Végképp eltörölni?
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. máj. 03. péntek, 05:44
A Magyar Tudományos Akadémiának a közterületek elnevezését illető állásfoglalásáról már olyan sokan és oly sokféle módon írtak, hogy szinte röstellek hozzászólni a témához. Megpróbálom azonban kissé másként, éspedig az akadémiai munka szempontjából megközelíteni a dolgot, bár bizonyos mozzanatokat nyilván kénytelen leszek elismételni. Tehát a 2011. évi önkormányzati törvény szerint egyetlen közterület sem viselheti olyan személy nevét, aki valamely XX. századi önkényuralmi rendszer megalapozásában, kiépítésében, fenntartásában részt vett, illetve olyan kifejezés vagy szervezet nevét sem, mely egy ilyen rendszerre közvetlenül utal. Ha az önkormányzatnak kétségei vannak, akkor a Magyar Tudományos Akadémia véleményét kell kikérnie, s ennek föladata a választ megadni. Ennek megfelelően az MTA elnöke még 2012 decemberében utasítást adott ki, miszerint ezt a munkát az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kell elvégeznie (felelős: ennek főigazgatója), megjegyezve azonban, hogy a kialakított véleményt első lépésben a jogi főosztály, második és legfelső szinten pedig az elnök fölülbírálhatja. Az MTA BTK főigazgatója ezek után kijelölt a munkára egy három történészből álló bizottságot, akik a hozzájuk benyújtott nevekről és fogalmakról rövid szakvéleményt adtak: vajon a törvény hatálya alá esnek-e, vagy sem.
A törvény maga azonban, az utóbbi időkben már megszokott módon, laza és pongyola, s így a szubjektív, sőt önkényes értékelések és tévedések már mintegy eleve bele voltak programozva az alkalmazásába. Nincs meghatározva, hogy melyik rendszerről és annak melyik szakaszáról legyen szó az értékelés során, továbbá hogy voltaképpen mi is a megalapozás, a kiépítés, a fenntartás, illetve a rendszerre való közvetlen utalás. A zavarodottság és döntésképtelenség már a nyilvánvalóan rettegő és helyenként túlbuzgó önkormányzati vezetőknél megjelent, amikor olyan nevekre kérdeztek rá, mint Puskin és Gagarin, sőt Korányi Sándor (!), s olyan kifejezésekre, mint Alkotmány, Béke, Fejlődés, Haladás, Köztársaság, Népkert (!), Szabadság. Az Akadémia állásfoglalása szerencsére nem talált ezekben kivetnivalót. Ellentétben a Népfront és a Partizán szavakkal, mivel az előbbit csakis a Hazafias Népfronthoz, az utóbbit meg a szovjet partizánokhoz kapcsolta, holott mindkettő tágabb történelmi fogalom. Éppúgy, mint a Mártírok és a Terv szó, amelyek viszont kegyelmet kaptak, holott nyilvánvaló, hogy az elnevezésben csakis a kommunista mártírokról, illetve az 5 éves tervekről volt szó.
A legtöbb esetben az állásfoglalás teljesen mechanikus volt, más esetekben viszont árnyaltabb ugyan, ilyenkor azonban inkább hamis. Először is komoly történettudományi vita tárgya lehetne, hogy vajon a magyarországi Tanácsköztársaság ugyanolyan értelemben volt-e önkényuralmi rendszer, mint a kiépült bolsevista (vagy fasiszta) totalitárius rendszerek. De éppen ezért ne menjünk most bele ebbe a kérdésbe. Viszont az egyértelmű azonosítás alapján az állásfoglalás nemcsak a Tanácsköztársaság politikai vezetőit sorolja a proskribáltak közé, hanem az egyszerű vidéki direktóriumi tagokat is (legalábbis az indoklásban más bűnükről nincsen szó): egyet-egyet Kisvárdáról és Rácalmásról, hármat Paksról; a bukás után ezek mindegyikét kivégezték vagy a megszálló román csapatok, vagy a fehér különítményesek. A buzgó följelentő Kiskunhalas hat személy ügyében kért szakvéleményt, s habár ezek sorsa a bukás után egészen különböző volt – hármukat ugyanis kivégezték, egyet rövid időre börtönbe csuktak, kettő viszont a továbbiakban is folytathatott közéleti tevékenységet (mindez az indoklásokban olvasható) –, mint közterület névadója mindegyikük könnyűnek találtatott. Ezekkel a mechanikus eljárásokkal szemben az állásfoglalás „árnyaltan” megkülönbözteti Landler Jenő és Stromfeld Aurél szerepét: Landlernél csak a politikai szerepet veszi figyelembe, és így elutasítja, Stromfeldnél viszont csak azt, hogy a hazát védte, és így elfogadja. Mintha Landler nem védte volna a hazát, s mintha Stromfeldnek ne lett volna politikai szerepe is – a bukás után csaknem 3 évnyi börtönt kapott. A legabszurdabb azonban Károlyi Mihály megítélése: a szakvélemény szerint nem állapítható meg minden kétséget kizáróan (pontosabban: egyáltalán nem állapítható meg), hogy közvetlenül (vagy akár közvetve) részt vett volna önkényuralmi rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában, ámde vitatott történelmi szerepénél fogva elutasítandó. Már elnézést: kik vitatják a történelmi szerepét? A legelemibb tényekkel tisztában nem lévő elvakult nacionalisták, nemde? És egy ilyen vélemény mérvadó az Akadémiának?!
A kommunista mozgalom ismert szereplői közül Fürst Sándor és Sallai Imre, sőt Hámán Kató is, továbbá a partizán Kilián György és az ellenálló Ságvári Endre is az állásfoglalás szerint közvetve „részt vettek” a későbbi önkényuralmi rendszer megalapozásában, valamint Rózsa Ferenc is kapcsolható hozzá – és ugyan Schönherz Zoltán is, de ő valamiért mégsem utasítandó el teljesen, nevének használata ugyanis csak „aggályos”. A különbségtételre az indoklásban nincs magyarázat. Mivel a fölsorolt személyek mindnyájan életüket vesztették már 1945 előtt, ennél érdekesebb már csak az lenne, ha az Akadémiának arra a kérdésre kellene választ és ehhez kapcsolódó magyarázatot adnia, hogy ha Rajk Lászlóról nem, vajon Nagy Imréről nevezhető-e el közterület. (Erre még visszatérünk.) Mert az például nagyon szép szofisztikus magyarázat, hogy Nikosz Beloianniszban nem a kivégzett kommunistát, hanem a görög-magyar barátság szimbólumát kell látnunk.
De másoknál egy ilyen típusú megkülönböztetés az állásfoglalás szerint már nem föltétlenül működik, illetve van, akinél igen, van, akinél nem. És a politikai szereplőknél még kacifántosabb a szellemi alkotók ügye. Karl Marxról például megengedhető közterületet elnevezni, habár aggályos. Ugyan szó szerinti értelmezésben úgymond a tiltottak listájára lenne helyezhető afféle megalapozóként (mint az állásfoglalás hozzáteszi, a fölvilágosodás nagy gondolkodói is, eszmetörténeti értelemben – hát nem gyönyörű?!), de szellemi teljesítményét Nyugaton mégiscsak nagyra értékelik, s így utcák viselik a nevét, igaz, csak ott, ahol nem volt kommunizmus. Az Akadémia itt rosszul van tájékozva. Nemcsak az egykori Nyugat-Berlinben van Karl-Marx-Platz és Karl-Marx-Strasse, de az egykori Kelet-Berlinben is van Karl-Marx-Allee, amely 1953 júniusában a nagy munkásmegmozdulások egyik fő helyszíne volt... A sajátos akadémiai észjárás szerint viszont a nagy magyar marxista gondolkodó, Szabó Ervin – szerencsére – minden további nélkül lehet közterület névadója, pedig hát neki praktikusan sokkal inkább lehetett köze „önkényuralmi rendszer” megalapozásához...
Makszim Gorkijról nem nevezhető el közterület, mert szovjet írószövetségi elnök volt, Somogyi Józsefről azonban igen, bár ő volt a magyar puha diktatúra Képző- és Iparművészeti Szövetségének elnöke. Vlagyimir Majakovszkij állítólag „kétségtelenül” részt vett az inkriminált tevékenységekben (mivel? a verseivel?); viszont József Attilát a kommunisták úgymond pusztán csak kisajátították (irodalomtörténet átírandó). A derék növénynemesítő kertész, Ivan Micsurin neve „összekapcsolható” a kommunizmussal, ezért bár használható, de aggályos. Viszont a meggyőződéses bolsevik Anton Makarenko (a teljesen téves kontextusban emlegetett hírhedt pofon „ellenére”), mint nagy pedagógus, mégis fölmentést kap.
Utoljára hagytam egy nagy magyar tudóst: Erdei Ferencet, és egy nagy magyar filozófust, Lukács Györgyöt. Az előbbi szerepet vállalt a Rákosi-rendszer idején, az utóbbi annakidején szerepet játszott a Tanácsköztársaságban (az indoklásból úgy tűnik, alapvetően ez vele a baj). Nem vitatom. De sem Erdeiben, sem Lukácsban nem a politikust látjuk elsősorban (normális ember legalábbis nem), hanem a szellemi alkotót. És ha a Magyar Tudományos Akadémián mégsem ez a szokás, akkor netán átnevezik majd az MTA Könyvtár filiáléjaként működő, nemzetközi kutatóhelynek számító Lukács Archívumot is?
Összegezve, kijelenthetjük: az egész állásfoglalás, úgy, hogy van, tudományos szempontból nézve egy csapnivaló fércmunka. Alkalmasint nem véletlen, hogy az egyes szakvéleményeket vagy az MTA honlapján anonim módon közzétett összesített táblázatukat a bizottság három történész tagja nem szignálta, sem együttesen, sem külön-külön. Egyikük – a három közül egyelőre csak ő – nyilatkozott is az ügyről, a történész szakmából pedig megszólalt annak egyik neves képviselője. Nyilatkozataik lényegében ugyanabba az irányba mutatnak: egy politikailag motivált törvény alapján, amelynek a kommunizmushoz (kizárólag csak a kommunizmushoz) bármilyen módon kapcsolódó múlttal való leszámolás a célja, a kormány a tudósokra kívánta hárítani a felelősséget a saját szájíze szerint kanonizálandó történelem újabb megerőszakolásában. Amikor a Kádár-rendszer a Nádor utcát Münnich Ferencről akarta átnevezni, nem kérdezte meg erről alibiként a történészeket, most viszont a tudományt a politika szolgálatába állították, holott az akadémiai kutatóintézeteket nem erre hozták létre, a kutatóknak nem ez a föladatuk, nem ezért fizetik őket. Nem azért, hogy fekete-fehér „szakvéleményeket” mondjanak a történelem szereplőiről, ahol a rosszul föltett kérdésekre eleve nem adhatnak jó válaszokat, hanem hogy árnyalt elemzéseket írjanak róluk. Hiszen – valóban – ha Rajk Lászlóról nem lehet közterületet elnevezni, akkor Nagy Imréről sem, és megfordítva.
Az is kiderült, hogy az MTA vezetése – nyilvánvalóan a jogi főosztály és az elnök – csakugyan módosított is a bizottság véleményein, amint azt az elnöki utasítás előre bejelentette. Így végső soron nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egész állásfoglalásért egyszemélyben az MTA elnöke felelős. Azt nem tudom, hogy a három történész megtagadhatta volna-e a rájuk kiszignált föladat végrehajtását, mivel nem tudom, mi áll a munkaköri leírásukban. Végső soron bizonyosan jobban jártak volna – szakmai szempontból is –, ha megtagadják. Ezzel szemben határozottan azt gondolom, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (ahogyan az egyházzá-minősítés ügyében tette) visszautasíthatta volna a megbízást, azzal, hogy itt politikai kérdésekről van szó, döntsenek róluk a politikusok, és ha kíváncsiak a történészek véleményére, olvassák el a műveiket, kapnak elég fizetést, az idejükből meg kitelik. Azonban a döntő érv, úgy tűnik, az volt, hogy az Akadémia köteles vállalni a föladatot, hiszen az MTA és intézményei közpénzből működnek. Tartok tőle, hogy ez nemcsak általánosságban értendő, hanem úgy is, sőt talán még inkább úgy, hogy amennyiben az Akadémia nem akar a pénzügyileg ellehetetlenített egyetemek sorsára jutni, akkor paríroznia kell. Így hát vállalta, hogy „tudományos” alátámasztást nyújtson a mai politikai rezsim egyik fő törekvésének: a haladó magyar múltat végképp eltörölni. Csak hát egy hasonló kísérlet korábban már a kommunistáknak sem sikerült, pedig ők valamivel fölkészültebbek voltak hozzá.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
