rss      tw      fb
Keres

Még egyszer az akadémiai lista szégyenéről



Igaz, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) támogatott-tűrt-tiltott utcanévlistájáról szóló hírt (Utcanevek: az MTA ajánlólistája – se Károlyi, se Gorkij, se Lukács, se Majakovszkij) egyetlen szóval elintéztem – „szégyen” –, nem állom meg, hogy még két megjegyzést ne fűzzek hozzá.

Az egyik nem is az akadémiát, hanem a szélesebb értelemben vett magyar értelmiségi világot illeti. Hallom, hogy forr a Facebook az ügy miatt, ami persze jó, a kisnyilvánosságok magándühöngései is fontosak. Ám a megszólalás a nagy nyilvánosságban még fontosabb. Legalább két okból. Egyrészt mert egy cikket, publicisztikát, elemzést, kisesszét megírni intellektuális munka (noha Orbán, Parragh vagy Demján urak szerint alsóbbrendű), amelyet nem elég indulatból odavágni, mint a facebookos megszólalást, hanem szerkezetében, logikájában végig kell gondolni és a vélemény mellett érveket kell felsorakoztatni. Ezt a közvéleményformáló, -orientáló munkát nem lehet a facebookos vitákkal megspórolni. Másrészt azért, mert a nagyobb (például hvg.hu) és a kisebb (például galamus.hu) portálokat, ezeket a bárki számára, könnyen és célzottan elérhető nyilvánossági fórumokat azért találták ki, hogy megkönnyítsék sok százezer ember tájékozódását. Hogy se hírekre, se véleményekre ne kelljen vadászni az internetes rengetegben. És nem látom, hogy a magyar értelmiség, ezen belül a magyar történészszakma prominens képviselői megszólalnának ebben a nagy nyilvánosságban az MTA tűrhetetlen szerepvállalása miatt. Hogy szükségét éreznék a megokolt nyilvános ítélkezésnek (tudatosan mondok ítélkezést, mert ezt a szégyenteljes szerepvállalást nem hiszem hogy e pillanatban elég lenne leíró módon kezelni). A nagy nyilvánosságnak is forrnia kellene*, és nem akarom azt hinni, hogy a magyar értelmiség gyávasága miatt nem forr.

Azt persze nem várom, hogy akár akadémikusok, akár akadémián kívüli értelmiségiek petíciót is körözzenek – sajnos a petíciókból annyit kellett már írni az elmúlt időszakban, hogy igencsak devalválódott az értéke, mint mindené –, de azt igen, hogy legalább egy olyan nyílt levelet írjanak, mint amilyet a megtámadott bíróságok vezetői írtak 2011-ben. Nem azért, mert a fideszes kétharmad akkor majd mértéktartóbb, az akadémia vezetése gerincesebb lesz, hanem egyszerűen a saját önbecsülésük miatt, mert úgy gondolom, önbecsülése sok magyar értelmiséginek van még ebben az országban.

A másik megjegyzésem az Akadémiára vonatkozik.

A Magyar Tudományos Akadémia intézmény. Olyan intézmény, amelynek a jogai és szabadságai jogszabályokkal vannak körülbástyázva. Strukturált intézmény, van például tizenegy osztálya, és ha vetünk egy pillantást a honlapjára, kiderül, hogy számos más testülete is van. Igen sok tagja van, ők az akadémikusok, mind rangosak és tekintélyesek. Ha tehát egy ilyen intellektuálisan és erkölcsileg méltatlan, a tudománytól mélységesen idegen politikai feladatra akarja kényszeríteni a hatalom ezt a rangos intézményt, módja van egységesen, intézményként elutasítani a feladatot. Ehhez személy szerint senkinek nem kell kivételes bátorságot tanúsítania, az egzisztenciáját kockáztatnia, hiszen még az akadémiai vezetők is választott és nem az állam által kinevezett vezetők. Gyökeresen eltér tehát a helyzetük, mondjuk, egy kisvárosi iskola tanári közösségének és igazgatójának a helyzetétől, akik valóban az egzisztenciájukat kockáztatják, azaz bizonyos értelemben hősnek kell lenniük, ha szembe akarnak szegülni a gátlástalan és bosszúálló hatalom gátlástalan és bosszúálló helyi kirendeltségével. Minderre tekintettel nemcsak a következmény, az utcalista gyalázat – a  minősége, az ítéletei épp olyanok, mint az a magatartás, amellyel nekiültek a megírásának –, hanem az eredendő ok is, vagyis az a tény, hogy az Magyar Tudományos Akadémia nem utasított vissza kapásból, öntudatosan, önérzetesen, sőt gőgösen egy ilyen politikai feladatot. Törvény kötelezi rá őket – mondják most, azaz még a mentegetőzésük is méltatlan, hiszen gondolkodás nélkül azonos kategóriába sorolják önmagukat és az intézményüket a háborús bűnösökkel, akiknek egyetlen mentségük maradt, hogy „parancsra tették”, amit tettek. A tudomány szabadságát, az intellektuális szabadságot, sőt a citoyen ethoszt csúfolták meg, előbb a behódolásukkal, aztán a listájukkal.

Nekem ezek után nincs más ötletem, mint az, hogy javaslom, oszlassák fel az intézményt. Ha a törvények és a tekintély védte Akadémia égisze alatt nem voltak bátrak, talán egyénileg bátrabbak lesznek. Ki kéne próbálni.

(Mihancsik Zsófia)



* Eddig mindösszesen öt érdemi megszólalással találkoztam a nagyobb internetes fórumokon. Ide írom őket (egyik szerző sem akadémikus, tudomásom szerint):

MTA Történelemhamisító Intézet (hvg.hu, az ismert Tokfalvi Elek álnéven, tehát akár még akadémikus is lehet az illető)
A használható szabadság – az MTA állásfoglalásáról (Magyar Narancs online, narancsblog, valaki a szerkesztőségből)
Listák (Magyar Narancs online, Kálmán C. György)
Elkeserítő az MTA utcanévlistája történészek szerint (a hvg.hu megkérdezte Valuch Tibor és Pritz Pál történészt)
Felszabadulás –  a Népszabadság újságírója, N. Kósa Judit írása

Korábban, tehát még a lista megjelenése előtt, két történész biztosan megszólalt az ügyben (megint csak az én tudomásom szerint):

– Kovács M. Mária egy nyilvános vitán (A közterek elnevezésével kapcsolatos törvényjavaslat történészi vonatkozásairól)
– Gerő András a Galamusban (Kis ország, nagy abszurd)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!