Unalom


A hétköznapok tele vannak botrányokkal, tele vannak átverésekkel, hazugságokkal, sunyiságokkal, és a nagy hatalomhoz jutott senkik bunkóságával. De ez semmi ahhoz képest, hogy a legtöbb magyar polgár napjait megalázkodás, elfojtott indulat, bizalmatlanság és szorongás tölti ki. Ha még van munkájuk, félnek, hogy elveszítik, és félnek, hogy nem lesz elég a pénzük a következő fizetésig. Egy kicsit hiszik, hogy a csökkentett rezsi majd segít rajtuk, mert valamiben hinniük kéne, hogy kibírják. Hisznek azoknak a nyilván nagyonmagyar vállalkozóknak is, akik éhbérért dolgoztatják őket az Unió nyugati felén, hetekig távol a családjuktól, mert legalább dolgoznak valahol, mert hisznek a saját munkájukban. A „munka alapú társadalom” fideszes idiotizmusa nekik értelmetlen (ahogy nekem is), ők a saját erejük és képességeik révén akarnak megélni, úgy alakítani az életüket, hogy senkinek ne legyenek kiszolgáltatva. Ez a hit nem az istenekhez visz, hiszen az erőszakos papok, a kis falvakban értelmetlenül dübörgő harangok és az aluljárókban agresszíven kihangosított hittérítők primitivitása csak eltaszít. Ez a hit a túléléshez kell, és közömbös minden ideológiával, minden nagy ívű blablával szemben. Önmagára figyel, azokra az apróságokra, amelyből egyik nap a másik után összeáll.

Ez az a perspektíva, ahonnan a legtöbben az országban zajló politikai küzdelmeket nézik, és úgy hiszem, végtelenül unják őket. Tudják, hogy most az ígérgetések ideje jön, minden politikus megígér nekik mindent. Azt is sejtik, hogy megint át fogják verni őket, mert a politikusnak (gondolják sokan) csak az megy, a politikus az, aki képtelen felmérni mit képes megtenni és mit nem. Ígér, amit csak tud, úgy szórja ígéreteit elénk, mint gyöngyöt a disznók elé, akiknek az élete az ő kezében van. Ezt is nagyon unják már. Minden ígéret hitel, amit a politikus a választóktól vesz fel, hitel, amit nem fizet vissza. Van persze politikus, aki tisztességesebbnek tűnik, aki maga is szenved, hogy nem képes törleszteni, fél, hogy hazugnak tekintik majd. Van, aki ezt úgy oldja meg, hogy azt hazudja, hogy ő még sohasem hazudott (tehát per definitionem nem lehet hazug), a másik úgy, hogy beismeri, hazudott, de a legtöbben úgy, hogy tudomást sem vesznek róla, hogy a kölcsönt vissza kellene fizetniük. Ezt már mindenki unja.

Ezt az unalmat mondja a kormány sikernek, és lássuk be, az ő szempontjából az is! A sosemhazudó miniszterelnök alatt végre egymásra találtak a szellemileg impotensek, akik bármennyit erőlködjenek is, úgysem lesz egyetlen saját gondolatuk sem, és a mindenáron uralomra és gazdagságra vágyó pszeudovállalkozók, akik csak a pénzgyűjtéshez értenek, a gazdálkodáshoz nem. Az állam most mindegyiküket megvédi, biztonságos, meleg otthont biztosít nekik, amolyan földbeásott odút, ahonnan nem lehet kilátni, kimászni pedig nem érdemes. Együttes erővel sokkal tehetetlenebb és unalmasabb országgá tették Magyarországot. Rettentően unalmas, hogy itt minden szó az ellenkezőjét jelenti, mint mindenütt máshol. Ha azt mondják, együttműködés, azt jelenti: azt kell tenned, amit mondanak neked. Ha azt mondják szabadság, azt jelenti: azt tesz veled a hatalom, amit csak akar. Ha azt mondják demokrácia, az jelenti: diktatúra. Már nagyon unalmas, hogy megint egy diktátor talpát kellene nyalnunk.


Boredom – flickr/moonauto

Magyarország az unalom földje. Itt mindig történik valami teljesen felesleges. Az unalom földje, mert itt már senkit nem érdekel semmi. Bármi történik, bármilyen bántó, felháborító esemény, nem hagy semmilyen nyomot, itt a felháborodásból csak hümmögés és nem düh lesz. Innen csak elmenni érdemes. Aki itt marad, mert „kalandvágy tombol benne”, az vagy nem bízik önmagában, vagy nem beszél semmiféle nyelvet, vagy azokhoz tartozik, akik ezen az ugaron akarnak meggazdagodni, ők a simicskázók meg az orbánozók (ez ma már azoknak a gyűjtőneve, akik ezeket a foglalkozásokat űzik). Tele van az ország simicskázó vállalkozókkal és orbánozó politikusokkal. Unalmas, hogy mindig újabb és újabb tűnik fel, az is unalmas, hogy nekik nem okoz gondot a hónap vége, unalmas, nem dühítő. Unalmas az is, hogy cinikusak, önteltek és mindannyiunkat semmibe vesznek. Egyelőre itt maradnak még azok is, akik valamilyen teljesen érthetetlen és értelmetlen okból abban reménykednek, hogy másként is lehet élni. Attól tartok, hogy nagyon sokan már ezt a reményt is unják.

Nekünk, magyaroknak nem Mohács kell, hanem az a kilátástalanság, az az unalom, ami Mohács után következett, erre vágyunk már évszázadok óta. Most végre van esélyünk rá, hogy a magunkévá tegyük. De megunjuk-e végre valahára az unalmat is?



Krémer Ferenc


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!