Traumák kora


Persze miért pont a múlttal való szembenézés menne? Az a kollektív mentális állapot, amelynek aktuális mélypontja a jobboldali dúlás és emberi silányság társadalmi támogatottsága, nem is vezethet a múlt feldolgozásához. Éppen elég tragédiát, bűnt és hibát halmozott fel a közösség ahhoz, hogy mára ez teljesen megnehezüljön. Lehet persze, hogy csak a jelenhez kötött szűklátókörű türelmetlenség mondatja ezt, és csak meg kell várni, amíg elégséges tudományos figyelem, elég nyilvános hozzáférés és elég bátorság gyűlik össze az elődök tetteinek értelmezéséhez. Ahogy az lenni szokott: az unokák inkább képesek nagyszüleik életének megértésére és a következtetések levonására. A szülők túl közel vannak, túl sok a személyes érintettség, a még életben levő generációk nem könnyítik meg a szembenézés folyamatait. Gyanítom azonban, hogy a sikerhez még számos más kellék is szükséges. Például olyan közélet, amelyben erős az elkötelezettség a humanitás értékei iránt, amelyben létezik közös alap, amelyen meg lehet támaszkodni, ha a múlt kútjába nézünk. Kellenek hozzá néha olyan intézmények is, amelyek ugyancsak elkötelezettek a demokratikus jogállam mögöttes értékei iránt, és világosan képesek különbséget tenni a jog technikai és tartalmi hivatása között. Így nem fordulhatott volna elő az, hogy a magyar Legfelsőbb Bíróság százával helyezte hatályon kívül a népbíróságok háborús bűnösök ügyében hozott ítéleteit azon az alapon, hogy az akkori eljárás formailag hibás volt. E törvényes jogtalansággal növelte a rendszerváltás utáni igazságszolgáltatás a bűnökkel való szembenézés akadályait. Mindenesetre jó időre bedugultak azok a csatornák, amelyeken a bíróság képes hozzájárulni a közösség integrációjához azzal, hogy világos jogállami értékek alapján kezeli a feltorlódott történelmi bűnöket. Az állami intézményrendszertől a több mint két évtized tapasztalatai alapján nem várható segítség, nem képes mást látni a múltban, mint politikai célokra használható építőkockákat, amelyeket örömmel fordít hol ide, hol oda.

Kell még tudósi szándék, kitartás és bátorság. Ezt akarom most dicsérni. Barna Ildikó és Pető Andrea könyve (A politikai igazságszolgáltatás a II. Világháború utáni Budapesten, Gondolat, 2012) több szempontból is szokatlan. Egyrészt a kvantitatív módszertani megközelítés miatt, másrészt a népbírósági eljárások dinamikus megközelítése miatt. E különleges intézmény eljárásának folyamatát próbálják rekonstruálni a fellelhető dokumentumok szociológiai vizsgálatával. A különböző történelmek, történetek, értelmezések versengésében így hozzájuthatunk valami biztos talajhoz. Adatokhoz, amelyek általános képet nyújtanak egy rövid, ám súlyos következményekkel járó időszakhoz. Hogy aztán, a szerzők kiváló őszinteségével megfogalmazott korlátoknak megfelelően, majd vissza lehessen térni az egyes esetek, a hús-vér történetek értelmezéséhez. A szerzők szerint is „...az ilyen jogi folyamatok megismerésére a kvantitatív kutatások csak korlátozottan alkalmasak.” Viszont mégiscsak szükségesek, hogy tudjuk, miről beszélünk. Azt hiszem, ilyen módszertan és ilyen tudományos alázat vezethet csak, még jó sok további munkával, a múlt feldolgozásához. Megtudjuk például, hogy a jó mintavételi eljárással kiválasztott félezer akta – a teljes budapesti népbírósági aktamennyiség kb. 22 ezer – alapján a perek átlagban 27 hónapig tartottak. Ez nem arra utal, hogy statáriális módon,  a tények feltárásának teljes hiányában hoztak volna súlyos ítéleteket. Az ügyeknek csak 43 százaléka végződik marasztalással. Azokban az ügyekben is, ahol zsidók voltak a sértettek, a felmentés 50 százalék körüli. Nem tudjuk meg sajnos, hogy milyen okok miatt került sor a felmentésekre. Az 500 ügyből 12 halálbüntetést szabtak ki, 4 esetben a jogerős döntés is halál volt.

Szociológusokhoz illően a szerzők keresték a társadalmi státusok hatását, de nem sikerült kimutatni érdemi összefüggéseket a népbíróság elé állítottak, a sértettek státusza és az ítélet tartalma között. Pető Andrea, a gender szempontok ismert szakértője, így természetes, külön fejezet szól a nőkről. Ebben talán az a legfontosabb, hogy nőket leginkább a háború után elkövetett cselekmények miatt vonták felelősségre. A zsidók elleni atrocitásokban inkább a középkorosztály és a községekben születő, de a városba költöző, nem a legalacsonyabb iskolai végzettségűek közé tartozók vettek részt az akták adatainak elemzése alapján.

Az öt típusba sorolt perek aktáiban fellelhető adatok elemzése alapján a könyv súlyos következtetéseket fogalmaz meg, amelyek eddig nem látszottak a változatos egyedi történetekben és különösen nem látszott a történészi közbeszéd azon részében, amelynek van módja befolyásolni a szembenézési folyamatokat. A népbíróság működése nem volt képes arra, hogy a háború alatt elszenvedett sérelmeket orvosolja, az igazságszolgáltatás nem válhatott a trauma feldolgozásának katalizátorává. Sőt a diktatúrák egymásra torlódása következtében a háborús bűnösök és a sztálinizmus áldozatai végzetesen összemosódtak. Ezt tetőzte be a Legfelsőbb Bíróság rehabilitációs gyakorlata. Az áldozatok, elsősorban a magyarországi zsidó túlélők már ekkor elvesztették az igazság megteremtésének szimbolikus küzdelmét. Anélkül váltak a „zsidó bosszú” felelőseivé, hogy érdemi elégtételt vettek volna az igazságszolgáltatás termeiben.


Bárdossy a népbíróság előtt – mozaweb.hu 

Tanulságos és jellemző adalék, hogy a népbírósági perekben a verbális bűncselekmények (durva zsidózás) önmagukban nem alapozták meg a vádat, csak ha lehetett bizonyítani, hogy az új demokráciával szembeni fellépésről van szó. A jogilag védendő tárgy már itt sem az ember méltósága, hanem a társadalmi rend volt. Mi sem igazolja jobban, hogy az ilyen eljárás, ez az intézmény is alkalmatlan volt a jóvátételre.

A kollektív traumák feldolgozásának kezdő pontja az igények, sérelmek szimbolikus megfogalmazása. Ahhoz, hogy tragédiák traumatikus, tehát feldolgozást igénylő reprezentációkká váljanak, kollektív erőforrásokra van szükség: elhatározásra, értékek melletti elkötelezettségre, megfelelő intézményekre, amelyek képesek a folyamatot kezelni. Ha nincs megfogalmazva a morális felelősség, akkor a feldolgozási folyamat nem kezdődik meg.

Arra gondolok, hogy a népbíróság működésének idején bizonyosan kedvezőtlen volt a demokrácia-feltételek állapota. Bár ez nem menti a folyamat akkori szereplőit. De vajon mi akadályozza ma a romagyilkosságok traumává válását, hogyan magyarázzuk demokratikus körülmények között azt a mérhetetlen közönyt, amely ezt körülveszi? És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy most ugyan hogyan fog hozzájárulni a magyar igazságszolgáltatás a társadalmi integráció helyreállításához. Lehet, hogy sok szempontból még ugyanazt a kort éljük, mint amiről Barna Ildikó és Pető Andrea rövid könyve szól?



Fleck Zoltán


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!