Önkénystart
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2013. máj. 14. kedd, 03:54
Sokan szörnyülködnek itthon és külföldön egyaránt az Alaptörvény negyedik módosítása miatt Magyarországon kialakult helyzetben. Magam is úgy gondolom, nyugodtan nevezhető a rendszer „önkényuralmi természetűnek”, tekintettel arra, hogy az uralmon lévők teljesen önkényesen azt, akkor és úgy valósítanak meg, amit, amikor és ahogyan akarnak. Az egyetlen lényegi ellensúlyt már nem a rendszer része vagy valami intézményes tartozéka jelenti, hanem csak a hatalom önkorlátozásába vetett egyoldalú bizalom. (Ez valóban nem sok, de ez van…) A történelmi terminusokkal és minősítésekkel persze óvatosan kell bánni, de tény, hogy ma már az ország politikai rendszere mind több olyan elemet mutat, amely az önkényességre utal, és mind kevesebbet, amely egy demokratikus jogállamot jellemez. Lehet és talán érdemes is a történelmi előképeket keresni, mire hasonlít Orbán Viktor rendszere és mire kevésbé, de mivel két politikai rendszer legfeljebb párhuzamba állítható, viszont egymásnak teljesen soha meg nem feleltethető, inkább állapítsuk meg: sajátos, 21. századi önkény-rendszerben élünk, amely egyértelműen Orbán Viktor nevéhez kötődik. Ő persze, híveivel együtt, a demokrácia netovábbjaként értelmezi a saját alkotmányát és gyakori módosításait, itthon és külföldön egyaránt sántító magyarázkodásával, illetve a stílusával pedig csak erősíti a kritikák megalapozottságát.
Talán észre sem vettük, de nagyon érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni: mennyire más országban élünk most, mint 3 évvel ezelőtt! (Most kizárólag a politikai intézményrendszerre, a demokráciára és a jogállamiságra gondolok, nem a gazdaságra, életszínvonalra stb.) A szemünk láttára, mégis észrevétlenül olvadt szét mindaz, ami a rendszerváltástól 2010–11-ig működött. Már az is önkényuralomra jellemző, ahogy ehhez a tényhez viszonyulunk: Orbán és hívei számára a „fülkeforradalmi” fordulat a rossz, „régi világ” letűntét és egy boldog, nemzeti felemelkedéstől fényeskedő „új világ” születését jelenti, ami nemcsak itthon sikeres, de az egész világ számára példaértékű – mások erről pont fordítva gondolkoznak. (Már csak azért is, mert ma már senki meg sem kérdezi: tulajdonképp miért is kellett le-, illetve átépíteni egy alapvetően demokratikus, jogállami köztársaságot? Mi is volt a fő baj vele?) 2010 után leépült, ami addig működött (elég csak az alkotmánybíráskodásra vagy az egypárti médiahatóságra utalni), a 2011-es Alaptörvénnyel pedig megtörtént a rendszer alapvetése. Mára lényegében a kiépülés folyamata is lezárult, 2014 után pedig – Orbán vélhető számítása szerint – a kiteljesedés, a stabilizáció, a hosszabb távú berendezkedés időszaka következik. Közben a nagyhatalmú miniszterelnök politikája vagy magával ragadta, vagy kipergette egyes, 2010–11-ben hümmögve tétovázó híveit.
Manapság sokan fogalmaznak úgy, hogy a hírhedt „negyedik módosítás” temette el a jogállamiságot. Nézőpontom szerint ez már 2011-ben, az Alaptörvény megalkotásakor megtörtént. (Ld. erről akkori írásomat.) A negyedik módosítás, a többi hasonló intézkedés, a kommunikációjukra kidolgozott „pávatánc” csupán az önkényuralmi típusú berendezkedés kiépítését, újabb emeletek felhúzását jelenti, de az alap, a jogállam átépítése már két éve megtörtént. Azóta szépen lassan belopakodott, beépült mindenhová, a nyilvánosság tereibe és a magánszférába egyaránt, a munkahelyeinkre, baráti és családi kapcsolatainkba. Találkoztunk mostanában olyan ismerőssel, aki lopva körülnéz, mielőtt suttogva elmondja a kormány valamely intézkedésével szembeni kritikáját? Na ugye. A rendszer elindult egy embertől, a legfelsőbb szintről, majd megérkezett a hétköznapjainkba. Tényleg, talán fogalmunk sincs, mennyire más országban élünk.
Egy ilyen önkényuralmi rendszer fenntartásához, a közvélekedéssel ellentétben, nem szükséges idegen megszállásra alapozott, illetve bármilyen (fegyveres) erőszak a lakossággal szemben. Hosszú vagy középtávú fenntartásához elég két társadalmi csoport bizalmának megtartása: a biztos hívőké és a rendszer által fortélyos félelemmel igazgatottaké. Utóbbiak alatt elsősorban nem a következményektől tudatosan rettegőket érthetjük, hanem a megváltoztathatatlannak vélt állapotokba beletörődőket, az előbb kényszeredetten, majd rezignáltan tudomásul vevőket, az öncenzúrázókat. A társadalom jelentős része válhat a közeljövőben olyan csoporttá, amelyre – mint bázisra – az új rendszer felépíthető az egzisztenciális félelmek, illetve a megszokás révén.
Az önkénynek persze különböző szintjei, eltérő mélységű bugyrai vannak. A mostani rendszernek biztos mindig marad olyan eleme vagy vonása, amelyre a fideszesek a demokrácia bizonyítékaként mutogathatnak. Manapság is gyakran halljuk, hogy mekkora itt a sajtószabadság, hiszen van egy-két nem-kormánypárti médium, illetve az interneten mindenki azt írhat, amit akar. Erről az a Kádár-kori emlék jut eszembe, hogy az akkori rendszernek is voltak olyan védelmezői, akik a véleményszabadság csimborasszójaként aposztrofálták, ha Hofi Géza kabaréban gúnyolódhatott a rendszeren. Azt is gyakran halljuk, hogy ami a kifogásolt magyar jogszabályokban található, az Európa más országaiban is megvan, de ne feledjük: ha egy hegyi faluban van deszka és szög, abból még nem következik, hogy ott hajót is ácsolnak. Vagyis az Alaptörvény minden szakaszáról kimutatható külön-külön, hogy nincs is azzal semmi baj, az EU csak kukacoskodik stb., de attól az egész még alkalmassá válhat a hatalmat birtoklók és gyakorlók számára a demokrácia működésének fékezésére. Gondoljunk csak arra, hogy az 1949-es, majd 1972-ben átszabott pártállami alkotmány több passzusa önmagában még egy jogállam alaptörvényébe is befért volna, összességében mégis az önkényes hatalomgyakorlás fontos jogforrásaként működött.
Az önkény-rendszereknek az eltérő stílus, az eltérő keménység, egyáltalán, az eltérő történelmi körülmények ellenére vannak közös, illetve részben rokonítható jellemzői is. Ilyen például, hogy mindegyik egyszemélyi vezetője meg volt győződve arról, mekkora nagy is a demokrácia az általa definiált szisztémában. Mindegyik folyamatosan „ostromlott várnak”, az egész („gonosz”) világ által támadottnak érezte saját („igaz”) rendszerét, lételeme volt az ellene folyó „háború” permanens vizionálása. Mindegyikre jellemző volt, hogy a külső kritikákat a belső elégedetlenkedőkkel, obskúrus összeesküvésekkel hozta kapcsolatba. Jellemző rájuk az értelmiségtől, különösen a fiatal értelmiségtől való tartózkodás, esetleg páni félelem, az új, rendszerhű értelmiség kinevelésére való törekvés. Jellemzi őket a hatalomra kerülésük előtti rendszerre emlékeztető minden motívumtól, személytől való éles elhatárolódás, sőt megbélyegzés igénye; a polgárok „átnevelésére” irányuló nyílt vagy rejtett törekvés, vagyis valamiféle saját ideológia kidolgozása. (Utóbbit nálunk egyelőre csak a „nemzeti együttműködés rendszere” terminussal írják le.) Nem véletlen, hogy az önkény-rendszerek ideológusai mindig „találnak” maguknak többé-kevésbé új, de mindenképp kisajátítható történelmi személyiségeket és művészi (irodalmi stb.) alkotókat, akiket saját kánonjuk részeként erőltetnek iskolai tankönyvek lapjaira, illetve utcanévtáblákra egyaránt. Jellemző ezekre a rendszerekre, hogy az államot vezető egyetlen politikai erőhöz való lojalitást azonosítják az állam (gyakran: a nemzet) iránti hűséggel és ragaszkodással. Továbbá közös vonásuk a történelmi múlt (többnyire: közelmúlt) újradefiniálására való törekvés, és a rendkívül sajátos kormányzati kommunikáció is, amelynek a lényege a kritikusokkal szembeni felsőbbrendűség sugalmazása, tisztelet követelése. (Miközben ezt másoknak kevéssé adja meg.) Ja, és közös vonás, hogy szüksége van az önkény-rendszereknek ellenségképekre, amelyek lehetnek kevéssé ismert társadalmi vagy foglalkozási csoportok, amelyek persze összeesküdnek ellenünk (nálunk most a bankokból, közműcégekből, „multikból” akarnak ilyesmit fabrikálni), nem is beszélve az ezeket megtestesítő személyekről, akiktől félnek, mint a tűztől. (A Fidesz számára még jó darabig Gyurcsány és Bajnai lesz az utáltatott ellenség, akikkel kapcsolatosan már az volna furcsa, ha a hatalom igazat mondana róluk.) A Fidesz-világ már eljutott az ellenségkép-keresés folyamatában a primitív uszítás szintjére: gondoljunk csak a plakátkampányuk stílusára, vagy legutóbb – a szánnivalóan ostoba és koncepciózus – Gyurcsány-filmre. Önkény-rendszerre utaló vonás bizonyos (a hatalom iránti lojalitásra rábírható) társadalmi és/vagy gazdasági csoportok pozicionálása, ha pedig ilyenek nincsenek vagy erőtlenek, akkor új társadalmi elitek mesterséges, klientúrára épülő létrehozása. Aligha lehet vitás, hogy nálunk is végbement, illetve végbemegy egy új, politikai kötődésű gazdasági elit felemelkedése.
Minden politikai rendszer sajátossága, hogy előbb-utóbb befejeződik, és felváltja valami új. Érdemes hát eltöprengeni azon, hogy e mostaninak mikor és hogyan lehet vége. Álláspontom szerint ez a rendszer semmiképp sem maradt annyira demokratikus, hogy az őt létrehozó és megtestesítő párt (vezérével együtt) egy választáson leváltható legyen. Ha van esély arra, hogy a rendszer demokratikus úton leváltható, akkor az csak jövőre, a 2014-es választásokon kínálkozik. Egyébként az Orbán-rendszer vagy a polgárok által megszokottá, vagy pedig – ebbe sem árt belegondolni – totálissá válik, leváltásához csak különleges körülmények között nyílik majd mód. Kicsit afféle 1947-es hangulat üli meg a politika világát: van egy viszonylag sokszínű és tagolt pártrendszer, készülődnek is a választásokra, ugyanakkor mindez egy kiteljesedő önkényuralom árnyékában, annak nyomasztó előérzete közepette történik. Ha ma nem így lenne, akkor a hatalom annak a kezébe kerülne, aki egy normális (nem kizárólag a kormánypártnak kedvező) választási rendszerben, normális versengés keretei között elnyeri a választók többségének bizalmát. (Ahogy ez 1990–2010 között négyévente meg is történt.) A kormányt bíráló ellenzéki pártoknak azonban ma már meg kell küzdeniük a számukra alapvetően ellenséges médiaviszonyokkal, illetve az Orbán-párt iránt lojalitással átitatott társadalom félelmével.
Ne legyenek illúzióink, az Orbán-rendszert nem fogja helyettünk Európa leváltani. Bírálni fogják a különböző európai testületek, vélhetően a jelenleginél élesebb formában is, ennek azonban a mi belső berendezkedésünkre aligha lesz hatása. (Orbánt még eltökéltebbé, sőt lassan paranoiássá is teszik ezek a külső „támadások”. Különben is, a kezdő önkényúr olyan, mint a szerencsejátékos: nem tud leállni, újabb és újabb téteket játszik meg, s a siker és a kudarc egyaránt inspirálja a hazardírozásra.) Indulnak majd ilyen-olyan vizsgálatok, elhangoznak később is ilyen-olyan kritikák az alkotmányos berendezkedésről, de Európa inkább igyekszik majd kényszeredetten tudomásul venni, hogy van egy tagállama, amely kilóg a sorból, mint hogy konfrontálódjon vele, már csak azért is, mert elég más baja is van.
Ha mindez igaz, az Orbán-rendszer is csak akkor szűnik meg vagy alakul át, ha vagy 1) a hatalom csúcsán keletkező feszültség, vagy 2) valamilyen különösen rossz gazdasági körülmény politikai reformot kényszerít ki. Az előbbi az önkény-rendszereknek nem egyformán jellemző, de tipikus veszélyforrása. Az ilyen országokat többnyire ténylegesen nem a formális (választott) testületek, hanem a pártvezér személye körüli bizalmasi kör (egyfajta „politikai bizottság”) irányítja, pontosabban a valódi döntések itt születnek, amelyek azután csak végighullámzanak a törvényhozáson, közigazgatási apparátuson stb. Ebben a szoros érdekek révén összefonódott társaságban pedig előbb-utóbb előállhat valami elégedetlen figura, akinek például a családja kevesebbet kapott (vagy úgy érzi), és ezért megsértődik. Ma még Orbán iránt teljes a lojalitás, de ez később bármikor az ellentétes végletbe csaphat át – akkor is, ha ma ezt nagyon nehéz elképzelni. Akár valódi palotaforradalom is kitörhet, a körülményektől függően. A másik, gazdasági természetű opciót aligha kell nagyon magyarázni, bár remélem, attól megmenekülünk, hogy a szociális elégedetlenség hullámai kényszerítsék ki a rendszer döntéshozóiból a demokratizálás szükségességét.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
