Hideg polgárháború
- Részletek
- 2013. április 27. szombat, 05:06
- Radnóti Sándor
Magyarország államformája köztársaság, ám a neve már nem az: az új alkotmány szerint – amely maga is nevet változtatott és a német kifejezés szolgai lefordításával alaptörvény lett – Magyarország hivatalos neve a Magyar Köztársaságból Magyarországra változott. Mindkét névváltoztatásnak a szimbolikus térben van jelentősége. Az Orbán-adminisztráció el akarja vágni azokat a szálakat, amelyek az 1989-es rendszerváltás republikánus hagyományához kapcsolnák, s mind a hivatalos nyelvben, mind a retorikus politikai nyelvben az oldspeaket newspeakkel akarja fölváltani. A nem hivatalos nyelvben ennek legszebb virága a „liberális” univerzális szitokszóvá válása, a gazdaságpolitika „unortodox” jelzője, valamint a „fülkeforradalom”. Ez utóbbi oxymoronnal a 2010-es nagyarányú választási győzelmet akarják kiszakítani a köztársaság politikai életének kontinuitásából, s olyan korszakhatárrá stilizálni, mint amilyen mondjuk a német történelemben a „Vormärz”, a „Reichsverfassung von 1871”, a „Wiedervereinigung”, vagy az osztrák-magyar történelemben az „Ausgleich”. S nem is eredménytelenül: egy nemrég megjelent stréber magyar szakkönyv fejezetcímei között ezt olvashatjuk: „Vízgazdálkodás a rendszerváltástól a fülkeforradalomig”, „A vízgazdálkodás a fülkeforradalom után.”
A magyar nyelv e változásai Orwell fantáziájához méltók, vagy Victor Klemperer kutatásaira érdemesek. Párban járnak a gesztusokkal. Számtalan példa közül vegyem csak a legutóbbit, s a leginkább ideillőt, hiszen a nyolcvanadik életévét néhány napja betöltött Konrád György a nemzetközi PEN Club elnöke volt két évtizeddel ezelőtt. E születésnapra méltató és üdvözlő levelet kapott többek között a német államelnöktől, a német parlament elnökétől, a német kulturális államminisztertől, Berlin főpolgármesterétől. A magyar hivatalosság néma maradt. Kétségtelen: Konrád a jelenlegi adminisztráció politikai ellenfele. Bár emlékszem de Gaulle levelére Sartre-nak. De a nemzet egysége felett őrködő köztársasági elnököt nem kellenének politikai szempontoknak befolyásolniuk. A magyar köztársasági elnök azonban maga is pártkatona volt – és maradt.
A magyar országgyűlés elnöke egy interjújában azt mondta, hogy Magyarországon hideg polgárháború van. Ebben kétségkívül igaza van. A közélet három köre osztja meg a szellemeket, a jog, a gazdaság kérdése és a szociális kérdés. Közismert a jogszolgáltatás deformálódása alkotmányjogi, államjogi és hovatovább magánjogi szinten. A visszamenőleges érvényű törvények beiktatásával, a bírók kényszernyugdíjazásával, valamint az ügyek az illetékes bírótól való elvonásának lehetőségével a bírói függetlenséget kezdték ki, az ügyészség pedig gyakran egészen átlátszó politikai motívumokból konstruál bűnügyeket. A gazdaság minden hozzáértő szerint irracionális működtetésének részben politikai értelme van (az úgynevezett „gazdasági szabadságharc” – ez is newspeak-fogalom – funkciója a független politikai cselekvőképesség – értsd: kontrollálatlanság – szó szerint minden áron való megőrzése), részben pedig sajnos sok jel mutat arra, hogy egy viszonylag szűk körnek való kedvezés (ami azt a véleményt vonhatná maga után, hogy országunkat bűnszövetkezet irányítja). A szociális kérdés szélsőségesen drámaivá vált Magyarországon, s a szegénypolitika kizárólag a munkakényszerben, közmunkák erőltetésében jelenik meg (miközben munka nincs) – az egyik vezető kormánypolitikusunk elhíresült mondásának szellemében, hogy akinek nincs semmije, annyit is ér.
Ezek a keretei a magyar kultúrpolitikának is. A független magyar állam történetében először nincs az oktatásnak és a kultúrának önálló minisztériuma, hanem egy emberi erőforrásoknak elnevezett csúcsminisztériumban a sporthoz, a szociálpolitikához és az egészségügyhöz hasonlóan államtitkárok irányítják. Az elmúlt három évben jól megkülönböztethető két korszak. Az elsőben az állam meglepő érdektelenséget mutatott a kultúra iránt, s csak a drámai forráskivonásokban jeleskedett. Ez talán abból táplálkozott, hogy az első Orbán-adminisztráció (1998–2002) nagyszabású kulturális tervei (Nemzeti Színház, nemzeti film, stb.) nem jártak semmilyen kimutatható pragmatikus politikai haszonnal. Várható volt azonban, hogy ez nem marad így, és kialakul a kultúrharc. Ennek legfőbb jele, hogy egy nemzeti érzelmű, politikailag erősen elfogult művészeti magánakadémiának, amelynek felvételi körülményei nem átláthatóak, tagsága pedig fölöttébb vegyes minőségű, megdöbbentő módon az új alaptörvény ugyanazt a státuszt biztosította Magyar Művészeti Akadémia néven, mint a száznyolcvan-százkilencven évre visszatekintő, tekintélyes Magyar Tudományos Akadémiának. Minden jel szerint ez lesz az állami mecenatúra csúcsszerve. Elnöke, egy művészileg jelentéktelen, politikai nézetei szerint szélsőséges belsőépítész, nem mulasztotta el kijelenteni, hogy sajnálatos módon Konrád Györgyöt külföldön magyarnak tekintik.
A magyar és nem-magyar megkülönböztetésének döntő jelentősége támadt. A helyzetet Carl Schmitt fogalmaival lehet leírni: a politikai tér és a politikai közbeszéd barát- és ellenségfelismerő rendszerré vált. A magyar társadalomnak eszerint belső ellenségei vannak. Az Orbán-kormány kedvezőtlen nemzetközi megítéléséért az ő aknamunkájuk felelős. A hideg polgárháború a „magyarok” és a Magyarországon élő, magyarul beszélő, magyar identitású „nem-magyarok” között zajlik. A newspeak fontos fordulata a „mi magyarok”, „a magyar emberek”, ami látszólag oldspeak, hiszen a nacionalizmus kártyáját húzza elő. Ez a nacionalizmus azonban modern, inkább etnicizmusnak nevezhető, s még inkább a hazával azonosított párt iránti politikai hűség vagy rokonszenv a kritériuma. Csak néhány hete történt, hogy a kormánypárti napilap a konzervatív kritikus értelmiséget arra figyelmeztette, hogy kizárólag a haza iránti hűség és a hazaárulás között választhat. A kirekesztés a magyarságból nemcsak a cigányokat és a zsidókat érinti, hanem a pauperizálódott honfitársakat, akik „elcigányosodnak”, illetve a kritikusokat, akik „idegen érdekeket szolgálnak”.
Kétségtelen: az Orbán-adminisztráció ma is népszerű Magyarországon, s egy jövő heti választáson minden valószínűség szerint újraválasztanák. Ennek fő oka a magyar társadalom apátiáján túl demagóg propagandájának sikere, továbbá az, hogy eredményesen eleveníti fel az újkori magyar történelem rossz tradícióját, amelyet a múlt század harmincas éveinek végén egy szélsőjobboldali folyóirat címében örökített meg: „Egyedül vagyunk”. A külső és belső ellenség megkonstruálása a schmitti recept szerint egyelőre beváltja a hozzá fűzött reményeket, de az világos, hogy a demokrácia az elmúlt három évben leépült Magyarországon, s a kisebbségben – bár egyre növekvő kisebbségben – lévő ellenzékieket jogaik, lehetőségeik korlátozása és becsmérlés fenyegeti. Az engem személyemben is érintő, két évvel ezelőtti filozófus-hecckampány volt ennek a nyitánya, amelyben a kormánypárti lapok és az úgynevezett elszámoltatási és korrupcióellenes kormánybiztos kísérletet tettek kritikus értelmiségiek kriminalizálására. Maga az akció sikertelen volt, de hatását a megfélemlítés formájában kifejtette.
Zootomia – (Wenceslas Hollar, 1607–1677) – Wikipedia
A demokrácia leépül, az autokrácia felépül. Egyik jól látható célja az elitcsere, amely az oktatás centralizálásán, az egyetemek megszorításán, a jelenlegi elit semmibevételén keresztül úgy valósul meg, hogy az új elittel szemben semmilyen minőségi követelményt nem támasztanak. Elegendő a politikai hűség, a kritikátlan szolgálat.
A hideg polgárháború fenti jellemzése kétfajta félreértésbe ütközik. Az egyik a nyugati interpretáció, amelynek egy radikális része hajlamos a Magyarországon kialakult közállapotokat a fasizmussal, vagy legalábbis a „systematische Faschisierunggal” azonosítani, ahogy az legutóbb a többek között Elfriede Jellinek által is aláírt „Stiftet Aufruhr!” című petícióban volt olvasható. A másik az a magyarországi interpretáció, amely – tekintve, hogy az egyik nap nem különbözik lényegesen a másik naptól, nem volt forradalom, sem Aufruhr, nem vezettek be szükségállapotot – legföljebb hibákat, baklövéseket lát, de nem rendszerszerű változást. Ezért gúnyolják hivatásos rettegőknek a rendszerkritikusokat azok a kormánypárti újságírók, akik jó lelkiismeretüket egy-két „működési zavar” bírálatával vásárolták meg.
Meg kell azonban érteni, hogy egy olyan „fülkeforradalom”, amely a választási fülkékben kapott rendkívüli felhatalmazást, amelyet jogfosztásra, ellenőrizetlen hatalomgyakorlásra, hatalomkoncentrációra és egy szűk középosztály gyarapodására használ fel, nem beszélhet és nem viselkedhet, és nem is gondolkodhat teljes forradalmi nyíltsággal. Éppen ezért rendkívüli a tehetetlenségi nyomatéka. Bármilyen radikális átalakításokat hajt végre, beleütközik a kiépült struktúráknak, a bürokratikus ethosznak, a polgárok szabadságszeretetének, a nyugatias magyar kultúrának, az EU elvárásainak és sok más egyébnek az ellenállásába. Nem alkalmazhatja a megfélemlítés eszközeit – a „forradalmi terrort” – teljes nyíltsággal; számítania kell tehát a megfélemlíthetőségre, illetve a XX. századi magyar történelemben többször is megkövesedett politikai ösztönre, amely az állapotok megváltoztathatatlanságának érzületére egykedvű, passzív reménytelenséggel reagál. A következő évtized mutatja majd meg, hogy terve sikerül-e, s Magyarország hasonlóan unalmas, provinciális, rosszkedvű, komisz kis autokratikus rendszer lesz-e, mint amilyen a XX. század nagy részében volt.
(A Presse Concordia sajtóklub, illetve az osztrák, német és svájci PEN Club által közösen megrendezett, a magyar kultúrpolitika és a szabadság problémáját megvitató bécsi konferencián, 2013. április 25-én elhangzott felszólalás szövege.)
(Lásd még összefoglalónkat: A Standard és a Magyar Nemzet egy bécsi konferenciáról – itt a nagykövet vonult ki)
Radnóti Sándor irodalomkritikus, művészetfilozófus, esztéta
Írása a Galamusban: Lukács helyett Puskás – a budapesti Lukács-kutatóközpont de facto megszüntetése
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
