saját világspecifikus (unortodox) gazdasági-társadalmi elképzeléseinek a megvalósítása érdekében nyúzza le a bőrt adó formájában a közemberről (kivéve a gazdagokat), a második a saját foglalkozási csoportjának béremelése érdekében. S ez nem elég, más foglalkozási csoportokat kárhoztat, mert nem voltak elég kreatívak, és nem találtak ki saját adónemet, amellyel a béremelésüknek az állam által elvont fedezetét pótolhatnák. A népegészségügyi termékadó „folyamatos lehetőség arra, hogy az egészségügy dolgozói valamifajta bérrendezést kapjanak. Ezt nem tapasztaltam az oktatásban, a szociális és egyéb szférában. Nem mondták meg az ötletet. Mi hoztunk egy ötletet, forrást teremtettünk”, mondja a főigazgató. A pedagógusok, egyáltalán, az állami alkalmazottak, a kétkezi munkások, a mezőgazdaságból élők, a kistulajdonosok, sőt a nyugdíjasok tehát ostobák, nem éltek a kézenfekvő lehetőséggel. Érdekes lenne végiggondolni, miféle állapot állna elő, ha a különféle foglalkozási csoportok körbeadóztatnák egymást, természetesen az állam segedelmével. A végén a permanens ellenőrzésnek alávetett rokkantak meg a közmunkások állnák mindenki más terheit.

Még szerencse, hogy némelyek helyett az állam gondolkozik. A cigarettára pakolt tízszázalékos árrés legalább utólag gondoskodik a hatezer trafik tulajdonjogára mit sem sejtve pályázók megélhetéséről. A majd négymillió dohányosnak igazán meg se kottyan az a néhány száz forintos áremelés dobozonként, ha az új tulajdonosi réteg stabilizálásáról van szó, pláne ha ez a réteg a hatalomnak kedves, „közeli”.

De a lényeg: a forradalmi állapotoknak megfelelően újraszerveződő magyar társadalomtudományok új fogalommal gazdagodtak. Az önhibájából szegény ember mellett most már itt van az önhibájából beteg ember kategóriája. Aki szegény maradt – nem törekedett, nem kapart, nem taposott, nem győzte le az általában legyőzhetetlent, a saját adottságait és induló családi, közegbeli körülményeit, vagy aki nem állt be időben a hatalom által kitartottak népes táborába – az önnön hibájából maradt szegény: akinek semmije sincs, az annyit is ér. Aki nem a közösség érdekeinek alárendelten – és a közösség normáit mindig az uralkodók szabják meg – éli az életét, az potenciális, majd tényleges „önhibájából beteg”. Teher. És az „ellátórendszer” ennek megfelelően bánik majd vele.



* Azoknak, akik szerint a dohányzás nem több, mint borzalmas, káros és üldözendő szenvedély:

Két akarat, két tett, az éber ész
két villanása közt piciny szünet,
tán lankadás, tán előkészület:
a tetszhalott percben szélrezzenés,

mely a tüdő szivacsbarlangjait
gáztámadásként elönti s a jó
meleg hús mélyét, szelid riadó,
nyugalmából fölveri egy kicsit.

A tömjéntől ördögök megszaladnak, –
a semmitől irtózva csöndesen
cigarettázom s halkan nevetem,

hogy e kis füst, kék öncsalás, akármi,
tartalmat ad egy üres pillanatnak,
melyben nem tudnék semmit sem csinálni.

(Szabó Lőrinc: Cigarettafüst)


Mihancsik Zsófia


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!