Itt vernek
- Részletek
- 2010. július 27. kedd, 03:23
- Szász Anna
Szász Anna
Ez tény.
Ami kérdés, hogy kik vernek és kiket.
Valamint, hogy miért.
És hogyan.
Volt némi elképzelésem a dologról. Furcsa egybeesés, hogy majd három évtizedes késéssel mostanság néztem meg DVD-n Ingmar Bergman Fanny és Alexander című sokdíjas filmjét, amelyben a püspöki tisztséget viselő mostohaapa, ez az álszenten szadista férfi valami szörnyűséges, visszataszító szertartás keretében vesszőzi meg a tizenkét éves, szeretethez, játékhoz és szabadsághoz szokott Alexandert, amely szertartáshoz asszisztál a püspök hozzá hasonlóan álszent és szadista háza népe. Vérforraló jelenet volt; mint mindaz, ami a püspök házában történt, az anya és a gyerekek teljes kiszolgáltatottsága és védtelensége, a huszadik század elején.
És itthon, Magyarországon, ezeknek a napoknak valamelyikén verte meg egy férfi úgy a tizenegy éves kisfiát, hogy a gyerek a kórházban belehalt a sérüléseibe. Ennek az esetnek a részletei nem ismeretesek. Folyik a nyomozás. Nem lehet tudni, kik voltak jelen, miközben az apa verte a gyereket. Ha jelen voltak, megpróbálták-e az apát megállítani. Ha nem, akkor miért nem? A gyerek biztosan sírt és kiabált fájdalmában, amíg eszméletén volt. Nem hallotta meg senki? Az apát ez nem tartotta vissza? Vagy annyira elragadta az indulat, hogy képtelen volt magának megálljt parancsolni? Vajon puszta kézzel okozta-e azokat a halálos sérüléseket? És ki hívta ki a mentőket, már nyilvánvalóan későn?
Valahol olvastam, hogy a gyerekkel voltak már problémák, pontosabban nem is a gyerekkel, hanem az apával, vagyis tudták róla, hogy otthon verik, de a jelek szerint ez nem indította az arra hivatottakat, hogy a gyerek érdekében közbelépjenek. Mert lehetett volna a gyereken tartani a védelmező tekintetüket, és ezt az apa tudomására hozni. Csak hát ugye, nálunk a gyermekvédelem működése nem áttekinthető, nem konzekvens, nem szeretnek a családi ügyekbe beleszólni, ha lehet, kerülik a konfliktusokat.
Konfliktuskerülő volt az esetről készült kereskedelmi rádiós műsor is: a résztvevők, kriminológus és gyerekpszichológus óvatosak voltak, nem akartak a nyomozás elébe vágni, prejudikálni, tettek viszont két figyelemreméltó megállapítást: az egyik, hogy nem minden bűntett megelőzhető, ez ugye evidencia, a másik, hogy a magyar lakosság többsége a verést elfogadott pedagógiai eszköznek tartja.
És ez így van. Csak be kell írni a google-ba a gyerekverés címszót, és máris áradnak az információk.
Kismama magazin, 2008. 01.27.
Egy fiatal mama vallomása: „Apu csecsemőkoromtól vert engem. Az első ütést, amire emlékszem, egy otthagyott ebéd miatt kaptam… Apu csúnyán elkalapált. Aztán már nem is tudom, hogy miért kaptam ki. Mindenért és mindig. Anyu nem védett meg, mert félt, hiszen apu őt is bántotta... Ennek ellenére úgy gondolom, hogy apu szeretett engem. Nagyon sokat foglalkozott velem, még iskola előtt megtanított írni-olvasni. Nem is hibáztatom a verésekért, őt is verték gyerekkorában. A szüleim szerint a gyereknevelés egyik alapja a verés…
Nem tudják, hogy mit élek át nap mint nap. Rettegek, hogy el ne fogjon a düh, mert akkor elvesztem a fejem. Előfordult, hogy összevesztünk valamin a párommal, és én végül kékre-zöldre vertem őt az első tárggyal, ami a kezem ügyébe került.
A kislányom négyhónapos. Meg kell mentenem magamtól. Önmagamtól félek. Ez a gyerek másfél hónapos korában tudatosult bennem, amikor egyszer vigasztalhatatlanul sírt. Belül a fejemben folyamatosan ismételgette egy hang: segítened kell rajta, nem tehet róla szegény, ne bántsd, ne bántsd! De közben éreztem, hogy már nem érdekel semmi, azt akartam, hogy hallgasson el, bármi áron. Akkor hirtelen beraktam az ágyba, kirohantam a vécébe és magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a ventillátort, és elhatároztam, hogy csak akkor megyek vissza, ha lehiggadtam. Sikerült. És azóta is többször sikerült úrrá lenni magamon. Az én feladatom, hogy megszakítsam a sort. Hogy megtörjem az átkot, ami generációk óta kíséri a családunkat.”
Az ember, aki nő, és anya, aki tartott a kezében csecsemőt, a sajátját, és már unokákat is, akit nem vertek gyerekként, nem szenvedett el erőszakot, aki az anyatejjel szívta magába, hogy a másik test, de leginkább a védelemre és gondoskodásra szoruló gyerektest bánthatatlan, részvéttel olvassa ezt az önvallomást. Részvéttel, bizonyos fokú együttérzéssel, és haraggal is.
Mert ha érzett is valamiféle indulatot, amikor a csecsemője vigasztalhatatlanul sírt, de az, hogy emiatt bántani kellene azt a picit, nem fordult meg, még az agya leghátsó csücskében sem. Az ember, az anya karjába veszi. Ringatgatja. Simogatja a pocakját. Lemegy vele sétálni. Megfürdeti. Énekel neki. Kitalál valamit, hogy megnyugtassa. A szülő nem eszköztelen, csakhogy „a tapasztalatok szerint – írja a fiatal mama vallomását a magazinban ismertető és értelmező pszichológus – még mindig túlságosan engedékenyek vagyunk a testi fenyítés kérdésében. Sok mai szülőt neveltek hasonlóan, mint Katit (így hívják a fiatal mamát), és közülük jó néhányan elfogadják a verést mint pedagógiai eszközt. Rá kellene ébredni végre, hogy a verés, akár kicsi, akár nagy, soha nem hoz hosszú távú eredményt, hanem minden esetben rombol.”
A közhiedelemmel szemben az iskolában ma is elsősorban a gyerekek az agresszió áldozatai, és nem a tanárok. A gyerekverés gyakoribb, mint arról tudomást szerzünk. Más lapra tartozik, hogy a szülők, egy konkrét esettel kapcsolatban, amikor a tornatanár, aki egy személyben igazgató is, pofozott fel egy ötödikes kisfiút, olyan stílusban adnak egymásnak tanácsot az interneten, visszaélve a névtelenséggel, ami önmagában véve is agresszió. Verbális agresszió, miközben arra hivatkoznak, hogy 2010-ben Magyarország kvázi a Balkán.
Egy szegedi internetes fórum Szabad ötletek című rovatában 2009. november 5.-én Üsd, vágd címmel interjút közöl Pukánszky Béla neveléstörténésszel, a szegedi egyetem Gyógypedagógus-képző Intézetének vezetőjével. Amióta iskola létezik, van gyerekverés, állítja a professzor. A különböző korszakokban hol gyengébben, hol erősebben, de mindig jelen volt a gyerekek ellen irányuló erőszak. Az iskolát még ma is egy különleges aszimmetrikus kapcsolat jellemzi, amelyben a gyerek a kiszolgáltatott. Az erőszak ebből a kontroll alatt levésből fakad, a gyerekek egy részénél ez agressziót szül.
Ami a tanárok elleni agressziót illeti, azok mindig valaminek a következményei. Nem ismertek a történtek előzményei, hogy mennyire volt jó pedagógus az illető, alkalmazott-e verbális agressziót, megfelelő-e a tanári pályára.
Erre a sok vitát kiváltó kérdésre most nem térnék ki.
Maradjunk a gyerekbántalmazásnál. Pontosabban a gyerek védelménél a bántalmazás ellen. Amivel kapcsolatban Kecskeméti Edit, az UNICEF magyarországi bizottságának igazgatónője a jogi szabályozást hiányolja: „Magyarországon nincs egyetlen törvény sem, mely konkrétan kinyilvánítja a szülők előtt, hogy nem helyes veréssel nevelni a gyereket. Egy ilyen törvény persze nem arra szolgál külföldön sem, hogy egy pofonért szankcióval lehessen sújtani a szülőket. Itt az elv a fontos igazán. Hatásos lenne, ha egy hiteles, független tekintély propagálná, hogy gyereket verni nem szabad és nem is vezet eredményre.”
Tragédiához annál inkább.
(Elhangzott a Civil Rádió Kávészünet c. rovatában, 2010. július 21-én)