Az Ab előtt az passzív eutanázia törvényi szabályozása

• Nyomtatás

Részletek

2013. máj. 11. szombat, 06:12

Vadász Gábor

K. Gy. színész borzalmas öngyilkossága újra ráirányította a figyelmet az életük végéhez közeledő emberek lelki szenvedésére: meddig kell, meddig érdemes vállalni a test fájdalmai mellett a lélek szenvedését. Természetes, hogy ez a kérdés örök. A rá adott válaszok neveltetéstől, vallási meggyőződéstől, társadalmi környezettől függően, még itt Európában is, nagymértékben különböznek. Az egyén válasza, amikor rájön, hogy elveszett az életben maradáshoz fűződő érdeke, terjedhet a helyzet elfogadásától egészen az élet megszakításáig öngyilkossággal, annak is sokszor borzalmas módjával. K. Gy. is ezt az utóbbi utat választotta. Nem kért orvosi segítséget a távozáshoz, hiszen nem is kérhetett volna, hanem ugrott! Felmerül a kérdés, vajon nem érdemelt volna-e békésebb, szebb halált. Nem érdemeltek volna-e szerettei elfogadhatóbb, emberibb emléket távozásáról?

Európa boldogabbik felében és az Egyesült Államok néhány államában ezt a kérdést megoldották azzal, hogy engedélyezték a gyógyíthatatlan és halálukhoz közeledő emberek számára az orvosi segítséggel végrehajtott öngyilkosságot. A világ sok államban pedig a nem kívánt orvosi kezelés visszautasítását engedélyező, egyszerűen végrehajtható rendelkezéseket fogadtak el.

Az 1997. évi új egészségügyi törvényben (Eütv) jelentős teret szenteltek a betegjogoknak és a betegek emberi méltósága megőrzésének. Ez a törvény a maga korában előre mutató volt, hiszen lehetővé tette, hogy a gyógyíthatatlan beteg élete végéhez közeledve visszautasítsa az orvosi kezelést, és a maga módján választott úton hagyja el a földi létet. A törvény az eltávozáshoz az orvosi segítségnyújtást nem engedélyezte, sőt a magyar Büntető Törvénykönyv (Btk.) az öngyilkosságban való közreműködést, Európában a legszigorúbban, öt évig tartó börtönbüntetéssel fenyegeti.

Az Eütv-nek az orvosi kezelés visszautasításával foglalkozó részeiről és a hozzá csatlakozó 1998. évi Kormányrendeletről (Kr) elmondható a summum jus, summa injuria, (római jogi közmondás: a jog szószerinti szigorú értelmezése a legnagyobb jogsértéshez vezet). Az Eütv akkor a 20. század egyik legnagyobb etikai, jogelméleti, orvosetikai és teológiai kérdésében foglalt állást azzal, hogy az eutanázia kérdéskörét, a kezelés visszautasításának lehetőségeként, beemelte a hatályos magyar jogrendbe, amivel szabályozta a beteg kezdeményezte passzív eutanáziát.

Orvosi konferenciákon ismételten elhangzott és tudományos kutatásokkal is igazolták, hogy a szép elveket hangoztató törvényt nem alkalmazzák a gyakorlatban, mert előírásai, amelyek az alkalmazás törvényességét voltak hivatottak biztosítani, szakszerűtlenek, betegellenesek, önmaguknak is ellentmondóak.

A törvény ellentmondásaival akkor kezdtem el igazán foglalkozni, amikor a leukémia végstádiumában, öntudatlan állapotban lévő igen idős rokonom végső akaratát kinyilvánító, saját kezűleg írt végakaratát, amelyben minden további kezelést visszautasított, az őt kezelő kórházban nem fogadták el. Az indok hátborzongató és egyben nevetséges is volt: nem láttamoztatta közjegyzővel a végrendelet formai szabályai szerint is szabályos és érvényes iratot. Végső állapotára vonatkozó rendelkezését negligálták és intenzívre helyezték, ahol a jó szándékú, emberséges és költségeket nem kímélő kezelés „eredményeként”, öntudatlan állapotban, még további háromheti szenvedés után tudta csak befejezni az életét.

Kollégáim bíztatására 2010-ben éltem az actio populáris jogával, és a felhívott törvényhelyek törlését kértem az Alkotmánybíróságtól (Ab). Indítványomat az Ab befogadta, de az Ab régi ügyeinek törlését elrendelő 2011. évi törvény miatt már nem ítélte meg. Bár megvonták az actio populáris lehetőségét, még éltem a civilek számára, ügyvédi ellenjegyzéssel ideiglenesen lehetővé tett alkotmányjogi panasz benyújtásának a lehetőségével 2012-ben, és a panaszt az Ab újra befogadta. Úgy hírlik, hogy még ebben a hónapban megkezdik a határozathozatal előkészítését.

Gyakorló orvosként a józan észre alapozva hívtam fel az Eütv és a Kr tizenhét helyét, és megpróbáltam Alaptörvény-ellenességüket bebizonyítani. Felvetéseim igazságát az Ab számos határozatába foglalt érvek idézésével támasztottam alá. Félő, hogy az Alaptörvény 4. kiegészítése ezt az érvelési taktikát semmissé tette.

Mi is zavart leginkább? Az, hogy a törvény hibái miatt, ha eljön az időm, nem fogom tudni megvédeni a saját emberi méltóságomat, újra elveszik tőlem önrendelkezési jogomat, szabadságomat, pedig ez számomra igen fontos, hiszen, a többi régen születettekhez hasonlóan, sokszor megtaposták már ezt az emberi méltóságot, sokszor fosztottak meg elemi jogaimtól. Méltatlannak tartom az Eütv ezen részében az orvosi szempontok mellőzését, az orvos-beteg viszony érzéketlen és bürokratikus kezelését. Olyan jogelméleti kérdésekben kértem az Ab válaszát, mint a beteg belátó képességének határai vagy a belátóképes, de korlátozottan cselekvőképes beteg jognyilatkozat-képességének az Eütv-ben a Polgári törvénykönyvvel ellentétes korlátozásának a jogszerűsége.

Az Eütv-nek azok a fejezetei, amelyek a kezelés visszautasításával és a betegjogokkal foglalkoznak, tulajdonképpen a passzív eutanázia gyakorlását teszik lehetővé, azt, amelyet az Ab 22/2003. évi határozatában alkotmányosnak nyilvánított (miközben az aktív eutanázia gyakorlását nem engedélyezte). A törvényalkotók szándéka, hogy a szabályozásban bizonyos korlátokat felállítsanak, érthető és helyes is volt, de a korlátozás rendkívül túlzó mértékét az előzőekben már minősítettem.

Leginkább a kezelés visszautasításának betegágy melletti szabályozását tartom kivihetetlennek, ezért alkotmányellenesnek, de ugyanez a véleményem az előzetesen, közjegyző előtt megtehető jognyilatkozat formai követelményéről és áráról. Az Eütv azt írja elő, hogy a végstádiumába jutott beteg, ha a kórházban a további kezelést vissza akarja utasítani, akkor ezt a kezelőorvosával kell megbeszélnie, majd egy háromtagú bizottságot kell összehívatni: az egyik tagja a kezelőorvos, a másik tagja egy pszichiáter szakorvosnak kell hogy legyen. A bizottságnak a kezelőorvos előterjesztése alapján – figyelembe véve a beszámíthatóságot és cselekvőképességet magállapító elmeorvosi szakvéleményt –, egyhangú döntéssel kell meghoznia az engedélyező vagy visszautasító döntését. Ha engedélyezésre kerül sor, a beteget akkor is meg kell kísérelni lebeszélni a szándékáról! (Kinek?! Vajon a kezelőorvosnak, hiszen vele a beteg már megbeszélte a kérést, és ő volt az, aki a helyeslő javaslatot terjesztette a bizottság elé?) Három nap elteltével újra össze kell ülnie a bizottságnak, újra számba kell venni a tényeket és a lebeszélő kísérletek eredményét, majd egyhangú állásfoglalással engedélyezhetik a kezelés visszautasítását.

A visszautasítást, közjegyző előtti előzetes jognyilatkozattal, ugyan lehetővé tette az Eütv, de csak előzetes pszichiáter szakorvos véleményének a birtokában, kétévenkénti kötelező megújítással, és a minimálbért megközelítő költségvonzattal!

Melyek ebben az előírásban a további furcsaságok? Sok egészségügyi intézetnek nincs is pszichiáter szakorvosa, de még állandó konzulense sem, különösen nem olyan, aki a beteg sürgős életmentést igénylő életveszélyes állapotában igény szerint mozgósítható volna, és aki a beteg számára rendelkezésre álló rövid időn belül az intézményben döntési helyzetbe hozható lehetne. Így sok esetben az előírt háromtagú bizottság záros határidőn belüli összehívásának nincs is meg a lehetősége a beteg érdeke szerinti. A négynapos hétvégéken hogyan lehet, akár két alkalommal is, összehívni egy előírás szerinti bizottságot? Más. A kezelőorvos véleménye döntő és a meghatározó a bizottságban, mert az ő beleegyezésével vagy elutasításával megegyező vélemények nélkül nem lehet egyhangú a bizottsági határozat. De akkor minek is a bizottság, amely sürgős ügyben össze sem hívható? Továbbá, a törvény biztosította betegjogok értelmében a beteg dönt – a kezelőorvos felvilágosítása alapján – minden rá vonatkozó orvosi beavatkozás engedélyezéséről vagy elutasításáról. Ez történik még akkor is, ha a beteg korlátozottan cselekvőképes, de belátó képessége elegendő annak a felismerésére, hogy a beavatkozás kockázata rendkívül magas. Ez fontos, mert a betegek nem egyszer vállalják a lehetetlen megkísérlését is, csakhogy megszabaduljanak a rájuk váró szörnyűségektől. A beleegyezésük elfogadásának feltétele az, hogy az adott kérdésre vonatkozóan belátó képességgel bírjanak és kellően tájékozottak legyenek. Az köztudott, és törvényileg is elfogadott a Ptk-ban, hogy a korlátozottan cselekvőképesnek számító személyek is rendelkezhetnek megfelelő belátó képességgel és végrendelkezhetnek is. Az orvosi beavatkozások elutasításához vagy elfogadásához a belátó képesség meglétét a kezelőorvosnak kell megállapítania! Ha neki képesnek kell lennie az életet meghatározó döntését meghozó ember tájékozottságának és belátó képességének a megítélésére, akkor minek a bizottságban (az elérhetetlen) pszichiáter szakorvos? És mi célt szolgálhat a bizottság, milyen eredmény várható tőle? Az időfaktor orvosi vetületét természetesen nem is mérlegelték a törvényalkotók!

Az Eütv és a Kr a kérdést szabályozó részének számos szakmaiatlansága közül valóban meglepő, hogy a sürgős életmentést és az életfenntartást – ezek az orvosi eljárások alkalmazásaikban, okaikban, céljaikban és eszközeikben merőben különbözőek – összevonja, azonosként, egységesen kezeli.

A bizottságnak a sürgős betegellátással történő összekötése okozta zűrzavart egy klinikai eset segítségével mutattam be a beadványomban.

Agyvérzés miatt folyamatosan rosszabbodó, súlyos állapotú egyetemi tanárt hoz be két diplomás gyereke és a felesége a kórházba. Ott, a három családtagja előtt, akik ismerik az élete végéről kialakított álláspontját, miszerint békében, méltóságban és gépek nélkül kíván meghalni, ezt a beteg, a tanúként jelenlévő családtagjai előtt, közérthetően elmondja kezelőorvosának; nem kíván semminemű agresszív vagy invazív orvosi kezelésben részesülni.

A beteg állapota fokozatosan romlik, a kezelőorvos eljut a válaszúthoz:

a) vegye figyelembe a már emberi ronccsá vált, tájékozott betegnek az előzőekben előadott kívánságát, de ezt a törvény tiltja, mert nem volt bizottság, sem pszichiáter szakorvos, sem három nap múlva ismétlés, sem lebeszélési kísérlet; vagy az előzők hiánya miatt:

b) kezdjen intenzív terápiát, amelynek a végén vagy:

1) kiszámíthatatlan, de semmiképp sem kívánt idő múltával bekövetkezik a halál, vagy

2) esetleg hetek múlva a gépekről leválasztott, biológiai készítmény szintűvé vált, egykori homo sapienst eredményez a tevékenysége (a vegetatív kóma állapota), vagy

3) a kezelés eredményeként konstans állapotba került, tudattal bíró, magatehetetlen haldokló teljesen kiszolgáltatott emberi ronccsá válik, noha még „beteg emberként”, amíg képes volt rá, az Eütv-ben biztosított jogával élve az ilyen irányú és ilyen állapotot eredményező orvosi tevékenység megkezdése ellen a leghatározottabban tiltakozott, sőt meg is tiltotta!

Kérdem: a tisztességes orvos ilyenkor mit tesz?

Szabad polgárként, sok más emberrel együtt igénylem, hogy a saját életutam végén magam szabjam meg az ezen az úton még megteendő lépéseim irányát és számát, és ne mások szabják meg ezt nekem. Különösen ne olyanok, akiknek semmi közük sincs az eddigi életemhez, akik még nem kísérték végig elevenen felbomló betegeiket, akik nem tudják, hogy mit jelent ez, mert e téren sem tudással, sem tapasztalattal nem rendelkeznek.

A szerző sebész és aneszteziológus szakorvos

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >