A legyintők védelmében

Surányi Bálint


Mihancsik Zsófia írja: „Egy ország tesz úgy – félreértések elkerülése végett: azok is, akik lelkesednek érte, azok is, akik közömbösen legyintenek rá, és azok is, akik megpróbálják valami értelmezhető tartományba begyömöszölni vagy bagatellizálni minden elv, érték és szabály megcsúfolását –, mintha természetes lenne, hogy első számú vezetője folyamatosan igénytelen, már a valósággal való hasonlóságra sem törekvő hamis mondatok és képzetek tömkelegével bombázza.”

De hát nem természetes-e ez az adott előzmények után és az adott körülmények között? Szerintem igen. Minthogy a tények nem szólnak a győztes mellett, és a jövőben még kevésbé fognak szólni – marad számára a verbalitás. És egyelőre azok a szavazói, akik nagyon-nagyon nem akarnak újra csalódni. Mégis fognak.

De a csalódás oka nem az lesz, hogy ragyogó értelmiségi logikával és ékesszólással nap mint nap leleplezik nekik a szólamokat, intézkedéseket, kinevezéseket. Ez el se jut a tudatukig. De még ha csak ennyi lenne! A mindennapos felháborodás az a kíséret, amely még meg is támogatja a folyamatos verbális produkciót: élteti és igazolja azok előtt, akik reménykednek, de a szövegre nem vagy alig figyelnek. Az lesz a csalódás oka, hogy bűnbakképzés ide, szóözön oda, vágyaik teljesülése nemcsak halasztódik egy-két hónappal, hanem a bizonytalan kontúrú semmibe vész, míg a napi gondok ott dörömbölnek ajtón, kapun.

Aki dolgának érzi, az persze kövesse napról napra a tetteket és a szavakat, és tegye azok asztalára, akik ezeknek az információknak és kommentároknak természetes fogyasztói. Alkalomadtán majd használni is fogják. De a többiek nem tehetnek ma mást, mint legyintenek. Hiszen nincsenek bajnokok, akik eredménnyel harcba szállnának valami jobbért, ígéretesebbekért.

Megmondta a költő:

          Szólítsd, mint méla borjúszáj
          a szorgalmas szegényeket –
          rágd a szívükbe – nem muszáj
          hősnek lenni, ha nem lehet.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!